Végső Zoltán

(John Coltrane: Blue World – Impulse, Verve, Universal, 1964/2019)

A lemezkiadók egyik mai fontos szerepe mozgásban tartani a zenében lakozó ősenergiákat: ezért nem feledkezünk meg John Coltrane-ről és ezért nem került még az elképzelt szobra egy múzeumi vitrin mögé. A másfél éve megjelentetett, elveszettnek hitt felvételekből összeállított Both Directions at Once, az A Love Supreme háromlemezes kiadása, a Coltrane-dokumentumfilm mind segítenek mélyebbre látni és motiválnak abban, hogy akár csak a jól ismert, mással össze nem hasonlítható sound miatt elővegyük a többi, klasszikussá vált lemezeket, és ezen az úton elindulva számot vessünk a nagy kérdésekkel. Hiszen – ahogy Sonny Rollins mondta a dokfilmben – Coltrane abban volt több másoknál, hogy ő a nagy képet nézte.

Tovább

(Omer Klein Trio – Café Budapest, Opus Jazz Club, október 19.)

A két évvel ezelőtti Cafén már hallottunk egy, a fókuszába hasonlóan a haza iránti szeretetet állító izraeli projektet a két Avitaltól (ÉS, 2017/47.), nov. 24.), és akkor azt gondoltam, hogy a mediterrán tájban, kultúrában, a környező nemzetek közötti átjárásban nincs is több, Klein azonban a modern zongorás triók hangütésében közelített a jazz felől.

Tovább

(Újbuda Jazz Fesztivál: Mats Gustafsson, Christof Kurzmann, Grencsó Kollektíva – MU Színház, szeptember 29.)

A jazznek ezt a kétségkívül nehezen befogadható ágát a Mats Gustafssonhoz és Grencsó Istvánhoz fogható zenészek tehetik megragadhatóvá, élvezetessé, még akkor is, ha gondolataik nem mindig haladnak párhuzamosan. A Grencsó Kollektíva évek, évtizedek alatt érlelődött a magyar avantgárd csúcszenekarává, és most már nem először láthattuk, hallhattuk, hogy mekkora, a nemzetközi sztárokhoz is bátran hozzámérhető erő van a csapatban.

Tovább

Magyar perspektívából szinte felfoghatatlan Pándi Balázs dobos karrierje. Még csak 36 éves, de Tokiótól az USA-ig végigzenélte a világot, partnerei pedig a jazz legendás alakjai, a zajzene ikonjai és más prominens művészek. Az interjú előtt Jim Jarmusch filmrendezővel készített lemezét adta ki a Trost Records, vagy aktuálisan említhetjük a 95 éves Marshall Allennel, a Sun Ra Arkestra vezetőjével közös tripla albumát. Az interjú után pedig már kapható a zajzene japán isteneivel, Merzbow-val és Keiji Hainóval rögzített új lemeze. Hainóval az Ultrahang Fesztivál keretében október 5-én duókoncerten lépnek fel a Trafóban. Pándi ugyanaz a közvetlen, érdeklődő srác, aki mindig is volt, civilben az Index újságírója, és a zenélés mellett lemezgyűjtő; azért tanul papírrestaurációt, hogy rendbe tudja hozni a megkopott lemezborítókat.

Tovább

(Miles Davis: Birth of the Cool – Capitol, 1949/1950/1957/2019)

Ahogy azt Davis életművéből jól ismerjük, minden szólista és sideman az életét meghatározó pályára került, ha játszott a zenekarában. A 22 éves Milesnak ez az első jelentős zenekara, mégis minden szereplő hatalmas ikon lett, még a jazzben azóta sem meghonosodott kürtön játszó Gunther Schuller is iskolát teremtett. A Birth of the Cool a jazz ékköve, egy kitüntetett, de jó darabig mégis rejtőző pillanat ékköve. Történelmileg, zeneelméletileg, a hangszeres játék megreformálását tekintve olyan alapmű, amilyen azóta sem született. Van tehát mit ünnepelnünk.

Tovább

(Eötvös Péter: Gliding – BMC, 2019)

Eötvös Péter a referenciaértékű teljesítményt nyújtó szimfonikus zenekarral olyan virtuózan bánik, mintha egyetlen hangszeren játszana, a kompozíciók egyszerre részletezőek és flow-szerűen áradóak. Zeneszerzői stílusa nem bevált fordulatokon alapul, művei nem feltétlenül folytonosak egymással, nem következnek egymásból, mégis karizmatikusak, szinte azonnal felismerhetőek a szinte soha nem hallott hangzáskép és a magas szintű megformálás alapján.

Tovább

(Tubby Hayes Quartet: Grits, Beans and Greens – The Lost Fontana Studio Sessions 1969)

Hayes nem volt kísérletező alkat, és talán nem ez a legjobb lemeze, de hallani, hogy zenéje tökéletesen beleillik az amerikai jazz egy klasszikus korszakába. Rövid pályafutása során így Tubby Hayes lett az egyetlen brit klasszikus jazz-óriás, amire most megtaláltunk egy nem teljes, de méltó lezárást abból az évből, amikor a holdra szállás megtörtént, és amikor Miles Davis először lépett a wah-wah pedálra egy új korszakot elindítva, amiben Hayes talán már nem is találta volna meg a helyét.

Tovább

(Benyomások a Sziget Fesztivál első és harmadik napjáról)

Azon még mindig csodálkozom, hogy Ausztráliából, az USA-ból is meglehetősen sokan jönnek, a nyugat-európai közönség túlsúlya pedig már alap. Ettől se nem jobb, se nem rosszabb a fesztivál, az viszont biztos, hogy az idei etap az egyik legprofibb program-összeállítást hozta még úgy is, hogy a nap végi, felelőtlenül nem kezelt és veszélyes tömegnyomor (lásd: WestBalkán) azt üzeni, hogy ebben a formában ez így nem mehet tovább.

 

Tovább

(Boban Marković Orkestar: Mark; Cimbaliband és Danics Dóra: Iram; Balogh Melinda: Napkerék – Fonó, 2019)

A  lemez a World Music Charts Europe (WMCE), a legrangosabb világzenei lista élére jutott júliusban. Mit mond ez nekünk? Semmit! Itt van egy lemez, aminek a fülszövegében megint leírják, hogy Kusturica, filmzenék, bla, bla, bla. Pedig erre a 20-30 éves hivatkozásra semmi szükség, Boban Marković mindentől függetlenül, kitartó munkával lett Boban Marković, tényleg remek trombitás és még jobb zenekarvezető, hatalmas bulikat tart, mindenki szereti, sokakkal játszott együtt, választott otthonának – Magyarország – szintjén már-már popzenészi népszerűségig jutott: és mintha ez motiválta volna az új anyag létrejöttét.

Tovább

(A seattle-i KEXP rádióban a The Qualitons élő fellépéséről készült koncertfilm)

Nem nehéz kimondani: a The Qualitons jelentést adott az egyre kiüresedő „hazafi” szónak Seattle-ben. Az előadás hipnotikus, Hock basszusjátéka a McCartney-style Höfneren húzza magával a zenefolyamot, ami ütős zúzással fejeződik be; a műsorvezető Kevin Cole csak azzal reagál: „Fantastic!”

Tovább

(Diana Krall, június 26.; Charlotte Gainsbourg, június 30., Művészetek Palotája)

Nem akartam a papával foglalkozni, mert nézzük meg, mit tud saját jogon, de Charlotte Gainsbourg három dalt is énekelt a Müpában Serge Gainsbourgtól. Már ha éneklésnek lehet nevezni azt a nyöszörgést, amit előadott. Charlotte rendkívüli színésznő, meghatározó filmekben játszott döbbenetes, bevállalós szerepeket, nagy művész, nehéz megérteni, miért van szüksége erre a zenés produkcióra is.

Tovább

(Hildur Guðnadóttir: Chernobyl – Deut­sche Grammophon, 2019)

A Csernobil zenéje nem csupán filmzene, hanem egy, a témára reflektáló, önmagában is érvényes ciklusszerű kompozíció. Hildur Guðnadóttir megtalálta, miként kapcsolhat össze két láthatatlan elemet, a radioaktív sugárzást és magát a zenét. A Csernobil nemcsak az év sorozata, hanem az év zeneműve, hanglemeze is.

Tovább

(Lajkó Félix & VOŁOSI – Fonó, 2019)

Lajkó és a VOŁOSI egymás nélkül is metazenét játszanak, olyasmit, ami hatásában mintha kötődne valahová, miközben mégis túl sok mindenhez kötődik, hogy egy valós, gyökérhez fűződő erős köteléket felismerhetnénk. A világzene egyik jellemvonása nyilvánvalóan a sokágúság, de a legtöbb produkciónál valahogy mégis körülhatárolható, hogy hol vannak az alapok.

Tovább

(Bill Frisell és Skúli Sverrisson, Müpa, május 8., Al Di Meola, MomKult-Get Closer, május 12., Marc Ribot, BMC-Get Closer, május 17.)

A Get Closer csapata három koncertre is elhozta Al Di Meolát, amiből külön médiaesemény lett az éppen Budapesten forgató hollywoodi sztárok felbukkanása miatt. Di Meola kellemes jelenség, vonzza a népszerűséget és a sajtót, szervezői szempontból bátran lehet szentelni neki egy teljes hétvégét, a teltház garantált.

Tovább

(Tia Fuller – Jazztavasz, Művészetek Palotája, május 5.)

A turnézenekar ritmusszekciója (Chris Smith bőgőn és Mark Whitfield Jr. dobokon) hírnévben nem összevethető a lemezen szereplőkkel, de talán éppen ők azok, akik rugalmasan kiszolgálják Tia Fullert és az élő fellépésre átdolgozott számait, mint például a zárásképpen bemutatott, legalább másfélszeres gyorsasággal eljátszott dögös In the Trenchest. Fuller belső indíttatásoktól fűtött anyaga inkább egy állomás, amelynél úgy érezte, hogy van mesélnivalója, azonban összefoglalnia, formába öntenie, önmaga tehetségét teljes valójában megmutatni nem sikerült. Majd jobb arányokkal egy következő nagy lépés után.

Tovább

(GoGo Penguin, április 10.; Judith Hill, április 18. – Budapesti Tavaszi Fesztivál, Műpa)

Löttyedten karikírozó intró, majd csend, és vörös bőrszerkóban belép Hill. Hatalmas formátum, jó mozgás és elképesztő hang. De ami igazán mellbevágó: a zene sokkal összetettebb, mint ami egy entertainertől várható lenne. Hill az éneklés mellett lazán penget, mint Prince.

Tovább

(Patricia Barber Trio – Get Closer Jazz Fesztivál, MOM – március 30.)

Patricia Barber korunk egyik legnagyobb jazzművésze, és csak kicsit szórakoztató. Egy központi téma körül is rengeteg további gondolatot képes pusztán zenei hangokkal megfogalmazni, egy pillanatra sem csöppen el, és úgy szól az életről, hogy nem realisztikusan leíró. A ráadás a Doors Light my Fire-je volt a jól ismert, lassú, a szerelmet nem fellobbanó lángként, hanem hosszan tartó parázsként értelmező feldolgozásában. Patricia Barberrel tényleg minden más.

Tovább

(Ken Vandermark’s Marker – Lumen, március 25.)

Ken Vandermark ikonikus alakja a modern jazznek, és nem úgy tűnik, hogy keresne valamit, inkább az látszik, hogy tudatos munkával halad előre, projektekben gondolkodik, amikkel eljut valahonnan valahová. Weboldalán elképesztő számban és feldolgozottságban (például a kilencvenes évek elejétől kezdődően idővonalon) tekinthetjük meg aktív és inaktív formációit, amelyek közül – bár vannak a tagok között átjárások – egyik sem hasonlít a másikra. Tudatos munkájának legfrissebb gyümölcse a chicagói szcéna tehetséges fiataljaiból verbuvált Marker nevű kvintettje.

Tovább

(Branford Marsalis újra Budapesten – Művészetek Palotája, március 5.)

Mindenki állhat a színpadon egy kicsit lazábbra csúszott öltözékben, de az ő fess megjelenése alapeleme a produkciónak, az ellentmondást nem tűrő zenei erőnek, a többiek miatta vannak a színpadon. Marsalis még nálunk is ikon; hogyne volna az, hiszen ott fúj Sting első szóló lemezein, kíséri zenekarával, budapesti koncertjei rendre teltházasak, a család neve pedig márkanév, a papa és a testvérek megkerülhetetlenek, ha a nagyon szépen, magas fokon művelt jazz kerül szóba; sőt, Marsalis klasszikus zenei fellépéseket is vállal, nálunk is játszott már ilyen programot.

Tovább

(Cserepes Károly: My Name Is Elvis Presley, children’s game – Fonó, 2018; Tóth Viktor & Mahasimbadavi Players – elNegocito, 2018)

A Blacklake csodás kollázsszerű albuma után Cserepes Károly egy talán még szerethetőbb lemezt készített. Majdnem azt írtam, hogy „rakott össze”, hiszen most is nagyon sok kisebb-nagyobb hangleletet alkalmazott, a végeredmény mégis eltávolodott a hangjáték karaktertől, és egy nagyívű, egységes zenei kompozíció született. Cserepes ezúttal gyermekdalfoszlányokra fűzte fel a művet, My Name Is Elvis Presley címmel.

Tovább
Élet és Irodalom 2019