Ebben a szobában tíz évvel ezelőtt még az apám élt, a cserépkályha melletti fotelben ült, onnan nézte a tévét, amit a halála után a tévéasztalkával együtt betoltunk a sarokba. Addig a hátsó szobákban laktunk, majd, miután szegény apámat elvitte a mentő, kirajzottunk a nagyszobába. Fel sem merült, hogy bármit kidobjunk a tárgyai közül, különben a gyerekek még kicsik voltak, nem akartunk azzal foglalkozni, hogy felújítsuk a lakást, ne adj’ isten átalakítsuk az igényeinknek megfelelően. Engem a lakberendezés egyébként sem érdekelt soha, rendesen takarítani sem tudok, sokáig észre sem veszem, ha rendetlenség vagy kosz van. Gondolom, ennek is az az oka, hogy anya nélkül nőttem fel.

Tárcatár 2019 – a búcsú

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 27 éve indult az Élet és Irodalom tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2018-ban Németh Gábor, Mán-Várhegyi Réka és Turi Tímea írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

A legnagyobb fiam szerint minden bajom forrása a lustaságom. Szerinte lusta vagyok rendesen megtanulni a nyelvet, pedig egész máshogy alakulna az életünk, ha folyékonyan beszélnék. Ennyi idő alatt már képesnek kellett volna lennem rá. Egyébként is hajlamos vagyok önmagamba fordulni, ráadásul a gondolataim elsatnyulnak szavak nélkül.

Eljön az a pillanat, amikor az embernek már a gyerekei mondják meg, hogyan éljen, írom a füzetembe.

(...)

Egy csütörtöki napon Snezana néni unokaöccse, Roko Kovačić motorbiciklivel megérkezik Ljubljanából, hogy néhány napot a nagynénjével töltsön. Láthatóan örül, hogy itt talál minket, velem különösen kedves, és már aznap délután elengedhetetlenül fontos horvát kifejezéseket tanít nekem. Szimpatikusak vagyunk egymásnak, ezt mindenki látja, még Snezana néni is, aki egyébként nem engedné, hogy férfit hozzak fel a lakásba, most mégis mintha azért hunyorogna és böködne, hogy jelezze, itt a lehetőség, ragadjam meg. Ezen csodálkozom. Tényleg azt akarja, hogy összejöjjek Rokóval? Nem fél, hogy Ljubljanába költözünk? Ki fogja akkor az ő gondját viselni?

Roko jó karban lévő ötvenes, tíz éve elvált, két büféje van, amiket korábban maga vezetett, azonban egy ideje bérbe adja őket, a pénzből pedig a világban utazgat. Snezana néninek egy török kendőt, egy indiai párnát és egy XXL-es pólót hoz ajándékba. A citromsárga pólón egy napszemüveges hód vigyorog, feje fölött buborékban a felirat: I am not bossy, I am the boss.

– Clinique magas aktívanyag-tartalmú bőrélénkítő szérumok, innovatív formula, négy darab 8,5 milliliteres flakon, díszdobozos kiadás.

Szédelegni kezdek.

– Nem én vettem el! – kiáltom.

A csoportvezető kisasszony nem sokkal múlhatott húszéves, és bizonyára azt hiszi, hogy majd ő képes lesz megállítani a bőre öregedését. Most dühösen fúj egyet, és elvágtat a főnökség irodája felé. Ahogy megfordul, látom, elaludta a haját, és a feje búbján tehénnyalás éktelenkedik.

Egy igénytelen, zsíros hajú kislány packázik velem.

– Azt hiszed, hogy egy Clinique szérummal sokra mész? – kiabálom. – Akkor beszéljünk, ha már kialakítottál egy profi bőrápolási rutint! Akkor szóljál, ha már nem csak álmodozva krémezgeted magad, mint aki zsírt ken egy jó karéj kenyérre! Tudod egyáltalán, mi a különbség AHA hámlasztó és BHA hámlasztó között? Kémiai napvédő és fizikai napvédő között? Hialuronsav és retinol között?

Nem ér váratlanul a kirúgás, tudom, messzire mentem. Megrohannak az emlékek, miközben az utcákat járom kezemben egy félig megevett szalámis zsömlével. Arcomba fúj a szél, hirtelen besötétedik és zuhogni kezd.

A Szent Duje-székesegyházba egy kisebb tömeg sodort be minket.

– Hát miért nem látjátok? Ez nem véletlen – mondta még mindig szipogva a középső. Ott maradtunk egész délután, néha imádkoztunk is. Én azért fohászkodtam, hogy jelenlegi traumánk ellenére a gyerekeim képesek legyenek egészséges felnőttekké cseperedni, és semmilyen körülmények között ne ismételjék meg az apjuk tetteit, főleg velem ne legyenek soha kegyetlenek.

Talán az ég mégis megszánt minket, mert kifelé menet találtunk egy százeuróst. Késő éjszaka szálltunk fel a vonatra, hajnalban értük el Zágrábot, az utolsó pillanatban ugrottunk le a vonatról. A nagykövetségen és a konzulátuson nem álltak szóba velünk, de ezen már nem lepődtünk meg. Csak amikor a titkárnő utánunk szaladt, vagy inkább követett, majd a Vadászati Múzeum előtt, ahol egy holland turistacsoport közelében megálltunk egy szusszanás erejéig, ott lépett oda hozzánk, és kifogástalan angolsággal elsuttogta, hogy pontosan tudja, ők mind pontosan tudják, kik vagyunk, és azt tanácsolná, húzzuk meg magunkat legalább addig, amíg a széljárás megváltozik, vagy még tovább. Bólintott, aztán hozzátette:

– Ökölszabály – rule of thumb, mondta angolul –, maradj elég kicsi, és senki nem akar tőled ellopni semmit.

Úgy sejtem, fiaim a meztelenül napozó nők miatt vihognak. Sutyorgásukból nem értek egy szót sem. Beismerem, bosszant, hogy nem csak mi vagyunk a parton. Az effajta szembenézés mindig hasznos, megesik, hogy a negatív érzés rögtön elillan. Most is majdnem ez történik, már éppen újra ellazulnék, ám ekkor egy másik társaság jelenik meg a közvetlen közelünkben. A sziget belsejéből érkeznek, mintha a bokrokból törnének elő, lezúdulnak a köveken, belegázolnak a vízbe. Magyarul beszélnek. Először csak a nyegle kamaszfiúhangok. Egymás heccelése, fröcskölés, jajgatás a szúrós kövek és a hideg víz miatt. Aztán skandálni kezdenek.

– Videoton, hej, hej! – kiáltja az egyik, a többiek megismétlik néhányszor.

– Lacikám, látom bemutatkoztál a horvát szigetvilágnak – hallatszik a közelemből egy felnőtt férfi hangja.

Reggel hasfájással ébredek, egyből a telefonomért nyúlok, hogy a menstruációs mobilapplikációban ellenőrizzem, mikorra várható a vérzés kezdete. A szűk kabinban félhomály van, egy aprócska emeletes ágy tetején fekszem, a faberakásos plafon legfeljebb harminc centiméterre lehet az arcomtól. Az applikáció nem indul el. Ekkor tűnik fel, hogy nem hallom Misi szuszogását. Az alsó fekhely üres, amiből arra a következtetek, hogy már korábban felkelhetett. Leereszkedem a földre, felveszem a köntösömet, lehajtom a fejem, hogy kilépjek a törpéknek tervezett folyosóra, óvatosan kimászom a keskeny fedélzetre. Csend van, a parton egy lelket sem látni, a kikötőben álló hajók finoman ringatóznak az alig-alig hullámzó világoskék vízen.

– Nincs jó megoldás, nem tetszhetek mindenkinek – mondtam később a fotósnak, aki megtalált a hotel mellékfolyosóján, ahová azért bújtam, hogy nyugodtan meg tudjam inni a bort, amit egy nevetséges füllentéssel szereztem a cateringesektől, és amit most mindvégig a hátam mögé rejtve tartottam. A fotós, hidrogénszőke, korombeli férfi, miközben kattintgatott, a még mindig hamvas arcbőrömet dicsérte, és aztán kijelentette, hogy ő engem csodál, amiért hibátlanul tudom megvalósítani a professzionális és nőies öltözködés egyensúlyát, márpedig erre kevés nő képes sajnos. Csak miután odébbállt végre, akkor jutott eszembe, hogy akár nemet is mondhattam volna neki, akár rá is szólhattam volna, hogy lesz szíves nem fényképezni. Ezek után kénytelen voltam egy második italt is szerezni, és egyedül az önismeretemnek köszönhető, hogy időben taxiba ültem, és elhagytam a süllyedő hajót.

(...)

Készen állok, hogy tiszta vizet öntsek a poharamba. Készen állok, hogy számba vegyem rossz közérzetem legfőbb okait. Klinikai depresszió? Életközépi válság? Túlzott alkoholfogyasztás? Rossz házasság? Évek óta a felszínt kapargatom, a stressz így, a szorongás úgy, de csak titkolózom saját magam előtt. És aztán egy kereszteződés előtt kevéssel megáll velem egy autóbusz, amikor végre gondolkodni kezdek. Miért éppen most? A Hungária körút kamionjai eltorlaszolják az utat, ha sárgára vált a lámpa, akkor sem fékeznek, araszolnak tovább, hogy aztán a legutolsó mindig beragadjon elénk, ártatlan tömegközlekedők és kevésbé ártatlan, magányos autóvezetők elé. A problémáimmal való váratlan, de bátor szembenézés nyomán melankolikus nyugalom járja át a szívemet, az ablaküvegen maradt ujjlenyomataimat egy papír zsebkendő szélével hamarosan letörlöm.

(...)

Ahogy a házigazdák vegán töltött káposztájából enni kezdek, megcsap a hónaljam sült húsra emlékeztető szaga. Fáradt melankóliával veszem tudomásul, nem ez az első alkalom, hogy váratlanul meg kell birkóznom egy szaggal, ami az enyém, és amit még soha korábban nem éreztem magamon. Attól már nem félek, hogy a többiek megérzik, és megítélnek vagy megsajnálnak miatta. Hogy például az Anna azt mondja a Gyurkának, hogy ez a szegény Györgyi, olyan büdös mostanában, engem már elvitt a lift, de ők még egy aggódó pillantás erejéig ott állnak az ajtókeretben. Különben a szagot valószínűleg csak képzelem. Ha mégsem, akkor ez is egyike azoknak a kellemetlen, sunyi változásoknak, amik együtt járnak az öregedéssel. Kicsi az esélye ugyan, de az is lehet, hogy beteg vagyok, kezdődő Parkinson-kór, annak is van szaga, amint azt a napokban megtudtam egy cikkből, amit soha nem terveztem elolvasni.

(...)

A keze a viaszosvászon alól érkezik, remegő, szürke madárpók, kimászik az asztal sarkánál kiálló redőből, és ott, ahol a kezemet sejti, a pulóverem aljába kap. Hogy a becses kincseit hová rejtette, azt akarja elmondani, de hiába, összeszáradt torkából csupán brekegés tör föl. Megértően mosolygok, és mintegy válaszként, a borosüveg aljáról kitöltöm az utolsó harmadot, igazságosan megfelezve a két pohár között, pedig szegényke azt sem venné észre, ha az én poharamba kerülne az egész. Már kortyolom a sajátomat, amikor belém hasít a felismerés, a végén a szerencsétlen az önzetlenségembe fog belehalni. Mit tegyek, hogy ezt megakadályozzam?

– Györgyike... – recsegi. Rövid hezitálás után hozzáteszi: – Kislányom...

– Sej, haj, Feri bácsi, mennem kell.

Nem vagyok a lánya, csak a szomszédja. Igaz, a POKAL poharakat én hoztam neki, és tőlem kapta a székpárnákat, az antibakteriális mosogatószivacsot, a tájképes falinaptárt, valamint a kontaktgrill készüléket is. Ezek a százötven forintos, három és fél decis POKAL poharak az egyszerű lakossági design csúcstermékei, ha az IKEA felé visz az utam, mindig veszek egy fél tucattal. Legkisebb ugrifülesem babpalántái is ilyenekben növekszenek a gyerekszoba ablaktáblái között.