Miki szinte egész életét egy ódon kötetekkel zsúfolt könyvtárban töltötte. Huszonöt évesen, véletlenül került erre a munkahelyre, ám olyan jól érezte itt magát, hogy negyven év múlva ugyaninnen vonult nyugalomba.

Negyven esztendő alatt természetesen sok minden történik az emberrel, Miki is felnevelt három gyereket, írt és fordított egy sor könyvet, összehozott több száz cikket, rengeteget olvasott, beszélgetett, rettegett és örvendezett, szerelmeskedett, utazgatott, betegeskedett, elvált és újraházasodott, végül aztán megőszült, megöregedett, és egy szép napon többé nem kellett dolgoznia.

Miki már régóta unta a munkáját, valójában alig várta, hogy felhagyhasson vele, a nyugdíj éveire pedig mindenféle tervet készített. Például szeretett volna több időt tölteni az unokáival, össze akarta állítani gyermekei családfáját, fordításokat kívánt vállalni, sőt egy regény megírását is tervbe vette.

Pali és Gábor a két jó barát már az ötödik alkalommal készült izgalommal a bálra. Azon törték a fejüket, vajon mivel és hogyan dobhatnák föl a hangulatot. Eszükbe jutott sok minden, például, hogy a bál fénypontján egy dobozból néhány száz csótányt bocsátanak szabadon, vagy hogy mindenkinek rovarmódra, csak szívószállal engedélyezik majd az ételek elfogyasztását, esetleg rovarjelmez-bállá alakítják az összejövetelt. Ám minden ötletük gyakorlati akadályokba ütközött. Hiszen több száz csótány begyűjtése a bál előtt, pláne pedig utána, igen nehéz lett volna, a szívószálat hamar elhajigálnák a vendégek, hogy nyugodtan telizabálhassák magukat, rovarjelmezben pedig csak néhány gátlástalan fiatal lenne hajlandó villamosra szállni. Végül Palinak remek ötlete támadt: maradjanak a jelmezbálnál, de csak egyetlen kollégájukkal hitessék el, hogy rovarjelmezben kötelező jönni. Milyen mulatságos lesz, ha az illető megjelenik nagy szarvakkal a fején, eres szárnyakkal a hátán, vagy potrohát vonszolva! Isteni, nem? Ez valóban jó ötletnek tűnt. Az ám, de ki legyen az áldozat?