Németh Gábor

K. éppen azt álmodta, hogy jönnek érte, amikor érte jöttek. Két nemzetvédelmis állt a küszöbén, fekete, recsegő esőkabátban. Tapasztalatlanságukat határozottsággal álcázták. A magasabbik K. csuklójához érintette a hordozható leolvasót.

– Károj vértárs? – kérdezte fölösleges óvatossággal. – Velünk kell jönnie.

– Mijen ügyben? – kérdezte K., de nem kapott választ, ha csak azt nem tekintjük válasznak, hogy az alacsonyabbik envés színpadiasan elnevette magát.

– Felöltözhetek?

– Szükségtelen – mondta a magasabbik. – Tökéletesen megfelelő az öltözék, amelyet visel. A kocsiban meleg van, biztosíthatom, még nem fordult elő, hogy bárki is megfázott volna odabenn. Inkább melegük szokott lenni, az igazat megvallva.

Az alacsonyabbik ismét könnyed kacagással jutalmazta társát. K. burgundivörös flanellpizsamát húzott előző este, a bájosan fölösleges mellényzsebet hímzés díszítette. A gyakori mosástól megfejthetetlen arabeszknek látszott, de K. halványan még emlékezett rá, hogy eredetileg mormotát ábrázolt.

Tovább

Az „első pillantásra nem megállapítható számosságú emberhalmaz tartós együttmozgásának előzetes bejelentését szabájozó, II. számú törvénykiegészítés” felmentést adott a sírkerteket megközelítők számára. K. tehát nyugodtan elvegyülhetett a temető főbejárata felé tartó csoportban. Hogy ne keltsen feltűnést, a bejárat közelében működő részvétvirág-ellátási egységben, a többi gyászolóhoz hasonlatosan, ő is vásárolt egyet a második részvétnyilvánítási osztájba – „régi kolléga, távoli rokon” – sorolt, gyöngyfehér egyenszekfűkből.

K. 2019. október 6-án járt itt utoljára, ifjabb Rajk László búcsúztatóján. Becslése szerint körülbelül háromszázan voltak, mint a spártaiak, háromszáz elgyötört vénember, öreg férfiak és nők, búcsúztak attól, amit se megmenteni, se elfelejteni nem tudtak – a szabadság eszméjétől.

Tovább

A kopt nők című Hajnóczy-szöveg nyílt ki, éppen, mintha igazi könyvben volna, oldalpárként. K. fölismerte, az 1981-es kiadás 46. és 47. oldalának fényképe volt. Mohón szaladt végig a szövegen. „Rágyújtottam egy cigarettára, amely csak ebben az országban neveztetik cigarettának.” A pártállami cenzúra nyilvánvaló okokból eltüntette az eredeti jelzőket, ha egyáltalán valaha is a hiányzónak feltételezett jelzők voltak az eredetiek. A következő találat a rendszerváltozás utáni, gyűjteményes kiadásra mutatott. Ebben már csonkítatlanul szerepelt a mondat, viszont a K. tenyerében őrzött sorrendtől eltérően az ország „kiherélt, ősi területeitől megfosztott” volt. Megértette, hogy a titokzatos ismeretlen régen olvashatta az eredeti szöveget. Némi nyomozás után rátalált az első közlésre. A kopt nők a Mozgó Világ című fojóirat 1980. augusztusi számában jelent meg először. A befényképezett példányban a szöveget nyomáshiba szeplőzte, a címmezőn túlnyúló ovális, sötétszürke folt egyszerre emlékeztetett a maszáj pajzsokra és a sorsüldözött csecsemők arcbőrét elcsúfító, óriás anyajegyekre. Az első közlés még tartalmazta a jelzőket, ugyanabban a sorrendben, amejben a hejreállított változat. K.-nak rémlett, hogy a fojóiratot később betiltották, a szerkesztőséget szélnek eresztették, hogy a lap ártalmatlan hamisítványát, úgynevezett „ejtőernyősök” irányításával adják ki a továbbiakban, természetesen változatlan címmel. „Ejtőernyősök!” A szónak naftalinszaga volt.

Most már kíváncsi lett A kopt nők véglegesített szövegére.

Tovább

K. pár évvel korábban, a tihanyi öbölben tanult meg rendesen úszni, tizenegy méteres vízméjség fölött. Úgy gondolta, még úszik befelé egy kicsit, mielőtt visszamenne a nagyszülei házába. Ellenállhatatlan ingert érzett a nevetésre, és ahogy fölröhögött, teli szájjal, elkapta egy hullám. Váratlanul érte, előbb köhögött, aztán marni kezdte az orrát és a homloküregét a belélegzett víz. Hirtelen eltévesztette az irányt, tett néhány zaklatott tempót a tó méje felé. A szívét pedig, aminek a létezéséről amúgy nem nagyon vett tudomást, határozottan marokba fogta egy irdatlan kéz. Megmarkolta, és lassan, mintha szivacsból akarna vizet facsarni, egyre tömörebbé szorította. Aztán úgy múlt el a görcs, azzal a váratlansággal, ahogy jött. K. fölfeküdt a vízre, és az ég kíméletlen kékjét nézte, amíg le nem lassult a lélegzete, aztán nyugodt tempóban kiúszott a partra.

Tovább

1969. július 20-a volt, K. megjegyezte a dátumot. Nem azért, mert másnap hajnalban Neil Armstrong a Nyugalom Tengerére lépett, hanem, mert aznap rájött, hogy egyedül van az egész világon.

Ez a jelenet jutott eszébe a Holdra szállásról, az egykori Mersz-klub felé lépdelve. A Merszet a Tricepsz meg a Falcsik, avagy másképpen, a Magyar Igazság szóhasználatával élve, „a nemzet ellenségei” működtették, egészen a klub 2027-es betiltásáig. Pár évig zárva volt, aztán megkapta a Nemzeti Lepkegyűjtő Egylet, természetesen nem véletlenül. A történelem ismételte önmagát: ahogy az ún. szabadságharc 1849-es bukása után, a lepkegyűjtés most is gyanúba keveredett, a rendfenntartó szervek akkor is, most is azt feltételezték, hogy az ártatlannak tetsző foglalatosság valójában fedőtevékenység, az egylet tagjai, ahejett, hogy, mondjuk, a Smerinthus Ocellata Sarbogardii egy különleges példányának elemzésével foglalkoznának, a Nemzeti Együttműködés Rendszere ellen áskálódnak.

Tovább

Tovább

Nyolc vagy kilenc hejről kellett kivenni ezt a mondatot, a jelöletlen idézést tiltó XIX. számú szerzői jogi rendelet értelmében. „Élethosszig tartó föladat, akármerre nézek, csak a baj meg gond” – mondta vészjóslóan az osztájvezető K. arcát fürkészve, mikor megbízta az Esterházy-életmű gondozásával. Ezen az idézeten dolgozott egész héten a cellájában. Nem volt egyszerű munka, az így támadt fojtonossági hiányokat az írások saját anyagából kellett befoltozni, a szövegkörnyezetnek megfelelően, ügyelve a szépészeti hányadosra, ám éppen 325-öt betűhejet fölhasználva, hogy a sor- és oldaltörés ne változzon. A többi már a restaurátorokra tartozott.

Tovább

Amikor a tízes évek végén az akkori Nyugati – korábban Marx, előtte Berlin, jelenleg Szulejmán – téren elbontották a felüljárót, és a Váci út forgalmát az utcaszint alá vezették, a Skála Metró (későbbi Libri székház) fölrobbantott épületének hején, a nyelvrokonságon alapuló hagyományos török–magyar barátság jegyében a közös múltat fölidéző, vidám kalandpark létesült. A vasúti közlekedést már Zuglóban megállították, így a világszerte méltán megbecsült, a legújabb kutatások szerint bizonyíthatóan magyar származású Eiffel Gusztáv által tervezett egykori pályaudvart végre birtokba vehette a Nemzeti Közérzetjobbító Hivatal, a magas- és a tömegkultúrát korszerűtlenül szétválasztó lövészárok betemetésének szellemében.

Tovább

Mindazok, akik nem tudtak megbékélni II. Szent István országával, éberálmokon osztozva kerestek menedéket. K. meg volt győződve róla, hogy ezek egyikét, a „Kaptárt” az egykor Magyarországon is elérhető, úgynevezett Világháló méjébe rejtett, de az istenfélő alattvalók számára csak rémtörténetekkel megközelíthető, törvényen kívüli birodalom mintájára alkotta meg a vágyteljesítő képzelet. Budapest összeesküvés-elméletekre fogékony népe hol a kéregvasút eltemetett állomásaiba, hol a budai Vár kazamatáiba, hol az egykori Köztársaság tér alatt húzódó, 1956 óta feltáratlan pincelabirintusba álmodta az elsüjjedt alvilágot. Állítólag legalább száz bejárata van, de egyszerre legfeljebb tizenhárom használható, suttogták a jólértesültek.

– Persze, Negro Kaballo és a Ringelhuth bácsi előszobaszekrénye. Meg amit a paci himbál – mondogatta gyanútlanul K., amikor valaki a társaságból előhozakodott a városi legendával. Most viszont éppen a Kaptárba tartott, a tíz évvel korábban betiltott Madártani Intézet székházának szeméjzeti felvonójával. Ezen a napon ez volt az egyik nyitva hagyott Átjáró.

Tovább

Tovább

Tovább

A Nemzeti Számonkérő Szék épületét az egykori Nemzeti Színház majd’ egy évszázada kihűlt hejére építették. Talán egy évtizeddel K. születése előtt ugyanis városrendészeti okokból fölrobbantották a Nemzetit, és az azt követő évtizedek, mintha csak bosszúból tennék, az eggyel korábbi átkosban még Blaha Lujza nevét viselő teret a város bűzös köldökévé változtatták. Ezt a méltatlan állapotot a Közbiztonsági Fordulat számolta fel, a húszas évek elején. Eltűntek az életvitelszerűen ott tartózkodó hajléktalanok, és velük a térre jellemző, mindennapos csetepaték, megszűnt a tisztességes állampolgárok szűnni nem akaró zaklatása. Véget vetettek a gyanús forrásokból fenntartott civilszervezetek ingyenkonyhájának is – „Róbert bácsit hazaküldtük”, ahogy a Magyar Igazság vezértollnoka fogalmazott. K.-nak ezért tűnhetett föl az épület közelében létesített gesztenyesütő. Amikor elhaladt a bécsi konfliskocsisok ruházatára emlékeztető jelmezbe öltözött árus mellett, a férfi ránézett. Szürke a szeme, mint a mesterlövészeknek, állapította meg K., és azonnal eszébe jutott, hogy ma délben a Gróf Tisza István körúton hajt végig nyitott Csajkáján Kazahsztán uralkodója.

Tovább

Tovább

Az ÉS könyve augusztusban – Takács Zsuzsa: A Vak Remény. Összegyűjtött és új versek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 608 oldal, 4999 Ft

Nehéz ezt nem szóba hozni, szóba is hozom, életművet egyetlen vaskos kötetben letenni az asztalra, nem elfelejtve, hogy bizonyos előfeltevések szerint azt az asztalt ilyenkor illik beszakítani, bizony, kellemetlen feladat. Betűrendes címmutató! Mintha hősi halottak listája volna valami emlékművön. Az ünneplésben van valami kínos, az ember valahogy  fölöslegessé válik a saját nagyon kerek születésnapján, zavaró tényező,  körülbelül, mint az építészeti magazinok high tech villákat bemutató képein volna a házigazda, ha ráengednék a fotósok.  Esendő alak, árnyékot vet, nyomokat hagy a hibátlan felületeken.  Él, mi több, egyenesen odalétezi magát, tökéletlen és zavarba ejtő. Takács Zsuzsa összegyűjtött és új verseit mégis valahogy jó kézbe venni. Mintha karcos ablaküvegen át néznéd az esőt, éppen veri szét az ágak között beszűrődő reggeli fényt.  Ahogy az ördög a feleségét, azzal a gyengédséggel.

Tovább

Az ÉS könyve augusztusban - Háy János: Az öregtó felé. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2017, 210 oldal, 3490 Ft

Háy a tágan értett kultúra törmelékeiből készít installációkat.  Semmi nem ér semmit, állítja a processzus, de a végén úgy látszik, mintha mondhatná az ellenkezőjét is. Ez mégsem újrahasznosítás, Háy változata ennél radikálisabb, tehát érdekesebb, itt ugyanis inkább visszahaszontalanítás zajlik. A használat mutatja meg a teljes haszontalanságot.  A köz- és magánbeszéd elstrapált alakzatai, az úgynevezett magas irodalom már csak ironikusan használható idézetei, a műanyag slágertörmelékek, a lejár(atot)t popkultúra zacca. Az első fülön olvasható vers rögtön „leteszi a garast”, „nem árul zsákbamacskát” stb.  „Itt van az ember, / itt van újra, / itt a feje, keze, lába, (…) szép mint mindig.” Indul az óra, ki tud több allúziót fölfedezni hatvan másodperc alatt, az evangéliumoktól a Pont, pont vesszőcskén, Oraveczen és Weöresen át Petőfi Sándorig.

Tovább

Tovább

Tovább

A meg (nem) írható történet (Ottlik is 100)
TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

Ilyen évünk van: jönnek a nagyok százával (négy számmal ezelőtt éltettük Örkényt). Az ÉS felkérésére most négy író írta meg az ő saját, különbejáratú el (nem) mondható történetét, vagy a kudarcét, hogy miért nem írta meg eddig. És hogy a kígyó bizonyosan enfarkába harapjon, három szerző egymás szövetét is továbbszőtte: közösségi hallgatás, àla Ottlik, avagy igazi társas próza-magány.

Tovább

Tovább

Megnyitó

Tovább
Élet és Irodalom 2019