A felemelkedés záloga
(ADHD – Müpa, február 12.)
„Csodálatosan fájdalmas feszültségek emelnek magasra egy országot a szemünk láttára, már-már remegünk a lemaradás tudatától, amikor megérkezik a kegyelemdöfés: az izlandi jazz.
Az izlandi jazz fogalmát sokáig a Mezzofortéval azonosítottuk, közismert és kísérőzeneként elhasználódott számaik azonban nem ragadják meg az északi életérzést, de koncertzenekarként ma is ugyanazt a forró, latinos fiesztát nyújtják, amit 25 évvel ezelőtt (a Budapesten élő dobosukat is felismertük a közönség soraiban). Az ADHD más, ők az első hangot megállás nélkül, másfél órán keresztül végiggombolyítva a szülőföldről mesélnek.”
Megfeneklés
(Brad Mehldau: Three Pieces After Bach – Müpa, január 13.)
Kegyetlen világ a koncertező világsztáré, mert a teleírt naptár rákényszeríti őket az olyan hibákra, mint most Mehldaut ez a Bach-projekt. A magam részéről észleltem a világ talán legjobb jazz-zonogoristájának a kreativitás irányába küldött segélyhívó jelzéseit, és azt kívánom, hogy kialakulhasson az áhított szorosabb viszony Bachhal. Ehhez az is hozzájárulna, ha nem keverednének bele a Bach-ihletettségű improvizációkba az olyan népszerű és Budapesten is többször játszott darabok részei, mint a Jeff Buckley-átirat vagy a Beatles Black Birdje.
Valahol Európában
(Európa Kiadó: Valahol lenni, 2016)
A kérdés tehát az: miért az EK lett a magyar rockzene megkérdőjelezhetetlen állócsillaga, hogyan találták meg Menyhárt Jenőék az örök élet receptjét?
A Valahol lenni lassan hat, első meghallgatásra semmi különös. Azért érezhetjük így, mert fokozatosan vezet vissza a normális zenehallgatás világába, ahol nem a stúdiókompresszorok pumpálják a hangképet, ahol nincsen csillogás, csupán korrekt a megszólalás, minden a helyén van.
Első hallásra
A Grammy természetesen még mindig elsősorban a pénzről szól, még akkor is, ha a lemezipar az online megjelenéssel és terjesztéssel szemben lassan parciális jelenséggé zsugorodik, éppen ezért viszont itt azt láthatjuk, mely produkciók mögé hajlandók még így is beállni nagyobb erőkkel az akvizícióktól terhelt és a jazz legendás labeljeit ideig-óráig így megmentő kiadók. Kerülő úton tehát, de mégis eljutunk oda, hogy a jazz legkeresettebb kiadványaiból kapunk itt egyfajta szelekciót, miközben a minőség, az előadói nagyság inkább csak másodlagos tényező.
Őserő előttünk
(Benjamin Clementine – Művészetek Palotája, december 12.)
A zseni énekes titkát még jó ideig fejtegetni fogjuk; a formai elemekben, a rubato énekbeszédben, a zenei, főleg a zongorakíséretbe transzformált szabadságban, a befelé forduló személyiségből elemi erővel felszínre törő dalokban.
A remény hangjai
(Anoushka Shankar: Land of Gold – Művészetek Palotája, november 19.)
Második gyermeke megszületéséről beszélve jut el a szíriai és kurd helyzetig, a kiszolgáltatott gyermekekig, addig a kontrasztig, hogy míg ő békében és nyugalomban nevelheti a sajátjait, addig mások ezt nem tehetik meg: erős, de megkerülhetetlen felütése egy olyan integráló, és emberfeletti zenének, amilyet a Müpában hallottunk.
Hard bop reloaded
(Terence Blanchard E-Collective – BJC, november 10.)
Blanchard mély elmerültségben játszott, több mint érezhető volt, hogy belül egy történet zajlik; a kis beszúrások, a váratlan pillanatokban megszaladó futamok valahonnan a tudatalattiból törtek felszínre, érzelmekről, vívódásokról árulkodtak, és persze arról a hatalmas tehetségről, ami Blanchardot az egyik legjobb trombitássá emelték.
Migráns blues
(A Budapest Ritmo Fesztivál Bartók-források címen megtartott nyitóestje és a fesztivál zárónapja; Müpa, október 13. és 16.)
Az elmúlás határán
(Peter Brötzmann szóló és Miklós Szilveszterrel közös duókoncertje az Újbuda Jazz Fesztiválon – MU Színház, szeptember 2.)
A zörej is hang
(Merzbow–Keiji Haino–Pándi Balázs: An Untroublesome Defencelessness – RareNoiseRecords, 2016)