A legelső alkalom iszonyatos volt. A többi is persze, de az elsőnél a döbbenet, a borzalommal elegy ámulat tetézte a zsigerig hatoló félelmet. Dübörgés a föld mélyéből, fülsiketítő robajlással hasadt a mészkő burkolat, mintha a pokol nyílt volna meg. Az emberek az első pillanatban még menekülni sem tudtak, úgy érezték, a hirtelen támadt repedésekbe szorult a lábuk. A második alkalommal is a jeges rémület lett úrrá rajtuk, de már nem az ismeretlentől.

Napokig egy lelket sem lehetett látni az utcákon, mindenki rettegett, bezárkózott a házába, az emberek lehúzott redőnyök mögött imádkoztak a Mindenhatóhoz, hogy legalább üzenne, mi ez a veszedelem. Nem értettek semmit. Nem tudták, mi ez, hogy miért csapott le rájuk.

Először fondorlatokkal próbálkoztak. A szabó filcből, vászonból és posztóból varrta a bábut, az utolsó öltésnél tartott, mikor Krodig és Dromel érte mentek. Szalmával volt kitömve, a törek itt-ott átfúrta a filcet. Krodig szerint a posztó hamis volt, mert a végen a zárjegy extra minőséget garantált, ez meg csak amolyan deres posztó volt. De a célnak megfelelt. Még vászonkötény is lebegett a bábu derekán, tényleg úgy festett, mint egy pohos kocsmáros. Az lett volna a csel, hogy ezzel vezetik félre. Krodig és Dromel a templom előtti kőpadhoz cipelték a bábut, keltsen olyan hatást, mintha bóbiskolna. Hátha összetéveszti az élővel. Tulajdonképpen nem gondolták nagy ötletnek, de jobb se támadt.

– Futball jöhet? – „Az kell neked, tornából felmentett dudliberci!”

– Miért ne?

– Közlök egy dátumot, egy nevet, és önnek meg kell mondania, hogy mi köze ezeknek a futballhoz! Tehát a kérdés így hangzik: mi történt 1993. december 2-án egy Andres Escobar nevű emberrel? És hogy kapcsolódik ez a focihoz?

A játékos hidegen fürkészi a műsorvezetőt, mint aki azon tűnődik, miért is akarják átverni.

– Segítsek egy kicsit? – a hírhedt celebmosoly az ajkak körül. – Medel...

– Valószínűleg edzésen lehetett – mondja magabiztosságot sugalló egykedvűséggel a játékos. – Talán a varázskezű gyúró lazította el az izmait. De az is lehet, hogy a szeretőjénél volt. Andres Escobar valaki másnak a feleségét dugta... – A játékos az utóbbi mondatot szinte tagolva mondja.

A Tervező és az asszisztens újra a képernyőre emelték tekintetüket, kicsit unottan figyelték B. Ádámot, aki intenzíven kínlódott, szenvedett, és ütemesen halálsikolyszerű hangokat hallatott. Érzékelhetően a nehezebb esetek közé tartozott.

– Megcsalás?

– Igen, itt volt az is rendesen. A feleség egy tizenöt évvel fiatalabb fitneszmacsót kapott ki – válaszolta az asszisztens egykedvűen.

– Ajjaj, az indokolja ezt a jajveszékelést. Önértékelés a porban.

– Ráadásul ez a szerencsétlen még szerette is az asszonyt. Igazán.

B. Ádám vinnyogott a fájdalomtól, mint akire tüzes vassal billogozzák rá, hogy balek. Azt hitte, belepusztul a kínba, már csak azt akarta, hogy legyen vége. Hogy szabaduljon, bármi áron.

A németalföldi stílusban épült fogadó előtt faszéken fekete egyenruhás alak nyújtja maga elé a lábait, csizmáján lecsúszik a délutáni nap fénye, ujjaival szaggatott ritmusban dobol a tányérsapkáján. Feláll, megigazítja a keresztszíját, az arcában semmi megjegyezhető, a lényéből árad a háborúszomj.

Int egyet a sapkájával, az asszonyok vontatottan, libasorban, mint valami rontott Brueghel-képen, elindulnak a szemközti régi épület felé.

Jó, értelmezzük a látványt, de akkor kicsit vissza kell ugranunk az időben, ami még szerepet sem kapott. A kisvárost, amelyik úgy épült, mintha a házakat valaki szétgurította volna a hegyoldalban, már hónapok óta ostromolták a háború fekete egyenruhás vazallusai. Nevezzük is őket a Hódítók Seregének.

Legyen a Széchényi Könyvtár, mondjuk, nyilván tájékozódni kíván, azért megy oda, ami érthető az ő úgynevezett helyzetében, amúgy nem lenne ez légből kapott ötlet, hiszen vannak a hőseim között, akik pont itt ismerkedtek meg, aztán a szöveg szerint hét évig nyúzták egymást. Vagy ezt csak képzeltem? De ez ismétlés volna, legyen inkább valami étterem, bár ott meg beszélgetés-zümmögés, evőeszköz-csörömpölés zaja hallatszik, nyilván nem hangos, de szerintem egyikünk sem akarná túlkiabálni, úgyhogy művész mozi, stílszerűen Lars von Trier, legyek gonosz magamhoz, A ház, amit Jack épített, a vetítés után szólít meg az előcsarnokban. Így jól passzolnak a motívumok, és volna az egészben valami figyelemfelkeltő keresettség. Engem maga ölt meg, mondja szikáran. Nem úgy persze, mint ez a Jack az övéit, utal vissza a filmre, de azért maga is megölt egy nőt. Ez elég Stroh rumos. A nyolcvanas évek végén divat volt. Persze előbb csak odalép hozzám, néz a szemembe, és amikor a pillantása feszélyezővé válik, elmosolyodik, és azt mondja, nyilván nem ismer meg engem. Pedig megölt 1986-ban.