Egyszer minden véget ér, dúdolja anyám a taxiban, a lehúzott ablakon bevág a szél, a nyár utoljára forró, utoljára izzanak fel a budai háztetők, amiket annyiszor megcsodáltunk a Türbe mellől, utoljára látjuk együtt a Dunát.

Elég későn, harminc éves korom után költöztem el szüleimtől. Ha csak lustaságomat okolhatnám ezért, sosem szorult volna össze a gyomrom, amikor később, meglehetős rendszerességgel meglátogattam a szüleim. Anya miatt mentem főleg, be kell vallanom. Apámtól tartottam, hiába szeretett és szerettem, minden vitánk ellenére is. Semmi nem tetszett neki, amit tettem, mondtam vagy írtam. Mindig azt mondta, foglalkozz másokkal, ne magaddal, tanulj tőlük.

A pince teraszán, ahol barátommal minderről (végső soron a tájba írt emberről) beszélgettünk, két idősebb házaspár nézte a tavat. Egy neonsárga dzsoggingba öltözött, elégedett és kisimult, nagyjából hetvenes német (tárgyilagosan figyelték a vizet, számba vették, osztályozták, megfigyelték, tekintetükben nem volt csodálat, csak koncentráció, akár két szereplő Térey János Niebelung-lakóparkjából. Oh, Schöne Dämmerung!) és egy csöndes, láthatóan első nyugdíjas napjaik eseménytelenségével megküzdeni igyekvő magyar. Boomerek, mondja róluk a szleng. A magyar nő kezében útikönyv. A férje előtt ürgényi bor. (Laci te, / Hallod-e? / Jer ide, / Jer, ha mondom, / Rontom-bontom.) Fáradtan, majdnem elbúsultan bambul maga elé. Laci! Tölt az ürgéből, iszik, nagyokat nyel, ízét sem érzi. Laci! A felesége pufók karjával végre oldalba böki. Te tudtad, hogy az a panzió, Laci, ahol húsz éve megszálltunk, az valamikor szanatórium volt? Szálloda. Szálloda, egyezik bele a nő. Te tudtad, hogy az a szálloda, Laci, ahol húsz éve megszálltunk, az valamikor szanatórium volt?

Az ember néha olyan közel áll hozzá, hogy szépen adja fel. Hogy ne legyen több mondat, üres, önismétlő frázis, hogy ne akarjak elmondani többé semmit, hogy mindaz, amit látok, érzek, a fűtött, pesti szoba ablakán lecsorgó, a kelő naptól sárga páracseppek látványától a mindent beborító ködön átderengő olajbarna Badacsony képéig: a jelenlét csak az enyém legyen, pontosabban az általam megélt élmény én magam legyek, a megfigyelésben az érzékelt és az érzékelésem immanens legyen. A baleseti gyéren világított, vér- és fertőtlenítőszagú mosdatójában az ágyékomra szorított kacsával, egyre szűkülő látással, a combomon patakzó vért törölgetve, végre éterien könnyűnek tűnt a legnagyobb tapasztalássá lennem, amit valaha átéltem, a legbensőségesebb viszonyba kerülnöm azzal, aki vagyok.

(...) és tudta, mit jelent ébren lenni egy szűnni nem akaró szellemi álmosságban, mely mindent betakar, mint Pompejit a hamu, de azt nem tudhatta, hogy milyen az, amikor emberek sokasága csak azért ébred fel reggel, hogy álmodni és vágyakozni kezdhessen, és életét, becsületét áldozza fel a hírek, a tea, a kávé, a rádió hangjának valóságáért, és mélyebb és kizökkenthetetlenebb álomban töltse az életét, mint hősünk, aki, miután feladta a küzdelmet, hogy fenn maradjon a kiscsaj ébredéséig, és beleájult a saját magával folytatott lelkiismeretes párbeszédbe, gyakorlatilag az egész napot végigaludta, néha forgolódva, megébredve, de alapvetően nyugodtan és háborítatlanul, egy gyermekkori emlékét újraélve, mely emlék szerint a Badacsony hegye alatt kerékpározik haza az eső elől, de útközben mégis utoléri a zivatar, és elveri az eső, és boldog, mert még a szót is jó kimondani, és mert nyár van, és mert messze van az apja, és nem tudja bántani, és mert először tapasztalja meg, hogy milyen „bőrig ázni” (...)

A hosszú, kavicsos útról, melyből most csak egy félméternyi sáv volt látható, Zsike robogójának hangja hallatszott, ahogy közeledik a szintén nem látható fasorban, mely fasort még Gróf Eöri ültette a múlt század harmincas éveinek derekán, amikor az épület és a hozzá tartozó két hektár föld is a családja birtoka volt. Egykori dolgozószobájából lett az igazgató-főorvosi iroda, valamikor az ötvenes években, annak a kandallójában égették el a kényszerbeutaltak papírjait ezerkilencszázötvenhat október huszonnegyedikén. Mint kiderült, kár volt, az egészet újra kellett írni december közepén. Az iroda jelenleg afféle ünnepi fogadóteremként funkcionált, mindjárt az előtérből nyílt ugyanis, és ha a hetvenes években lelinóleumozták is, még mindig messze a legreprezentatívabb helyiség a városban, megmaradt stukkóival, a két márványoszloppal és a kandallóval. A ceremónia után itt tartják majd az állófogadást. A szendvicseket már fel is tálalták, a kávét pontban hat órakor lefőzik a ráérő ápolók, Zsike pedig nyilván most hozza hátizsákjában a röviditalokat.

Amikor a negyven éve írt búcsúlevelet a kezébe vette, először egy piros tintával aláhúzott szót látott meg, s hozzá képest minden más, amit leírtak a levélben, vagyis talán azoknak a történéseknek a sorozata, melyek a végzetes elhatározáshoz vezettek, mintha meg sem történtek volna, egészen érdektelen volt az egész, mintha az aláhúzás előtt és után csak a nincs lenne, vagyis minden más lényegileg a nem volt van örök idejében maradt...

felejtsenek...

Talán tízszer is elolvasta egymás után. Letette a levelet, és a kávéscsésze után nyúlt. Tudja használni, kérdezte dr. Gulácsi. Nem, felelte, és belekortyolt a kávéba. Úgy tűnt, valóban nem akarja megírni, csak megpróbál visszaemlékezni egy időszakra, ami a gyerekkora volt. Motívumokat keresett, nem történetet.

Egyszerűen az őrületbe kergették azt a lányt, mondta halkan a doktor. Minden le van írva ezekben az iratokban, tette hozzá.

Az arab portás, akit Aziznak hívtak, a vállamra tette a kezét, és azt mondta franciául, hogy kárpótlásul azonnal kibont egy whiskyt a hotel számlájára. A gomolygó téglaporon át néztük a csillagos eget. Tiszta volt, sehol egy felhő. Oldalra fordítottam a fejem, és Aziz kezére pillantottam. Bassza meg, gondoltam, ennek széles, kerek körme van. Elhúzódtam. A törmelék között halványan világított egy olvasólámpa. El nem tudtam képzelni, hogyan gyulladhatott meg, ugyanis senki nem lakta a szobát. Talán az egyik gerenda a kapcsolóra zuhant. Nem fogjuk megérteni, hogyan és mitől működünk. Én például egyszerűen irtózom azoktól, akiknek széles, kerek körmük van. Hozd azt a whiskyt, mondtam halkan, és összehúztam magamon a köpenyt. Szövettapéta borítja a falat, gondoltam. Valóban vén ez a hotel, mint az országút. Ma már nem használnak ilyet. A szemközti ajtónak dőltem, és lehunytam a szemem.

Akik még bíznak a szerelemben, azoknak nagyon nehéz, azoknak mindig szerelmi bánatuk van. Féltékenyek, csalódottak, vágyódók, lázasak. A többieknek, akik már túl vannak rajta, mint a kanyarón, akik megbékéltek abban, hogy többre már nem viszik, azok csak nyugalmat akarnak, azoknak a szerelem csak egy dolog.