Molnár Zsófia

Az előadó- és képzőművészek helyzete nyilvánvalóan Franciaországban sem rózsás. Azzal a különbséggel, hogy arrafelé mintha a gyakorló szakemberek kicsit szélesebb körét meghallgatnák a politikusok, illetve a rendszer sokkal jobban be van biztosítva. Teszem azt, színházi ügyekben a döntéshozók például nem az ország gyakorlatilag egyetlen igazán kiemelt, állandó társulattal rendelkező repertoárszínházának igazgatójától kérnek véleményt, a nemzeti (vagyis állami támogatással rendelkező) színházak direktorai pedig nagyon is szívükön viselik a függetlenek sorsát, szolidaritási alapot reklamálnak, mivel programjukban és működésükben nagy mértékben rájuk is támaszkodnak.

Tovább

Fekete Péter cirkuszi elfogultsága nem titok, ugyanakkor meg is kell őt védenem, mert ő legalább megmaradt hobbibűvésznek, nem húz elő nyulakat a cilinderből, nem szórakoztatja kártyatrükkökkel a nagyérdeműt, hanem politikusként milliárdokkal zsonglőrködik. Szemben például a Nemzeti Színház időnként politikusi elánnal megszólaló direktorával, illetve az EMMI Kultúráért Felelős Államtitkárságának eredeti szakmáját tekintve színész, énekes Előadó-művészeti főosztályvezetőjével, aki adandó alkalommal az internet nyilvánossága előtt is dalra fakad egy lélekemelőnek és européernek szánt országimázsklipben.

Tovább

A színpadi élőszó bennszakadt, a videokultúra viszont virágzásnak indult. Így idén április 11-én nem csupán írott formában árasztották el a netes felületeket a válogatott versek, hanem az archívumok gyöngyszemei mellett friss mozgóképes anyagok is megjelentek. És nem, ne a Vers mindenkinek steril stúdiófelvételeire gondoljunk, színházi alkotóink szerencsére ennél jóval találékonyabbak.

Tovább

Mások, színészek és színházvezetők maguk készítettek pár szavas felvezetéssel rövid felvételt. Mindeközben a Magyar Teátrumi Társaság portálján nem látni semmit, még a saját üzenetüket sem, amely a Nemzeti Színház honlapján tűnt fel Trill Zsolt – nyilván munkaköri kötelességeként elvégzett – tolmácsolásában. Az impresszum szerint az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet jegyezte textus kétmondatos összefoglalással elintézi a világszövetség üzenetét, majd azt egy majdnem kétszer olyan hosszú gondolatfutammal egészíti ki, amely »nemzetünk szellemi egészségé«-ért aggódik, és végül „szellemi és érzelmi erőt, jókedvet, bőséget és védő kart” kíván (sic!).

Tovább

(Poppea megkoronázása, Katona József Színház, március 7.)

Ugyanakkor  jegyezzük meg, hogy ez nem egy Pintér Béla-daljáték, ahol kényelmesebben szabható a színészekre az ének, hanem egy barokk opera, amelynek simán fel lehet rúgni a szabályait, sőt, az teszi izgalmassá az előadást, de felrúgni csak következetesen érdemes, azaz nem muszáj képzett operaénekeseket imitálni, ha nincs meg hozzá a technika. Színészből is tökéletes.

Tovább

(Molnár Ferenc: A doktor úr, Vígszínház, február 29.)

Ennyi példából is egyértelműen látszik, hogy az előadás erőssége a képi fogalmazás, aminek viszont keményen ellentart a színészi játék. Sárkány szerepét Fesztbaum Bélára osztani a Szent István körúton már-már provokációval ér fel, mégpedig azért, mert ő a kisujjából kirázna bármilyen Molnár-szerepet, csakhogy Zsótér ezt nem hagyja neki. Ahogy a színpadon senki másnak sem.

Tovább

(Lady Chatterley szeretője, Trafó, február 10.; Mit tennél, ha ma meghalnék?, B32, február 14.)

Ördög Tamás rendező az elmúlt egy-kétszáz év irodalmi termésében mintha kifejezetten keresné az olyan műveket, amelyek a maguk korában (és az adaptációknak köszönhetően akár később is) felhördülést keltettek, netán botrányt kavartak. És előszeretettel mutat rá arra, hogy ma már nem egészen az a botrány alapköve, amit annak idején a háborgók annak tartottak, sőt, bizonyos fokig – sulykolás nélkül – igazságot szolgáltat a megalázottaknak és megszomorítottaknak.

Tovább

(W. Shakespeare: II. Richárd, Pesti Színház, január 12.)

A Kolozsvárról vendégrendező színházi mogul, Tompa Gábor ilyetén módon súlyozza át a darab mélystruktúráját. A történelmi konfliktusokat, a nem annyira akciókban, inkább gyászban és háttércselszövésekben gazdag shakespeare-i cselekményt természetesen teljességében megtartja, csak erősen lelki síkra tereli a két főszereplő viszonyát, amelyben magán- és közélet folyton összekoppan. Értelmezzük úgy, hogy ebben a felfogásban a II. Richárd egy barátság története, amelyben a két fél tudatában van egyrészt kötelességeinek, másrészt a másikkal szemben elkövetett akár személyes, akár politikai vétkeinek, csak az egyik jobban, a másik kevésbé mutatja ki az érzelmeit.

Tovább

(Lót – Szodomában kövérebb a fű, Örkény Színház, január 9.)

Menni vagy maradni? Megvendégelni az idegent, vagy kiszolgáltatni? Belesimulni a rendszerbe vagy sem? Elfogadni a helyzetet, vagy lázadni ellene? Hűség, hit, remény, szeretet? Minden szájból kemény mondatok hangzanak el többek közt ezekről – Térey alaposan átgondolta és kihegyezte a témát, amellyel Kovalik évekkel ezelőtt megkínálta (Ari-Nagy Barbara dramaturg és Nádasdy Ádám irodalmi konzultáns pedig posztumusz finom kézzel, tisztelettel dolgozott az írott anyagon).

Tovább

(Bánk bán, Katona József Színház, Kamra, december 20.)

De tegyük is félre rögtön az előadás-tapasztalatokon alapuló előítéletet (amelyet, jegyezzük meg, Vidnyánszky Attila 2017-es rendezése a Nemzetiben abszolút pozitív irányba lökött), mert Tarnóczi a Kamrában nem a kötelező kűrt futja, neki saját koreográfiája van, amely mindamellett tiszteletről, fejlett elemzőkészségről és finom humorérzékről árulkodik.

Tovább

(Kurázsi és gyerekei, Radnóti Tesla Labor, november 20.; Rozsda, Szkéné, november 22.)

A Szkéné Rozsda-előadása nagyjából fordítva hatott rám: szép lassan, fokozatosan megnyert magának. Nem a dráma, ami olyan, amilyen, nem a színészet, ami kevés híján tökéletesen illik a szöveg világához, hanem a produkció a maga egészében. Mert bár nem tökéletes (nem is kell annak lennie), igazi elkötelezett munka. Az látszik rajta, hogy a rendező, Horváth János Antal Simon Longman darabjának az elkötelezettje. Mert beleszeretett. És nem iszonyúan mondani akar vele valamit a világról, hanem egyszerűen meg akarja mutatni azt a világot, ami ebben a szövegben van. És ehhez nagyszerű társakat talált maga mellé.

Tovább

(Bakonyi–Heltai–Kacsóh: János vitéz, Budapesti Operettszínház, november 24.)

A Budapesti Operettszínház november végi premierjének (felkért) rendezője, Bozsik Yvette nem is először nyúl a történethez, bár 2001-ben a Katona József Színház Kamrájában nem a kész dalművel, hanem saját szöveg- és zenemontázzsal dolgozott, és az anyagot kritikus távolságtartással és izgalmas reflexióval kezelte. Ahogy nyilatkozta, azóta sokat változott, amit a mostani produkció szó szerint pompásan igazol.

Tovább

(Molière: Tartuffe, Nemzeti Színház, október 19.)

„Mivel a vígjáték feladata az: hogy megjavítsa az embereket, miközben mulattatja őket, úgy véltem, hogy mesterségemmel nem is kezdhettem volna jobbat, minthogy nevetséges ábrázolással támadom a kor visszásságait” – olvassuk Molière credóját a honlapon közölt rövid háttéranyagban. Nos, mindezek értelmében és ellenére úgy tűnik, Doiashvili rendezésében nincs világjobbító szándék. Ugyanis a Nemzetiben nem fanyar komédiát, hanem keserű tragédiát adnak. És bár a figurák bizonyos szempontból nevetségesek, nem mulatságosak – talán azért, mert nincs bennük semmi szerethető, egyikükben sem. A rendező mintha kilúgozná a humort a darabból, hogy csupán egy-egy kiszólásban – vagyis amikor a színészek nem a szerepet, hanem önmagukat játsszák – és néhány huncut(kodó) megoldásban csempésszen vissza belőle apró, alig észrevehető morzsákat a színpadra.

Tovább

(Szirmai–Bakonyi–Gábor: Mágnás Miska, Vígszínház, október 26.)

És ha már a mulatságnál tartunk: Eszenyi szereti a látványos gesztusokat és a méretes kellékeket. Nos, ezekből az előadásban akad bőven, de a javuk megmarad felkapott (státusz)szimbólumnak. Ilyen értelemben adekvát a báljelenetet fürdőruhásan jacuzziban kezdeni, majd elárasztani a színpadot habbal – csak nem praktikus: teszem azt, fel kell takarítani, ami a második szünetben jelentős közönségveszteséggel járhat, és jár is. A csúszásveszély mellett a Rollát alakító, Kecskemétről frissen szerződtetett Dobó Enikőt szerelmi bánatában többször földre küldeni sem színészbarát – és az egészhez képest túlságosan sztanyiszlavszkiji – megoldás: hason fekve, négykézláb énekelni nem könnyű, ugyanakkor itt jegyezzük meg, hogy Dobó Enikő állja a habot, és gyakorlatilag egyedül neki vannak meg a műfajhoz szükséges hangi adottságai.

Tovább

(A fehér szalag, Katona József Színház, október 16.)

A fehér szalag kegyetlen remekmű. Hidegnek, kíméletlennek, tárgyilagosnak tetsző, megfigyelésen alapuló látlelet. Haneke nem egyetlen történetet mesél el benne, hanem egyéni sorsokat fog csokorba; elmondja a példázato(ka)t, de meg nem emészti helyettünk, felolvassa az igét, és mutatja, hogyan teljesíti be magát harmad- és negyedíziglen az írás – tulajdonképpen a hallgatásban.

Tovább

(Kertész utcai Shaxpeare-mosó, Örkény Színház, szeptember 28.)

Ami a szöveget illeti, Závada Péter az eredeti drámát kifordítja, mint a bundakesztyűt: ömleszti a trágárságot, nem hagyja a közönséget lélegzethez jutni, de főleg kuncogni a kötőszó státuszból köznapi folyó szöveggé burjánzott durva beszédmódunkon („hol vár állott, most siralom”, írja a programfüzetben), hanem azt szeretné – és el is éri –, hogy inkább akkor nevessünk, amikor visszakúszik a színpadra a tiszta szerelem ihlette költői szöveg. És közben ide beszúr egy limericket, oda meg valami finom nyelvi poént.

Tovább

(Becéző szavak, Belvárosi Színház, szeptember 11.; Megyek utánad, Jurányi, szeptember 18.)

Nos, Kocsis Gergely a Belvárosi Színházban látható rendezése még Shirley MacLaine és Jack Nicholson legmegátalkodottabb rajongóinak sem fog csalódást okozni. Nem azért, mert szolgaian másolja az amerikai filmipar 1983-as (azaz mára bizonyos – nem minden – tekintetben kissé megkopott, de töretlenül szerethető) termékét, hanem mert tiszteletben tartja.

Tovább

(Spiró György: Honderű, Pesti Színház, szeptember 6.)

A darabból 1998-ban készült az első bemutató az Ódry Színpadon, akkor a szöveget a fáma szerint Békés András – előnyére – alaposan megdolgozta dramaturgiailag. Majd egy évvel később Valló Péter rendezett belőle parádés szereposztással előadást a Tivoli Színházban. Húsz év telt el azóta, és Valló ismét úgy érezte, megvan hozzá a szereposztása. Amiben nagyjából igaza is van. De elég ez? Mert közben a világ sokat fordult. Közelmúlt még nekünk az ábrázolt időszak, amelynek a szaga még itt lengedez a jelenben (ahogyan ezt fentebb szemléltettem). És ez a szag olyan erős, hogy megérte volna hozzányúlni a szöveghez. (Miért is ne Spiró közreműködésével?) Hiszen annyi, de annyi benne a feladott labda, amelyet most kicsit máshová, máshogyan lehetne lecsapni, hogy a darab színpadon érdekesebb (hogy ne mondjam: aktuálisabb) legyen...

Tovább

(III. Nemzetközi Roma Színházi Fesztivál, augusztus 24., Eötvös10; augusztus 25., RS9 Színház)

De ki a hős, kiből lehet az, és hogyan? A kirekesztéssel, hátrányos megkülönböztetéssel napi szinten találkozó – és ne gondoljunk itt semmi különösebben specifikusra, elég bemennünk egy iskolába vagy kórházba – közegekben ez remek kiindulópont a beszélgetésre és a vitára, annak körvonalazására, hogyan váltható a panaszkodás hasznos energiává. (…) Azért ez az általános bevezető, mert a III. Nemzetközi Roma Színházi Fesztivál házigazdája, a Független Színház friss ősbemutatója, a Selejtesek nem a romakérdéssel foglalkozik, hanem egyrészt az egészségügy rákfenéivel – az orvosszűkével, a túlterhelt ápoló személyzettel, az odafigyelés hiányával –, másrészt az egyénre kiható szélesebb társadalmi jelenségekkel – a nem kívánt és elhanyagolt gyerekekkel, a családon belüli előítéletekkel, a minőségi időt pénzzel kárpótló szülőkkel.

Tovább

(Sziget Fesztivál, augusztus 7–13.)

A Cirque du Sziget idei produkciói szépen körüljárták a gondolatiság különféle módozatait. Címszavakban úgy lehetne a sátor felhozatalát összefoglalni: a profi, a pop, az etno és az okos. A lenyűgöző szakmai tudás természetesen mindegyik – akár beltéri, akár kültéri – előadásban megvolt, csak más és más hígításban és körítéssel.

Tovább
Élet és Irodalom 2020