Sinkó István

Tovább

Tovább

Várady Róbert metafizikus festőként most a valóságról elmélkedik, realisztikus, ám nem realista, álomszerű, ám nem szürreális képekben. Magányos alakok haladnak nem létező, soha el nem érhető célok felé, hajléktalanok ülnek üres térben, az ürességben. Ruhájuk, arcuk mai, ám ők maguk időn s téren kívüliek. Hideg, szenvtelen a környezet, s maguk az alakok is szenvtelen pontossággal ábrázoltatnak. Két alak ül egymás mellett, talán szegények, talán nincsenek is. Másik három, jól öltözött személy mobilozik. Mintha csak a Mátrix egy jelenetét látnánk. Itt vannak vagy az Eredet egyik filmrészletében? Ők azok? Kik ők? Megfejthetetlen.

Várady úgy teremt metafizikai légkört alakjainak, hogy közben egy pillanatra sem „festi át” a valóságot. Csak hozzáad vagy elvesz. Színeket ad hozzá, teret vesz el. Alakjainak karaktere akár egy androidé, miközben nyúzott, megfáradt vagy kisimult, jól ápolt arcok. Nem e világiak.

 Van-e közünk hozzájuk? Mit mondanak nekünk, mit mond róluk Várady? Észreveszi a köztünk járó időn kívüliséget. Amikor elfelejtkezünk arról, hogy mi magunk is láthatóak vagyunk, pedig akik körülvesznek, azok számunkra észrevétlenek. „Azt látni, amit mindenki láthatna, de senki se lát.” (Paul Valéry). Várady talán ezzel próbálkozik, ezt üzeni képeivel nekünk.

Tovább

Szinte felrobban a kép. Eruptív élményként jelennek meg Kopasz Tamás vásznai, papírmunkái a néző előtt. Kopasz évtizedek óta használja ezt a dinamikus, gyakran a tassizmus kereteit is szétfeszítő kifejezésmódot. Függőleges sávok mint lávaömlés vagy vízesés zúdulnak lefelé a kép alsó szélei felé, néha megtörnek egy középső, gomolygó ellenerő hatására. Kopasz zenei indíttatású, gyakran zenére is készülő művei a szürkék ezer árnyalatát, majd az azokba kapaszkodó lilák, okkerek, sárgák sávjait használja fel képépítési céljaira. Olaj, akril, tus keveredik a felületen, teszi még energikusabbá a felbomló formákat.

A detonációk, melyek ecsetmozdulatok révén, komoly fizikai és szellemi erőkifejtés nyomán keletkeznek, világokat takarnak el, mögöttük, alattuk talán egy békés idilli lét nyomai láthatóak, de mint a száguldó láva a termékeny földet, úgy perzselik fel és tüntetik el Kopasz színkötegei a mögöttes tartományokat.

A zenét említettem, s valóban, Concerto grossók – régi barokk zenekari művek – diadalmas fanfárai, kürtjei és dobjai kísérhetnék Kopasz Tamás képi világát, no meg az a free jazz létérzés, melyet zenekaraival maga is átél, szaxofon- és gitárhangjai segítségével.

Tovább

Tovább

A test bomlása, a személyiség átváltozása, az étertest eltűnése. Metamorfózis a ceruza, kréta, festék vonalhálóiban. Ez Kovács Péter művészeti programjának meg-megújuló, magára rótt feladata. A fonalszerű, pókháló finomságú struktúrák által befont, azok segítségével kirajzolódó csontváz-homonculus, arc, romlandó test mögött a „romlás virágai” véglényeinek felismerése és lerajzolása. Kovács rajzoló művész, akkor is, ha színeket használ, akkor is, ha fest. Festve rajzolja ki magából az enyészetet és a természet által determinált test fogságát. A pókfonál által bebábozódott vagy abból rángatózva szabadulni akaró ember kínjait, fogságának – életének – fázisait láthatjuk Kovács rajzain. Ha hasonlítanom kellene Kovács képi világát valakiéhez, hát Horst Jansen ridegebb, idegesebb és kuszább fonadékportréit idézném fel. Kovács mívesebb, érzékibb vonalhasználata fájdalmakat és néha örömteli vergődéseket mutat be.

Tájszerűek is ezek a rajzok, embertájak, dombok-mellkasok,völgyek-ölek, horpadt hasak váltják egymást, mintha útirajzokat figyelnénk. Egy lélegző, élő táj mozgását.

 Kovács látszólag szabadon szárnyaló vonalvezetése rendkívül fegyelmezett. Sűrűsödő és ritkuló formarendek, firkás és fegyelmezett vonalak váltogatják egymást. Ha színesben fogalmaz, a sárgás tónusok fölé kékek, vörösek rendelődnek, zöld és barna struktúrák. A ceruzarajzokon inkább a sűrűbb és ritkásabb vonalkötegek adják meg a tónusmozgást.

Vázlatfüzetében a csontok és a tájak, az arcok és a testek néha tökéletesen előbukkannak, szinte megfigyelésszerű pontossággal, majd elenyésznek a vonalgombolyagok között.

Szürreálisnak is mondhatnánk Kovács Péter látomásait, azonban inkább tartom őt mesélő realistának. Muszorgszkij A halál dalai és táncait és Mahler Gyermekgyászdalok dalciklusait érzem közel Kovács Péter munkáihoz. Gyászmunka derűvel és eltökélt szeretettel.

Tovább

Tovább

Az irónia nagy úr, legyűr és megpróbál mindent és mindenkit. A vonal is nagy úr, átfűz és átrajzol bármit. Az ironikus vonal (rajz) pedig hatalommá válhat az alkotó kezében. Ismerjük, óriási hagyománya van hazánkban is (Réber, Tettamanti, Kaján, Brenner).

Bartók Ágnes szó- és rajzművész épp ennek a hagyománynak szellemes és keserű hangú folytatója. Figyeli kis világunk kis eseményeit és szelektál. Szavak rajzzá válnak, a rajzban elrejtett szóképek pedig grafikává, illusztrációvá (néhol karikatúrává) nemesülnek.

 Számos rajzának épp a szó és kép összekapcsolása adja a többletet, amit ma Magyarországon mások mellett Roskó Gábor művel magas fokon. Bartók nem olyan lírai, inkább fogcsikorgatóan kemény. Odamondó-megmondó. Figurái esetlen emberkék, amolyan homunculusok, köztünk élő kisemberkék. Tájai finom egyszerűséggel rajzolt, kihagyásos technikájú jelzések. Itt vannak és mégis...

Szelektív a látásmód? Szelektív az idézés? A kifejezőeszközök? Talán annyira, mint egyik rajzán a szelektív gyűjtőkuka, melybe szavak gyűlnek. Bartók Ágnes közlő, jegyzetelő grafikái életérzésként, továbbgondolható meseként és szikár véleményként is „olvashatóak”.

Tovább

Tovább

Szép nő lehunyt szemmel, kezében jól látható repró: El Greco Mária Magdolnája. Szép nő, feltehetőleg tükörben vizsgálja testén az anyajegyeket, szép nő, amint szarvasszerű trófeával takarja magát. A szép nő Könyv Kata, s amit fest, nem más, mint a körülötte forgó világ egy-egy szegmense, benne ő maga, a vizslató tekintet egyik célpontja. Ez a festészet hol ironikus – gyakran gondolok Paula Rego realisztikusan groteszk életképeire –, máskor hidegen realista (mint az éjszakai gáz­óra-leolvasás tárgyszerű festőisége). Néha gyerek- és felnőttportrék, tárgyak – ami elé kerül. S Könyv Kata kellő festői alázattal, derűs életszemlélettel, ám olykor kíméletlenül megfest. Megfesti a barátnőt, magát sminkelés közben, megfesti körbeforogva a női lét attribútumait, esetleg létének apróbb tárgyait (a pénzesperselymalacban tükröződő önarcképpel Sorsképet). Könyv Kata a tárgyilagosság álarcában a groteszk és valószínűtlen élethelyzetzsánerek festője. Frans Hals-i könnyedséggel és más flamand életképfestők éles pillantásával tekinti át világát. Egyik első képén – még főiskolás volt – a híres Izsó-szobrot, a táncoló parasztot lilás fényben kissé alulnézetben festette meg. Egy világkép egy nippben. Mára ez a világkép teljesebbé, gazdagabbá, festőibbé és szarkasztikusabbá vált.

Tovább
Élet és Irodalom 2019