Figyelem az emberek arcát, de semmi. Nem látják? Csak én látom? Kár, hogy nem lehetek pár pillanat erejéig Szalím Szinaí, az éjfél gyermeke, aki be tudott hatolni az emberek fejébe – persze csak óvatosan, mert ha túl mélyre ment, az illető megérezte Szalím jelenlétét. Fekete ruha, piros karszalag. A szalag a felkaron, nem a kar alsó részén, mint a jámbor ellenőröknek, kik legtöbbször unottan, mobilozgatva álldogálnak a bejáratnál, a legkisebb lelkesedést mutatva aziránt, hogy valóban ellenőrizzék az utasok jegyét. Nem igaz, hogy más nem látja. A hasonlóság kísérteties. Igaz ugyan, hogy a karszalagon fehér felirat áll, és nem fekete horogkereszt (fehér köralapon!), de a most még talán bizakodásra okot adó különbség idővel jelentéktelenné is válhat. Lehet, hogy ez még csak a kezdet, a hozzászoktatás. És ezek már most sem mobilozgatnak.