Fáy Miklós

(Joyce DiDonato koncertje Bochumból – A Metropolitan Opera honlapján, október 23-ig) 

Ez a koncert is hánykolódott, Barcelonában tartották volna, de a város gócponttá vált, átvitték Antwerpenbe, de az a város is gócponttá vált, így végül Bochumba mentek vele, egy ipari csarnokból átalakított koncertterembe. Joyce DiDonato áll a pódiumon, körülbelül középen. Ha balra fordul, ott ül vele szemben az Il Pomo d’oro régizenei együttes, hat vonós, egy theorba, egy csembaló. Ha jobbra fordul, akkor meg Carrie-Ann Matheson vár rá a zongoránál. Ennyiből már körülbelül sejthető, hogy szokatlanul nagy a merítés, de talán ez így túl enyhe kifejezés: az énekelhető zeneirodalom széleit is érinti DiDonato, Monteverdivel kezd, és a XXI. század a másik vég, ősbemutatóra is sor kerül.

Tovább

(Mozart: Serenades – Hungaroton, 2020)

Tudok még mondani érveket az új lemez mellett. A hangzás sokrétűségét, nem az az alapvetés, hogy a hegedűk mindent eljátszanak, és a többit kitöltjük. Legalább meg lehet sejteni a mű félelmetességét, miközben megy ez a derűs muzsikálás. Tudok ellene is beszélni, hogy a szólóhegedűt mindig kevésnek érzem, kevésnek is meg hamisnak is, lehet, hogy csak félrehord a fülem. Hogy amikor elérünk az utolsó tételig, és most tényleg jön valami szívfájdító szépség, mintha azt mondaná Mozart, hogy ez most ifjúságod utolsó éjszakája, aztán, a tétel lassú része után megrázza magát, éljen a boldog felnőttség, akkor valamit tenni kell, hogy el is higgyük mindezt.

Tovább

(Mikor megyek Galícia felé – díszbemutató az Urániában, szeptember 14.)

Ami magát a filmet illeti, arról nehéz jókat mondani. Bezárva a gödöllői lovardába nem maradt más fölvennivaló, mint az arcok, hangszerek, kezek, az meg két órában egy kicsit kifulladós, már ismerünk mindenkit húsz perc után. Két zenemű között Kiss Emma és Oberfrank Pál buzgólkodott, kellemetlen hangon, ordibálva szavaltak részleteket Adytól, Babitstól és Gyóni Gézától. Az utóbbitól a Csak egy éjszakára küldjétek el őket kezdetű verset bömbölte a kamerába Oberfrank Pál. Lehetne több éjszakára is.    

Tovább

(KoronaGála – Eiffel Park, szeptember 7.)  

Úgyhogy leültem szépen a számítógép elé, és néztem a Facebook-közvetítést, a KoronaGála című műsort, tudván tudva, hogy most is Ókovács Szilveszter lesz a showman. És lám, tényleg, és lám, most már egyértelmű, hogy a főigazgató úr nagyon is túlbecsüli a saját műsorvezetői képességeit, össze nem illő mondatfeleket próbál összeragasztani, félig elmondott sztorikkal próbál szórakoztatni. Ámbár lehet, hogy nincs jobb.

Tovább

(Paganini: 24 caprices – Warner, 1972–2020)

Aztán jött Perlman, 1972-ben ezzel a lemezzel. Itt nem volt kérdés, hogy jó-e az időzítés, Perlman huszonhét éves, mindent tud, ami a caprice-okhoz szükséges, ami a dolog technikai oldalát illeti, és minden benne van, ami ahhoz kel, hogy megemelje, nem is megemelje, hanem helyére emelje a darabokat. Kell hozzá a hegedűhang, ami nem éles, nem csípős, nem fáj, és kell hozzá a feltétlen hit a hangszerben. Amit elhegedülök, az igaz.

Tovább

(Jonas Kaufmann-gála – Eiffel Műhelyház, augusztus 19.)

Akkor mit tud Jonas Kaufmann? A becsületes válasz az, hogy fogalmam sincs. Ez nem valami panaszfélóra, hogy bezzeg a régiek, nagyon jó Kaufmann-élményeim is vannak, bár elsősorban dalénekesként lepett meg, akár lemezen is, hogy igenis van benne valami. A rendes lemezeit folyton elfelejtem föltenni, most meg, a nagy gálán elfelejtek odafigyelni, és nem csak a távolságról van szó, mert a Thais Meditációra akkor is odafigyelek, ha egyébkén egy kissé túl lélekrázó is a szólóhegedű, de legalább valamilyen.

Tovább

Az egész egyébként arról jutott eszembe, hogy sehogy sem sikerül egy normális felvételt találnom a Vivaldi csellóversenyekből. Azt hinné az ember, hogy a csellisták egymást gyilkolják, ki a jobb, mert amúgy sincs sok lehetőségük, hogy híres szerző versenyműveit játsszák. Ehhez képest mindenki elég bágyadt, és ha ő nem bágyadt, akkor bágyadt a zenekar körülötte. Vannak jó tételek, vannak szép csellóhangok, de hogy valaki azt mondaná, hogy tessék, ez ilyen, így kell játszani, erről szól, ez az értelme, olyan egyáltalán nincs. 

Tovább

(100 Years Salzburg Festival – Deutsche Grammophon, 2020)

Viszont Salzburg épp ebben a szerencsétlen évben ünnepel, száz éve, hogy elkezdtek ünnepi játszani, a Trianon (nem tudom, ők is így hívják-e) utáni határuk legszélén, Mozart szülőfalujában. A száz évnek mindenféle hang- és képrögzített emléke is van, majdnem találomra választottam ki,  melyik is képviselje a centenáriumot. De csak majdnem.

Tovább

(Richard Strauss: Elektra – a Salzburgi Ünnepi Játékok előadása az Arte internetes oldalán) 

A rendezés szemnek kellemes, okos is, de nem Elektra-megváltás. Ami igazán hat, az a vége, ahogy a falra vetített vérfoltokon megjelennek a legyek, óriási legyek, és csak gyűlnek, gyűlnek, amíg a rajzásukkal be nem feketítik a hátteret. Azt ne higgye valaki, hogy a bűnhődés eltörli a bűnt. A rendezés helyett a legkellemesebb meglepetés az árokban vezénylő Franz Welser-Möst, akiről már sokszor mondtuk és olvastuk, hogy a két lábon járó unalom, de ennek a halvérűségnek most a jó oldalait látjuk: a mozdulatok pontosak, tiszták, egyértelműek, a zenekari játék ennek megfelelő, az énekeseknek meg van elég bajuk, legalább most azzal nem kell foglalkozniuk, hogy hol is tartanak.

Tovább

(John Williams: Live in Vienna – Deutsche Grammophon, 2020)

Most mindenesetre csak az egyik igazságnál maradva: tényleg azt hittem, hogy az önálló filmzene, úgy értem, az önállóan forgalmazott filmzene műfaja ki fog halni a mozgókép forgalmazhatóságának általánosságával. Hogy a filmzenei lemezek arra valók, hogy fölidézzék magát a filmet, amit eleinte otthon nem lehetett megnézni.

Tovább

(Händel: Agrippina – Szegedi Szabadtéri Játékok, július 19.)

Az biztos, hogy a címszereplő Mester Viktória nagyra nő a második felvonásban, a Pensieri kezdetű árián nincs mit szégyellni. Amúgy is nagyon megtámogatja ezt a pillanatot Pányik Tamás rendezése, az álmatlan, tépelődő Agrippina most madárjósol, egy döglött kacsából tépi ki a tollakat és a belső szerveket, borzasztó és nevetséges között ingadozunk, de mintha ez volna az Agrippina lényege.

Tovább

(Puccini: La Bohème – a Metropolitan Opera honlapján)

Így múlik a rendezők dicsősége, mondanám, de a lényeg az, hogy nem múlik. Hiszen ott van a régi előadás, a héten szombaton lesz mindenki számára hozzáférhető, csak be kell írni, hogy metopera.org. Ha vállaljuk. Mert először én sem tudtam, mi volna a lényeg a Bohéméletben. Az ember kiöregedik a darabból, már régen nem tartja romantikusnak a szegénységet és a padlásszobát, még Párizsban sem, nem reméli, hogy bekopog hozzá a kis művirágkészítő, vagy, ha bekopog, majd csalódottan távozik, eltévesztette az ajtót. Nem nekünk szól, nem rólunk szól. Legalábbis egy ideig.

Tovább

(Maurizio Pollini: Chopin – Deutsche Grammophon, 2019)

Magamba szálltan hallgatom. Két noktürn, három mazurka, h-moll szonáta. Minden belefér, ami Chopin, elegancia, mélység, halál. És semmi nincs benne, vagy én nem hallom, hiába próbálom át- és újragondolni a Pollini-jelenséget, hiába képzelem azt, hogy csak van valami oka az újrajátszásnak.

Tovább

(Verdi: Otello – Sony, 2020)

Nyomokban ez is egy Otello-felvétel, bár azt ma már nem engedheti meg a kiadó, hogy Otellót a címlapfotó kedvéért bekenjék bagarollal, Jonas Kaufmann-nak épp csak jó, egészséges színe van. A lemezhez kapcsolódó londoni előadásban még az sincs, őszes haj, fehér bőr. Egyelőre még nem találtak hozzá hasonló nemzetközi afrikai sztártenort, addig tessék használni a nézői fantáziát. 

Tovább

(Wagner: Siegfried – a Müpa honlapján)

Tudom, hogy egy kicsit hurráoptimisztikus a következtetés, de alighanem jót tesz a Wagner-napoknak az idei kimaradás. Mert maradt is, láttuk is, mégsem azt láttuk, most várhatjuk, hogy újra találkozzunk. Még jobban szeressük, és még jobban utáljuk.

Tovább

(Az élet álom – Zádori Mária portré az M5-ön)

Nem is erről van szó a filmben, bár egyszer ezt is feldolgozhatnák. De most kisebb madárra lőnek, Zádori, született Horváth Máriára, látni lehet Ki mit tud?-nyertesként, ahogy integet valami vonat ablakából, még Gildát énekelt, utána nem is vették föl a Zeneakadémiára. Elment a Rádiókórusba, és most azt mondja, ott tanult meg mindent, amit a szakmáról tudni lehet, amit egyfelől nem hisz az ember, mert akkor a többiek miért nem tanultak meg mindent, másrészt mintha benne az volna az igazán egyedi, ami nem a szakmából jön. 

Tovább

(Schubert: A-dúr szonáta D.959 – YouTube) 

Május 30. volt Kocsis Zoltán születésnapja, minden évben koncertet adott (a Gyermekmentő Szolgálat javára), és jó esély volt valami emlékezetesre. Aztán jött a halál, és tessék, semmi sem változott, Kocsisnak van Facebook-oldala, onnét kérdi, hogy ehhez mit szóltok.

Tovább

(Berlioz: A trójaiak – a Metropolitan előadása a színház honlapján)

A leglényegesebb változás az, hogy nem James Levine a karmester, pedig eddig A trójaiak New York-i rendíthetetlensége mintha rajta állt volna. 2013-ra viszont átadta a lehetőséget Fabio Luisinak, akit az emberek általában úgy tartanak számon, mint a két lábon járó unalmat, a hibátlan semmit mondást. Berlioz viszont könnyedén kijátssza Luisi gyengéjét azzal a trükkel, hogy ha szól, akkor már jó is.

Tovább

(Beethoven-sonatas – Warner, 2020)

És nem tudok másra gondolni közben, mint hogy ki az a Fischer. Mert van az egyfelől, hogy a legjelentősebb magyar zongoristák egyike, kezében folyton a cigaretta, meg benne van az a haragos félig kivonulás, hogy élete vége felé csak egyetlen karmesterrel, Mura Péterrel volt hajlandó zenekari koncerteket adni. A koncertjeire bejutni persze lehetetlen volt, így elevenebb emlék a sok fénykép, kezében cigarettával, mellette meg Richter, de valahogy ott vannak körülötte az új csillagok, Kocsis, Schiff, akik róla csak mint Annie néniről beszéltek. De valahogy azt érzi az ember, hogy hiába muzsikus, mintha elevenebb lenne a látvány róla, mint a zenei emlékek, ahogy feszes kontyba fogott hajjal, pucér karral uralja a klaviatúrát.

Tovább

(Wagner: Lohengrin – A Metropolitan előadása a színház honlapján)

Az ember újra és újra elgondolkodik azon, hogy mikor is volt a fordulat az operában, mikortól számított a külső, mikortól kell inkább szépnek lenni, mit jónak, inkább látványnak, mint hangnak lenni. Biztos, hogy Peter Hofmann is egy állomás volt ezen az úton, és lehet, hogy utálni kellene ezért. Örülök, hogy nem megy.

Tovább
Élet és Irodalom 2024