Nyaranta többször járok a székesfehérvári Auchan áruházban, ilyenkor általában elmegyek a Puskás Akadémia nevű futballklub relikviákat árusító standja előtt. Van itt minden, mint a búcsúban, sálak, sapkák, fotó Puskás Öcsiről, de leginkább az a teljes érdektelenség ragad magával, ami ezt a standot körbeöleli. Az asztal mögött fiatal lány bökdösi a telefonját, de olyan is van, hogy senki sem őrzi, ott lógnak a pólók, a dedikált labdák, a prospektusok, és persze az üres szék.  Egy kicsiny csapat az NB I.-ben. Olyan falu csapata, amelynek összlakossága 2018-as adatok szerint 1851. Felcsút az aktuális miniszterelnök faluja, ezért aztán minden az ő észjárását és világfelfogását követi: így lett minden torz és aránytalan. Kisvasút megy a Váli-medencén keresztül, mégpedig a Mozdony utca 1. szám elől. Van kis tó: 250 milliós uniós támogatásból építették meg, amelybe aztán mesterséges szigetet is álmodtak, akik álmodták, és ha már sziget, híd is kellett, amin be lehet jutni. A turisták hattyút formázó hídon sétálhatnak át a víz felett. A madarat formázó hídszerkezetben egy kicsiny, néhány méter magas kilátóból a kisvasút állomására lehet látni.

Az ukrajnai orosz invázió miatt Finnország és Svédország tavaly nyáron beadta csatlakozási kérelmét a NATO-hoz. A szándék mögött nyilvánvalóan az orosz fenyegetés veszélye áll, az ukrajnai invázió tükrében ma már semmi sem életszerűtlen. Ma már, vagy százezer reguláris katona és ki tudja, hány ezer civil áldozat ismeretében talán a jobboldali vezérpublicista is elhiszi, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. A NATO-tagok mindegyike jóváhagyta a ratifikációt, két ország még nem: Törökország és Magyarország.

Magyarország esetében hiába nyújtotta be a kormány már július közepén azt a javaslatot, ami jóváhagyná a két ország csatlakozását, Kövér László házelnök azóta sem volt hajlandó napirendre venni. A Fidesz egy ideig nem is foglalkozott a kérdéssel, később azt a semmire se jó, értelmezhetetlen választ adta, hogy az országban társadalmi vita zajlik. Társadalmi viták idején pedig, ha jól értjük, minden erő a vitára összpontosul, a jogalkotás menete is ehhez igazodik. Emlékeztetőül: ez a társadalmi vita az úgynevezett nemzeti konzultáció keretében zajlott, a kormány buta és sunyin megfogalmazott kérdésekre várt választ. Az eredmény mélyen a remélt alatt maradt, de arra kiválóan alkalmas, hogy a kormány megfogalmazhassa: a magyarok 97 százaléka elítéli a brüsszeli szankciókat. Fölvetődik, milyen kormány az, amelyik fontosabbnak tart egy országos méretű hazugságkommunikációt, mint a több mint egy éve tartó háborús konfliktus fenyegetettségében élő két ország kinyilvánított szándékát arra, hogy katonai védettségben érezhessék magukat.

Január végén jelentette be a külügyminiszter, hogy Magyarország 304 ezer adag Pfizer/Comirnaty koronavírus-vakcinát adományoz Nicaraguának, hogy a közép-amerikai országban is gyorsíthassák az oltási kampányt és felül tudjanak kerekedni a járványon. „Mi, magyarok szerencsésnek vallhatjuk magunkat, hiszen viszonylag időben már rendelkezésre állt olyan mennyiségű oltóanyag, hogy Európában is a leggyorsabban tudtunk oltani” – fogalmazott a külgazdasági és külügyminiszter. A 304 ezer vakcinadózist tartalmazó adományt át is adták a latin-amerikai térség egyik legrosszabb gazdasági helyzetben lévő országának, Nicaraguának. Kicsit zavarba ejtő ez a „szerencsésnek vallhatjuk magunkat” fordulat, mert az ember azt gondolná, hogy a beszerzések tervszerűen zajlanak, amihez persze szerencse is kell, de elsősorban valószínűleg nem az. Ráadásul visszatekintve a COVID-időkre ma már tudjuk, semmi sem igaz abból, hogy Európában a leggyorsabban oltottunk, legföljebb annyi, hogy a kormány beszerzett mérhetetlen mennyiségű bizonytalan hatékonyságú vakcinát. Ennek egyikéről-másikáról kiderült, hogy alkalmatlan a hatékony védekezésre, viszont kiválóan alkalmas a fentihez hasonló győzelmi jelentésekhez. Ennyit a vakcinákról. Igazi nyilvános és érdemi összegzése az oltási folyamatnak mind a mai napig nincsen, az egymásnak ellentmondó operatív bizottsági adatok pedig az oltakozással kapcsolatos bizalmat is gyengítették. Azt most már tehát tudjuk, hány koronavírus-vakcinát kapott tőlünk Nicaragua.

Egy korábbi, 2021-es bejelentés óta még azt is, hány lélegeztetőgépet adományozott az ország Mongóliának, de ha nagyon szigorúak akarunk lenni, meg kicsit cinikusak is vagyunk, megállapíthatnánk akár azt is, ezen a két adaton kívül további hasonlóképpen biztos számot aligha tudunk.

2004. május 1-jén Magyarország kilenc további állammal csatlakozott az Európai Unióhoz, amivel a nemzet nagy álma vált valóra, az ország immár formálisan is tagja lett az európai közösségnek.

 A tagállamok közül még aznap megnyitotta a magyarok előtt a munkaerőpiacot az Egyesült Királyság, Írország és Svédország. A 2007–2013 közötti költségvetési időszakban Magyarország évente mintegy 3,5 milliárd euró támogatásra lett jogosult az EU kohéziós politikája keretében, időközben Magyarország – többek között a szomszédos Szlovákiával és Szlovéniával együtt – csatlakozott a schengeni övezethez.

Nem egészen tizenkilenc év telt el azóta, és az aktuális magyar miniszterelnök újabban arról kezd beszélni, hogy Magyarországnak ki kell maradnia a tömbösödésből. Ez nem azt jelenti, mondják újságírók kérdésére válaszolva ideológiai és kommunikációs kengyelfutók, hogy ki kellene lépni az unióból, sőt, azt bizonygatják, hogy Magyarország és az unió kapcsolata erős. Nem mellékesen, a vak is látja, hogy az unió és Magyarország viszonya sohasem volt olyan rossz, mint amióta Orbán Viktor nyilvánvalóan hatalombiztosítási célzattal Erdélyben meghirdette az illiberális ideológia neki és eszmetársainak kedves tételeit, szembemenetelve az unió alapértékeivel. Ezt az akkor meghirdetett elképesztő eszmei tartalmú zagyvalékot fölhasználva a végletekig élezte a feszültséget a levegő után kapkodó uniós vezetőkkel szemben.

Ebben az országban csakis olyanok élhetnének boldogan és kiegyensúlyozottan, akik semmin se tudnak csodálkozni. Akik egyre nagyobb beletörődéssel nézik, mi folyik itt. Tekintetüket néha megjártatják azon, ami a szemük láttára, világos nappal történik: hogy például egyik napról a másikra eltűnik egy testes balatoni partszakasz, hiányoznak a hegyek tegnap még megszokott ormai, mert helyüket napjaink úgynevezett nagyvállalkozói (értsd: a város közismert simlisei) beépítették. Valakik megvettek egy hőerőművet az államtól, amit aztán az állam drágábban visszavásárolt (lásd még készpénztranszfer). Csak közben a hőerőmű néhány hónapos szakszerűtlen működtetése egyszer s mindenkorra elszennyezett két hegyi patakot, és kipusztította a környező élővilágot. Vagy ennek a fordítottja: kőbányát is vettek már pártközeli cégek pénzén, de aztán olcsón eladták egy rokonnak (lásd még készpénztranszfer). Amire Simicska Lajosnak annyi megjegyzése volt korábbi elvtársai körében: mindenkinek állampolgári joga hülyének lenni (1993, a Fidesz kihelyezett frakcióértekezletének immár kilazult hangulatú záróaktusa a somogyaszalói éjszakában). Aztán a szemek lassan megszoknak mindent, nem csodálkozik itt már senki.

A hét eseménye, hogy Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke kritizálta a magyar gazdaságirányítást az Országgyűlés Gazdasági Bizottságának ülésén. Fő megállapításai szerint „szembe kell néznünk azzal, hogy a magyar gazdaság válságközeli helyzetben van”, és „megbomlott a kormány és a jegybank gazdaságpolitikai összhangja – és ez sokba kerül”. A jegybankelnök úgy látja, „helytelen a kormány válságkezelési stratégiája”. Ha ez még nem lett volna elég, azt elemezte, hogy a mostani helyzet nem egyszerűen a szomszédban zajló háború következménye. „Szembe kell nézni azzal, hogy a pénzügyi, makrogazdasági mutatóink az Európai Unióban az első-második legrosszabb helyen vannak – jelentette ki, sőt hozzátette: – Jövőre már a legrosszabb lesz, mert a 15–18 százalék között várható infláció a legmagasabb lesz az Európai Unióban. Szembe kell nézni azzal is, ha Magyarország nem változtat a gazdaságpolitikáján, ha nem hajt végre kétharmados gazdaságpolitikai fordulatot, akkor elveszíti az évtizedet, stagnálás, stagfláció következik. Ez most még visszafordítható, jövőre már nem.” Ezt mondta.

Ez mintha túlmenne azon a határon, amit úgy lehet elkönyvelni, hogy a jegybanki elnök és Varga pénzügyminiszter régóta vívott presztízscsatája. Matolcsy alapvető hibákat sorol fel, olyan mélységűeket, amelyek szerinte akár csődközeli helyzetet is előidézhetnek. Sőt, Matolcsy tudomása szerint a kormány jövőre jelentős hitelfelvételre készül. Úgy véli, több ezer milliárd forintra lenne szükség, „a 25 vagy 50 milliárd forintos energiahatékonysági programok olyanok, mintha nem lennének”.

Magyarországon élek, ahol tulajdonképpen nem élhetne más, mint a miniszterelnök tágabb baráti köre meg a pályázati támogatásokat elnyerő és fölélő, valami tragikus félreértés folytán mégis nemzeti polgárságnak nevezett lumpenréteg. A kormányzati kommunikáció ugyan keservesen erőlteti azt az ideológiai tételt, miszerint minden fejlődés alapja az erős nemzeti burzsoázia, ami amúgy teoretikusan igaz, praktikusan viszont nálunk az látszik, hogy a magyar nemzeti burzsoázia a pénzt nem termeli és hozza, hanem megkapja és viszi. Nyilván az elmúlt tíz-tizenkét évben valami lecsorgott az alsó régiókban dolgozókhoz is. Hogy a szégyen nagyobb legyen, a fél ország örül ennek a nekik jutó pénznek, hiszen fogalmuk sincs arról, mennyit is kaphatnának, ha a fölöttük egymáshoz és még följebb dörgölődző, úgynevezett munkáltatók rendesen kifizetnék őket.

Ebben az országban továbbá jól ellehetnek még a békeidőben kiválóan és újabban egyre nagyobb kormányzati megbecsülésnek örvendő katona­tisztek, de pláne a további fegyveres testületek élállománya. A kormányfő legújabban készült fotóinak többségén éppen ellép a terepmintás állomány előtt, a háttérben a civil ruhába öltözött, szigorú tekintetű vezérkar. Vannak még aztán egyenruhások, például a postások, vasutasok meg a tűzoltók, de azok nem számítanak. Egy büszkén tovaszirénázó tűzoltókocsiról azt sem tudni, van-e annyi benzinjük, hogy elérjenek a tűzig.