(George Tabori: Mein Kampf, B32 Galéria és Kultúrtér, szeptember 7.)

Tabori szövege rengeteg lehetőséget rejt magában, és csak a rendezésen múlik, mire helyezi a fókuszt. A gegekre, a zsidó viccek kidomborítására, a kis Hitler és Schlomo kapcsolatára, a filozofikus fejtegetésre, a bibliai képekre, vagy megpróbálja egységessé gyúrni a felskiccelt jeleneteket. Szigeti Balázs az utóbbit választotta, és éppen ezért működik a darab. Valahogy minden egyensúlyban van, a szatirikus jelenetek és a zenei betétek is koherens egészet alkotnak, a mélyebb réteg pedig szinte észrevétlenül tör felszínre. Az alapjában nyamvadt Hitlert zseniálisan alakító Kardos Tibor egy-egy fanatikus tekintetétől vagy félmondatától a figura azonnal elveszíti komikus jellegét; onnantól kezdve egyértelmű válik: ennek a fiúnak tényleg az egész világ kell (különösen Új-Zéland), és el is hiszi, hogy az övé lesz.

(Michael Kunze – Sylvester Levay: Mozart!, Margitszigeti Szabadtéri Színpad, június 25.)

A Veszprémi Petőfi Színház Mozart!-ja miatt viszont a kíváncsiság felülkerekedett az aggályaimon és kimerészkedtem a szigetre. Michael Kunze és Sylvester Levay musicaljét a bécsi ősbemutató után négy évvel, 2003-ban mutatta be az Operettszínház Kerényi Miklós Gábor rendezésében, ami hamar az akkori éra egyik legnagyobb sikere lett. A Levay–Kunze szerzőpáros viszont szereti felújítani a darabjait, így 2015-ben elkészült a Mozart! újabb változata, amit először szintén Bécsben, a Raimund Theaterben láthatott a közönség. Ez a verzió lett Somogyi Szilárd rendezésének alapja. Kerültek bele új dalok, illetve egyes jelenetek sorrendje felcserélődött, de összességében egy feszesebb és valahogy kerekebb történetet kapunk.

(Szikora Róbert – Lezsák Sándor: Az Ég tartja a Földet. Erzsébet, a szerelem szentje, Erkel Színház, május 7., 15.00)

Szikorában állítólag valamikor a hetvenes években, Türingiát járva született meg a gondolat, hogy a rózsákkal ábrázolt magyar származású királylányról írni kéne valamit, és vissza őt adni a magyaroknak, de csak most vált valóra az elképzelés. A darab alapjául szolgáló, azonos című regényt Zsuffa Tünde, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus sajtófőnöke írta, aki csavart egyet a Bánk bánból ismert Gertrúd-ábrázoláson.

(Darvasi László: Madárhegy, rendezte Darvasi Áron. Jurányi, 2022. április 7.)

A 2019-ben alakult, Darvasi Áron által vezetett Klakker Társulás első bemutatója, az Amphitryon a közönség és a szakma elismerését is kivívta. A fiatalokból álló független társulat az új bemutatót a 2020–2021-es évadra tervezte, de hol a pandémia, hol pedig egyeztetési problémák miatt többször is el kellett csúsztatni az időpontot. Azóta a Madárhegy szövegében és a szereposztásban is történtek változások. A darab eredetileg egy szeméttelepen játszódik, ám a szerzők (Darvasi László és Áron, apa és fia) úgy döntöttek, hogy inkább egy világkönyvtárat választanak színhelyül.

(William Shakespeare: Hamlet, Óvóhely Kultúrbunker, november 8.)

A Harmadrosta Csoport fiatal színészei viszont olyan lendületes és humoros előadást hoztak létre, amit könnyű szeretni, és amivel könnyű lenne megszerettetni Shakespeare drámáját az iskolásokkal, nem csak azért, mert szinte velük egykorúak vannak színpadon. A látványvilág letisztult, jól illeszkedik a hidegháborús tér sajátosságaihoz. Hamletet – mintegy kívülállóként – többször látjuk a bunkerbe vezető létra tetején szorongani vagy valamelyik fokáról leugrani.

(Heinrich von Kleist: Heilbronni Katica, Stúdió K Színház, október 20.)

A rendező most dolgozik harmadjára a társulattal, és ezúttal is jól átgondolt koncepciót kapunk, ahol minden apró gesztus a helyén van. A szereplők szinte le sem szállnak a futópadról, legfeljebb lassítanak, gyorsítanak, fordítva gyalogolnak rajta, vetkőznek, öltöznek, vagy terpeszben támaszkodnak a szélén. Mindennek dramaturgiai jelentősége van, nincs olyan mozdulat, amiről azt éreznénk, hogy nem oda való.

(Menszátor Héresz Attila: Underground Project, RS9 Színház, október 11.)

Az Underground Project kiindulópontja kifejezetten ígéretes, akár egy nagy költségvetésű amerikai katasztrófafilm leírása is lehetne: a világ lakosságának nagy részét már kiirtották a polgárháborúk és a COVID–19-nél jóval pusztítóbb vírusok, az emberiség maradéka pedig a föld alá menekült. Az utcára csak teljes védőfelszerelésben lehet kilépni, a kórházakban halomra állnak a halottak, az élelem véges, a szűk térben való együttélés pedig szinte lehetetlen. A tábori ágyakkal, gázálarcokkal, védőruhákkal és fertőtlenítőszerekkel létrehozott színpadkép a jelen helyzetre is reflektáló atmoszférát teremt, aminek fojtogató hangulatától nem könnyű szabadulni.

(Galambos Attila–Szente Vajk–Juhász Levente: Puskás, a musical, Erkel Színház, augusztus 20.)

Az előadás óriási apparátust mozgat, egyes jeleneteket a cirkuszi mutatványokkal, Túri Lajos Péter akrobatikus elemekre épülő koreográfiájával vagy épp a dübörgő technozenével sikerült annyira túlzsúfolni, hogy az egész inkább összművészeti káosznak tűnik, mint végiggondolt koncepciónak. Legalább már tudjuk, milyen a NER-féle fizikai színház.

(Irene Sankoff, David Hein: Come from away, Phoenix Theatre, London, február 7.)

Amikor olvastam, hogy létezik 9/11 musical, azt gondoltam, ez vagy fergetegesen rossz, vagy mélységesen depressziós lesz. Egyik sem vált valóra. A kanadai szerzőpáros, Irene Sankoff és David Hein musicalje nem a tragédiát helyezi a középpontba, hanem a ganderi eseményekből kiindulva azt a kérdést, hogy a lehető legkülönfélébb emberek kényszerhelyzetben miként kovácsolódnak közösséggé, hogyan reagálnak egymásra és az egész világot megrázó tragédiára.

(Sylvester Lévay–Michael Kunze: Elisabeth, Győri Nemzeti Színház)  

Persze egy musical esetében nem kellene pluszpontként kiemelni, hogy a színészek mind profin tudnak énekelni, ahogy azt sem, ha a színház nézőterének csaknem minden pontjáról nyaknyújtogatás nélkül látjuk a színpadképet. Magyar viszonylatban azonban kuriózumnak számít, és úgy látszik, Győrbe kell menni, hogy mindkettő egyszerre teljesüljön.

Kifelé tartok Krakkó zsidónegyedéből, az egyre felkapottabb Kazimierzből. Nehéz elképzelni, hogy a központtól mindössze 20 perc sétára lévő Kazimierz a 90-es évekig még a város legveszélyesebb környékének számított, most pedig népszerűbb, mint nálunk a Kazinczy utca. Leszámítva néhány modern stílusú éttermet, a negyed főterének számító piac vonzáskörében lévő legtöbb hely könnyen eladja magát a romkocsmákra jellemző szedett-vedett berendezéssel, egy-két majdnem csonkig égett gyertyával és a külföldi turisták ízléséhez igazított bőséges vodka- és sörválasztékkal. (A szegfűszeges és fahéjas megmikrózott sör egyszerűen lenyűgöző.) Feltett szándékom még zárás előtt megkeresni Lengyelország első önálló épülettel rendelkező kortárs művészeti múzeumát, a 2011‑ben nyílt MOCAK-ot (Museum of Contemporary Art in Kraków) a Visztula túlpartján, a szomszédos Podgórze városrészben.

(A város emlékezete, Stúdió K Színház, szeptember 24.)

A tao megvonása okozta nehézségekből kilábaló Stúdió K Színház Gyarmati Kata (aki egyébként az előadás dramaturgja is) vezetésével idén tematikus évadot hirdetett. A „témák, amelyek érintenek bennünket” műsortervbe mondjuk elég sok minden belefér, ám elsőként – burkoltan persze, de mégiscsak – a migráció kérdése került terítékre. A horvát–magyar koprodukció rendezője, Edvin Liverić mintha egy színes-szagos történelemkönyvbe csomagolta volna a mondanivalóját, amit szerkesztő ugyan még nem látott, de azért jólesik lapozgatni.

(Ludwig² – Der König kommt zurück, Ludwigs Festspielhaus Füssen, június 15.)

Már az első néhány jelenetnél olyan érzésem van, mintha egy túlromantizált operettszínházas előadást néznék a megszokottnál ízlésesebb rendezésben. A szereplőket kiemelő gépezetet és a lézershow-t felváltja az egészen pöpec háttérvetítés és a színpad közepén egy óriási vízzel teli medence, ami aztán hozzájárul a látvány fokozásához. Vannak benne táncjelenetek, hattyúúsztatás, és persze a tényleges vizsgálat nélkül a pszichiátriára kényszerített, trónfosztott uralkodó öngyilkosságnak álcázott gyilkossága is itt játszódik. A történet és a látvány ellenére valahogy mégsem áll össze az egész, pedig megvan benne minden, ami egy élvezhető musical receptjéhez szükséges.

(Székely Csaba: Öröm és boldogság, Spirit Színház, június 20.)

A szerző iróniával nyúl ehhez az összetett témához; öt egymástól teljesen különböző személyiségű meleg karakter történetén keresztül mutatja meg a kisebbségen belüli kisebbség mindennapi küzdelmeit és apró örömeit, hogy aztán a darab végére a különállónak tűnő mozaikdarabkák egy tragikus fináléban egyesüljenek. Jól működik ez a mozaikos, időben ugrálós történetvezetés. Nem hagyja lustálkodni a nézőt, a finoman adagolt információkból szeretnénk helyre tenni a szereplők közötti viszonyrendszert. Tudjuk, hogy a végén összefutnak a szálak, a darab dinamikája végig nyomozásra ösztökél.