„Nem az a kérdés, milyen világot hagyunk a gyerekeinkre, hanem milyen gyerekeket hagyunk a világra. Ezen múlik minden”, mondta a miniszterelnök-pártvezér március 15-én, amiről nemcsak az „új ember” kommunista típusú utópiája juthat eszünkbe, de a kínai és egyéb átnevelő táborok is. Ez a két mondat volt a beszéd legjelentősebb mozzanata. Sugallatukat és horizontjukat tekintve már nemcsak politikai – vitatható és esetleg visszavonható – állásfoglalásra utalnak, hanem velejéig autokratikus és átalakító – már-már az egész népességet megcélzó nem-változtató – szándékra, sőt mestertervre is. S tapasztaljuk, hogy az osztagok régen felálltak: a Rogán-művek, a Pintér-művek, az állami média- és kultúraszponzorizáció szinte korlátlan eszközök birtokában dübörögnek, hogy előállítsák, kézhez állóvá fazonírozzák az új és megfelelő embert. Mi televízión követtük a Múzeum előtt zajló eseményt. Ki az a bácsi?, kérdezett egy gyerek, aki jó sorsa folytán többnyire külföldön él. Mire én, hiszen előbb-utóbb úgyis megtudná, kénytelen voltam bevallani: ő a miniszterelnökünk.

Gyakran halljuk, hogy eszköztelenek vagyunk a „Rogán Művek” manipulációs gépezetével és gátlástalanságával szemben. Ez persze önbeteljesítő állítás, és eszköztelenek is maradunk, amíg a politikai beszéd – nyelvezet – lényegét manipulációnak tekintjük. A kormányzati oldal nem követ el ilyen hibát. A miniszterelnök a minap „a világ működésének értelmezési keretét” említette. Közvetve egyértelművé tette, hogy logikailag előbbre való a tudás és koncepció – az értelmezési keret –, és csak utána következik a kommunikáció, amit kritikusai manipulációnak neveznek. Ez a szó azonban diabolikus vonzata miatt megnehezíti a tisztánlátást. Beszéljünk inkább kifejtésről, fogalmi megformálásról vagy népszerűsítésről. S mindenekelőtt, különböztessük meg egymástól a beszédet mint a világ-nézetet hordozó nyelvezetet, és a beszédet mint mások meggyőzésére hivatott kommunikációt. (Az alábbiak kapcsolódnak az ÉS 2023. szept. 8-i számában megjelent írásomhoz.)

Azt mondják, hogy „a kormány demokratikusan – vagyis diskurzus, vita, érvelés útján – nem legyőzhető”. Erre ráerősítenek azzal, hogy „ez ilyen nép”. És önfelmentőn kijelentik, hogy mivel Orbán népszerű, és „ez ilyen nép”, inkább hallgatni kell. Értsd: saját alternatív etikai és politikai álláspontjaikat nem mélyíthetik el és foghatják rendszerbe, mert azzal az amúgy is gyenge elfogadottságukat rontanák. Így történhet, hogy demokráciánk, primer létezésünk, erkölcsi működésünk, aktuális jólétünk, tudásbéli és egészségi állapotunk romlik ugyan, az ország valóban elszigetelt lett, a környezet pedig megtelt háborúval, globális konfliktusokkal, pusztító ökológiai folyamatokkal, a technika és a jövő felett érzett szorongással, mégsem születik alternatív világkép, narratíva, ellenzéki beszéd.  Annyira érthetetlen, hogy szinte fáj. 

Nem szeretném, ha Márki-Zay Péter „küldetéses” politikus lenne, bőven elégnek tartom, ha jól körülhatárolt célja van. A magyar politikai közélet előtt azonban tornyosul egy nagy feladat: a jobb- és baloldal újrafogalmazása, és ha Márki-Zay fellépése nyomán ez sikeres lesz, akkor azt az utókor az ő történelmi küldetéseként értékeli majd.

Az idei tusványosi beszéd volt a NER Kötcséken és Tusványosokon át tartó ideológiai menetelésének csúcspontja és valószínűleg a hanyatlás kezdete. Az idáig vezető utat a túl Jón és Rosszon amorális erkölcse és a hatalom akarása jellemezte: a liberalizmus ellenében, egy nem liberális attitűd és logika jegyében. Az „illiberalizmus” – s a vele járó ellenségképzés, harc és tagadás – volt a NER dinamikus és offenzív korszaka. A fogalom erejét jórészt a korlátozatlan kiterjesztés lehetősége, a meghatározatlanság, az elvi önkorlátozások elvetése és az öntörvényűség felszabadítása adta. A negatív „illiberalizmus” pozitív tételezéssel való felváltásának kényszere s e kényszer érzete viszont már megtorpanást mutat: válságtünet.

A liberalizmus állítólagos elitizmusát jól és könnyen kiegészítő tétel a liberalizmus és demokrácia szétválaszthatósága. „Amit Orbán illiberális vagy jelző nélküli demokráciának nevez, a demokráciának a liberális elitek hatásától megtisztított formája”, írja Lakatos Júlia(A demokratikus alkímia éve, ÉS, 2016/2., jan. 15.). A könnyedén odavetett állítás szerint létezik demokrácia nem liberális demokráciaként, nem nyugati formában.

Az óhatatlanul felmerülő kérdések nyomán hirtelen sokaknak visszacsengtek Mellár Tamás 2014 októberében elmondott mondatai, melyek szerint „az egész műhely csak egy pénzmosoda. Jöttek a megrendelések a minisztériumoktól, hogy csináljunk ilyen kutatást, meg olyant, én meg kutatási igazgatóként azt mondtam, hogy nem tudjuk megcsinálni, mert ehhez nem értünk. Ne törődj vele, mondták, akkor is meg kell csinálni, valamit kaparjatok össze, aztán majd úgyis ki fogják fizetni.”

A kommentek a szövegek és szerzők méltóságát is kikezdik. Milyen méltósága, tiszteletre méltósága van annak, amit vagy akit azonnal megaláznak? A szociális médiában eluralkodó stílus, a csetelési szokások, a reakciók durvasága, a közeg gondolkodás- és érvelésellenes alapkaraktere mindent ebbe a nívótlan közegbe asszimilál, azt a kérdéses szöveget is, amelyik odafigyelést, tiszteletet, egy pillanatnyi jóhiszemű hitelt és időt érdemelne.