A következő gondolatot jegyezzük meg, Orbán Viktor mondta: „A labdarúgás mindenkié, és nem sajátíthatják ki maguk számára a leggazdagabbak.”

A kormányfő így reagált arra a bejelentésre, mely szerint tíz európai – angol, spanyol és olasz – nagy futballklub vezetői megalakították az úgynevezett Szuperligát, azzal, hogy az ott szereplő csapatoknak külön bajnokságot terveznek már ez év augusztusától. (Lapzártakor ugyan a terv éppen összeomlóban van, de bárhogy történik is majd, vannak tanulságai, és elsősorban nem futballszakmai szempontból.)

Legpontosabban az egyik alapító klub, a Real Madrid elnöke, Florentino Pérez fogalmazott még hétfő este: „A futball iránti érdeklődés lanyhul, a nézettség csökken, így a tévés jogdíjak is, ezért tenni kellett valamit. A járvány felgyorsította ezt a folyamatot. Változtatás nélkül végünk van. Ezt mind statisztikákból és kutatási eredményekből tudjuk, és ezzel kezdenünk kell valamit.” Erről szerzett tudomást Orbán, erre reagált, amikor a távirati irodán keresztül kifejtette, a „futball nem lehet a gazdag kluboké”. Príma gondolat, amivel csak az a baj, hogy a hazai futballéletben, amelynek átalakítása Orbán eszmei iránymutatásával történik, már évekkel ezelőtt megvalósult, amit Pérez és társai most európai szinten ambicionálnak: a gazdag klubok még gazdagabbak lesznek, a szegények meg kezdjenek magukkal, amit tudnak.

Mire fölfedeznénk a hazánkat, már nem is a miénk. Nem nagy felismerés. Egész részek kerülnek ki az állami vagyonleltárból, mert alázatos és népet szolgáló vezetők a javak jelentős részét tíz év alatt szétosztották az úgynevezett nagyvállalkozói körben. Ez a kör nagyjából egybeesik a baráti társasággal és az idők során hivatalba segített lojálisokkal. Nem sorolom tételesen, de elég bekapcsolni reggelente a rádiót, onnét megtudható, a legutóbbi éjjel ki milyen vagyoni elemhez jutott a hozzá kapcsolódó felújítási hitellel, ki kapta a gyáripar még kiosztható egységeit, melyik műkörmös szerez jó minőségű, zsíros állami földet vagy örökpanorámás hegyháti ingatlant. Így tavasznyíláskor iskolások ereszkednek a völgybe hűsítő forrást keresve, és ott is a forrás, de az agrárlicit óta kifeszített drótkerítés zárja el. Majd isznak a buszpályaudvaron.

Mi az, ami még van? Valami régből itt maradt homályosuló közösségi élmény. A nem kiárusítható értékek: a nyelv, a szokások, az emlékezet. Lassan ennyi jut az utókornak. Akik ezt az állami zsibvásárt működtetik, aligha gondolnak bele, mi lesz ebből, ha egyszer elzavarják őket. Ez ma még távoli, de lehet közeli is, a kiárusítás ma még mindenesetre zavartalanul folyik. Mint mindennek, egyszer ennek a vircsaftnak is vége szakad, mert az igazságtalanság és az urizáló pöffeszkedés, a kegyúri rendszer a végtelenségig nem tarthat. Már most is egyetlen ember fogja össze, és ezt ő pontosan úgy tudja, mint az udvaroncai: a ma még mindenkit bátran hülyének néző tévériportertől a magyar valóság állami segédlettel, helyenként uniós pénzzel kihizlalt mágnásaiig.

Most, hogy a nép szolgálatára évtizede fölesküdött puritán kormány szinte összes tagja, azok rokoni, iskolatársi, ultipartneri, valamint vadásztársi figurái megkapták az ország valamennyi mozdítható és mozdíthatatlan vagyoni elemét, újabb zsírosan jövedelmező iparág után kellett nézni. Nincsenek már gyárak, mert megkapták e fenti kör fontos alakjai, elfogytak a kastélyok, a hegygerincek meg a folyóvizek medrei. Elfogytak a Balaton kikötői a hozzájuk tartozó partszakasszal, szállodai láncok a mögülük integető Haláp, Gulács meg Somlyó hegyekkel. Ha például innét megindulunk a főváros felé, egy óra autózás után Nadap közelében ránk mosolyognak a Velencei-hegység variszkuszi rögei. Ha szerencsénk van, látjuk, hogy a tulajdonos, a kormányközel kulturális beágyazottságú szaktekintélyének hitvese épp a rögrendszer örökpanorámás legtetején állva a tavat kémleli. Amikor aztán a Pátka felől érkező főn átbukik a hegyen, és eltakarítja a vízpára ködét, a szikrázó kristályban egyenesen férjére lát, a közismert költőre és rákellenes barackmagtermesztő borászra, akinek a meggyesében, ha viselhető a termés, rabok fütyülnek fegyelmezett refréneket napestig. Ha szerencsénk van, épp ilyen pillanatban autózunk a pályán, férj és feleség szemsugarának metrikus találkozása alatt.

Borkai Zsolt korábbi fideszes polgármester virtuóz adriai kalandja után másfél évvel és Szájer József korábbi fideszes uniós képviselő halmazatos kihágása után három hónappal most Kósa Lajos, a párt másik meghatározó politikusa került a közéleti érdeklődés homlokterébe. Nem kevésbé vidám történet ez sem. Azt kellene elmagyaráznia a veterán politikusnak, hogyan fogadhatta el a csengeri Sz. Gáborné (P. Mária) ajándékaként a francia Credit Industriel et Commercial pénzintézet 24,09 százalékát. A Blikk információi szerint Kósa el is fogadta az ajánlatot. Nem sokkal később kiderült, hogy a nő egy svájci repülőcég osztalékjövedelmének öt százalékát is Kósának ajándékozta, öt évig. A politikus azt is köszönettel elfogadta, mígnem ezt követően az egyik ellenzéki párt mindannyiunk megvédésének érdekében indítványozta Kósa Lajos IQ-tesztjének elkészítését.

Kósa Lajos korábbi rendőrségi vallomásában nem emlékezett a két ajándékozási szerződés megkötésének körülményeire. Azt mondta, P. Máriával kapcsolatban mindvégig tartotta magát ahhoz, hogy tőle semmit nem fogad el, sem pénzt, sem ajándékot. Szerinte a két szerződés az aláíráskor is semmis volt, hiszen az ajándéktárgyak nem voltak az ajándékozó tulajdonában.

Most akkor a Facebook és úgy általában a közösségi média szabályozása van napirenden, Varga Judit igazságügyi miniszter egy bejegyzésében meg is indokolta, miért: „Semmi mást nem szeretnénk elérni a nagy techcégekkel szemben, mint a törvényes, átlátható és ellenőrizhető működést. Semmi mást, mint ami a többi cégre, nagyvállalatra vagy kisvállalkozóra is vonatkozik.”

Jól hangzik, de még jobban hangozna, ha nem annak a kormánynak a minisztere mondaná, amelyiknek a működése se nem átlátható, se nem ellenőrizhető. Ez a kormány tíz éve bevonult a hatalom erődítményei mögé, és onnét ki sem mozdul. Időnként butító erejű leveleket küldözget polgárainak, ezt valami tragikus félreértés folytán nemzeti konzultációnak nevezi, majd még jobban elsáncolja magát. A fönti két mondatból az is látszik, hogy az elmúlt tíz évben jól megtanulta, hogy a közösségi médiát ne nevezze a nevén, ne emlegesse a Facebookot, az internetet meg a hozzá hasonló kommunikációs csatornákat, ugyanis az már egyszer keserves órákat, napokat, sőt, heteket okozott neki, amikor kilátásba helyezte az internetes szolgáltatások megadóztatását. Most tehát a miniszter a techcégekkel szembeni fellépést emlegeti, igen egyszerű és félrevezető indoklással kiegészítve: „az elmúlt időszak eseményei megmutatták, hogy gyorsabban kell lépnünk az emberek védelme érdekében. (...) Ma már önkényesen bárki lekapcsolható az online térből bármilyen hivatalos, átlátható, tisztességes eljárás és jogorvoslat lehetősége nélkül. Lekapcsolhatóak a pékek, fodrászok, nyugdíjasok, tanárok, kis- és nagyvállalatok, valamint állami vezetők is.”

„Legyetek erősek, a választási kampánynak ez még csak a gyenge előjátéka” – írta Áder János 1993. július elsején egy tagsághoz intézett körlevélben. A Fidesz Országos Választmányának akkori elnöke azért ragadott tollat, mert a közélet akkoriban már hetek óta attól volt hangos, hogy a párt nem hajlandó, de valószínűleg nem is tud elszámolni a törvény szerint ingyenesen rendelkezésükre bocsátott pártszékház eladásából származó pénzekkel. Különösen kínossá vált ez akkor, amikor nyár elején a Somogyaszalón tartott frakcióülésen több tag is magyarázatot várt arra vonatkozóan, hogy mire fordították az akkoriban jelentősnek számító összeget. A résztvevők emlékei és jegyzetei szerint Orbán pártelnök és Kövér frakcióvezető zavaros beszámolót adott a pénzügyekről. A röpködő milliókat az ülésen többen megkísérelték összeadni, ám a visszaemlékezéseket rögzítő periratok szerint Kövér László ezt igen határozott hangon tiltotta meg. Tény azonban, hogy a lezáratlan székházügy pontos elszámolásával a párt mára közjogi méltósággá emelkedett, úton-útfélen becsületességet és tisztességet hirdető akkori vezetői mind a mai napig adósak. Elszámolás nincsen, helyette mutogatás van a politikai ellenfelekre. Következmény mégis volt: a Fidesz súlyos veresége az 1994-es választásokon.

2005-ben újabb gyanús ügylet: az unalomig ismert Tokaj–Sárazsadány-történet: Orbán első kormányfői ciklusának idején felesége vállalkozásának (a bíróság ítélete szerint nem) taggyűlési jegyzőkönyve szerint tanácsokat adott állami pénzek tekintetében, amikor kijelentette, „ne mi nyerjük a legtöbbet”. Lehet ezt minősíteni ezeréves, lejárt történetnek, de ne feledjük, a mai nap is ez az ember a kormányfő.

A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója múlt héten megjelent cikkében lázasan fejtegette, hogy Európa Soros György gázkamrája, ahol a konzervatív emberek mint új zsidók fulladoznak. Világos, hogy a szerző mit akart mondani, de az mégiscsak szörnyű, hogy egy ember, aki amúgy írással foglalkozik, irodalmi múzeumot irányít, sőt, a kormányfő megbízta az új kulturális stratégia kidolgozásával, miért nem képes világosan kifejezni magát, és miként kerülhet olyan helyzetbe, hogy akkor is zsidókat emleget, amikor nem akar. Hát hogy lesz így használható kulturális felépítmény? Milyen lesz az a művészeti világ, amelyikben a főnök nem képes kifejezni magát, és egy olyan egyszerű gondolatot, hogy elnyomva érzi magát, csak úgy tud elmondani, hogy abba belekever gázkamrát, Sorost, Hitlert, miegyebeket.

Lapzártakori hírek szerint Demeter visszavonta írását. Hogy miként kell visszavonni, mondjuk, egy proklamációt, felhívást, arról van elképzelésem. De hát Demeter írásának műfaja publicisztika, ami az egyik legszemélyesebb műfaj. Lényege, hogy a szerző legbensőjéből fakad. Megmutatja, írója meghatározott időben hogyan látja a világot. Ilyenformán az idővel küzd, hogy egy pillanatra megállítva megmutassa, mi számára a legfontosabb. Éppen ezért az ilyen írások természetükből adódóan visszavonhatatlanok.