Lassan két héttel a választások után is az látszik, hogy Orbán Viktor és csapata még most sem tudja, mi történt vele és pártjával június 9-én. Pedig mindent úgy csináltak, ahogy választások előtt szokták. Politikai mozgások és társadalmi rezdülések tekintetében naprakész, okoskodó, mindent méricskélő emberei amit lehet, méricskéltek. A politika finomhangolásában buzgólkodó elemzői ennek jegyében nem sokkal választás előtt a választási jogot buherálták: visszaállítani javasolták Budapesten a listás választási rendszert – visszaállították: immár pártlistákra is lehetett szavazni.
 

„Minden magyar embernek ma az a kötelessége, hogy arra a politikai kö­zösségre adja a voksát, amely egyedül beszél és tesz a békéért, és nem hagy­ja, hogy belerángassanak bennünket a háborúba” – mondta Kövér László Újfehértón, hozzátéve: „aki a szívére hallgat, a Fidesz–KDNP-re szavaz, aki az eszére hallgat, meg pláne”.
Vagy nem. Tehetjük hozzá, mert ez a mindent elsöprő békeszöveg a másik oldalról meg azt jelenti, hogy aki olyan módon óhajtja a békét, mint Kövér és eszmetársai, az minden további nélkül elfogadja egy ország – most épp Oroszország – háborús terjeszkedését, azt a könyörtelen és embertelen, kegyetlen expanziót, amiről az ember úgy gondolná, különösen a második világháború után, hogy ilyen szörnyűséget nem engedhet meg a világ egyetlen háborús idiótának sem. Erre mit ad isten, a magyar kormány melléje áll. Tudom, a kormány nem állt mellé, csak békét akar. Ebben a túljátszott békeakarásban persze Orbánék részéről még soha egyetlen ép mondat nem hangzott el arról, hogy mit is jelent koponyájukban a mostani helyzetre vonatkoztatva a béke. Az nem válasz, hogy tegye le mindenki a fegyvert, mert aki ilyet mond, nyilvánvalóan nem gondolja komolyan. Európa recseg-ropog, milliók menekülnek Ukrajnából életüket féltve, sokak összes vagyona két teletömött nejlonszatyor. Az orosz nehéztüzérség és kapcsolódó harcászati egységei már nagyvárosokat döntenek romba, amikor a magyar kormányfő fontosnak tartja újra és újra bejelenteni: lesz rezsicsökkentés, amíg Paks 2. szerződése létezik. És fölhívja a figyelmet az úgynevezett stratégiai nyugalomra: minden átgondolatlan lépéstől óvakodni kell!

Néhány napja az RTL valamilyen háttérműsor keretében bejátszotta annak a kormányinfónak egy mozzanatát, amelyiken a magyar kormányfő is megjelent. A csatorna riportere azt kérdezte a Pekingből nem sokkal korábban hazatért Orbántól, Putyinnal folytatott megbeszélésén miért nem nevezte háborúnak azt, ami Ukrajnában folyik. „Azért, mert nincs hadüzenet” – válaszolt a kormányfő. A válasz nyilvánvaló badarság. Nem csak azért, mert ilyen megközelítésben a náci Németország sosem indított háborút a Szovjetunió ellen. Az egész Barbarossa hadművelet különleges katonai hadművelet volt, függetlenül attól, hogy a német haderők Leningrádot, Moszkvát és Sztálingrádot ostromolták már, és elfoglalták hozzávetőleg az ország európai területeit. És a miniszterelnök koponyájába az is minden további nélkül belefér, hogy bár Ukrajnában – az amerikai hírszerzés szerint – a halottak és sebesültek teljes száma 315 ezer főre tehető, de miután nincs hadüzenet, ez nem háború. De Orbán szerint ez mindegy is. A hadiállapot beállta nem az egymás ellen harcoló országok, az ilyen harcokban elesett katonák és a hátországban szenvedő polgári lakosság létszámának kérdése, hanem, ha szabad így fogalmazni, van-e erről az egészről valami papír. Valami írásos forma, például hadüzenet. Mert ha nincs, nincs háború sem. Vagyis, Orbán szerint korrekt, amit Putyin mond, ne nevezzük háborúnak azt, ami nem az.
 

A stúdióban Parragh László iparkamarai elnök ül, és lelkesen vázol egy készülő törvényt, amely akár a nagy cégek részvényeseinek a tulajdonjogát is érintheti. Arról van szó, hogy gyakorlatilag már megint érdemi társadalmi konzultáció nélkül, salátatörvénybe csomagolva szeretne bevezetni új versenyszabályokat a kormány. A piaci szereplők sem értik egészen pontosan, hogy miért született meg a jogszabály tervezete, a versenyhivatal maga azonban nemzetközi gyakorlatot emleget, és a szabályozást hasznosnak ítéli a fogyasztók szempontjából.

Ez érdekes hír, az index.hu hozta a hét elején: Jair Bolsonaro, Brazília korábbi elnöke (aki ellen hazájában pillanatnyilag büntetőeljárás folyik, mert a gyanú szerint a 2022-es elnökválasztási veresége után puccsra készült) Magyarország brazíliai nagykövetségén keresett menedéket – a The New York Times videófelvételt is közölt erről.

A lap szerint a brazil szövetségesi rendőrség február elején foglalta le Bolsonaro útlevelét, és a büntetőeljárás részeként két tanácsadóját őrizetbe vette. Ezt követően Bolsonaro a magyar nagykövetségen kért menedéket. A The New York Times megszerezte az erről készült biztonsági kamerás felvételt, ennek hitelességét utóbb megerősítették, és műholdas fotóval is igazolták, hogy a jelzett időben Bolsonaro autója a nagykövetség előtt parkolt. Nem tagadom, hogy a nagykövetségen voltam. A világ néhány vezetője a baráti körömhöz tartozik. Aggódnak – mondta, és ez így rendben van, de nekünk milyen barátaink vannak?

„Nincs nagyobb dögvész egy államban, mint a vallási buzgalom erkölcsösség nélkül.” Milyen príma, pontos mondat, egy újságíró egész életében ilyeneket szeretne írni! Ezt Jeremy Bentham angol filozófus írta le valamikor a tizennyolcadik században. Ha ma élne, alighanem ugyanezt írná, ha Magyarországon élne, egészen biztosan.

Az újságíró folyton a pillanattal birkózik. Az időt próbálja megállítani, megragadni, legalább egy kicsit uralni, hogy lássa közelről, szemtől szemben, miben is él. Szeretne pontos lenni, amennyire csak képes rá, így tudósítani az utána jövőket, mi vette körül. És kik vették körül. Kik magyarázták, hogyan kell élni, mik az értékek, mit kíván a magyar ember. Mi a tisztesség, mi a böcsület. Aztán csak azt érzi, hogy mindig alulmaradt, mert nem tudta rendesen elmondani, mi az, ami körülvette, érzése, vagy inkább emlékezete szerint egész életében. A megfelelő szavakat sosem találta. Naponta próbálta újra meg újra, hiába. Alapélménye saját tökéletlen fogalmazása maradt. Aztán szembejött vele ez az igen egyszerű, tiszta mondat: „Nincs nagyobb dögvész egy államban, mint a vallási buzgalom erkölcsösség nélkül.”

Egy jó mondat 2020-ból. A most már jó ideje a jobboldalon házaló újságíró harcos- és párttársát védte ezzel, miután kiderült, hogy Szájer József egy első ránézésre vagy huszonöt fős orgiából menekült az ereszcsatornán: „Jóska hibázott, de nem drogozott. Biztos nem, a fejemet rá!” Aztán a harcostárs kifejtette, hogy azt a szart valakik biztosan beletették a táskájába. Biztosan. Úgy, mint a világ nagy repterein, ahol, mint azt a Csempészek és határőrök című sorozatból (ld. National Geographic Channel) tudhatni, a lekapcsolt csempészeknek is mindig valakik belenyomták azt a szart a hátizsákjukba, volt, akinek tizenegy és fél kilót. De nem ez az érdekes, hanem a gondolat: hibázott, de nem úgy.