Murányi Sándor Olivér

Szentegyházánál már az agyamon jön ki az Üljenek a fiúk ölébe a lányok (tíz lejátszás felett tartunk), pláne, hogy Jakab ordítva ráénekel: – Így van, a lányok és a macik! – Jakab, de ők tudják a szöveget, hadd, hogy ők énekeljék! – Ne mind magyarázódj, mindjárt leöntelekforma a meggypálinkával! – De azt Janinak viszed! – Akkor veszek neki útközben bolti cujkát vagy áfonyát! Úgyse veszi észre a különbséget! – Honnan tudod? Ismered? – Ösmerem, persze, hogy ösmerem! Olyan jó fiú, hogy a nyomába sem léphetsz. Tulajdonképpen. – Nem én viszlek most autóval? – Az egy dolog, de ő mutat medvét. Remélem, lesz nála, hanem megmondom, csokizza be a lessel szemben álló fatörzset.

Tovább

Hirtelen megáll. Fejét felemeli. – Ohren! – szól neki Neukam úr. A csikó előrenyomja fülét a vezényszóra, és teljes szépségében mutatkozik meg. – Jetzt können Sie Fotos machen! – mosolyodik el vendéglátónk. Sietve kapom szemem elé a gépet. Exponálás közben arra gondolok, milyen kár, hogy a lipicai látványa és a szemem között lencse van, de ezt akkor is megörökítem. – Sie ist Ravina. Schönes Pferd. Ich empfehle sie für Ihre Tochter – jegyzi meg Neukam úr. Csak most jut eszembe, válaszolnom kell a lányomnak: – Megveszem neked. – Vannak pillanatok, amikor teljesen határozottá válok, máskor hónapokig ingadozom egy döntést illetően. Ez most az előbbi helyzet. Nem tudom, miből, de megveszem.

Tovább

Elmondom neki a félelmeim, azt, hogy nem tudom, képes leszek-e megtartani a családom, mert nagyon rossz a természetem. Hogy mindenhol otthon vagyok, tehát sehol. Hogy nem akar szűnni vándorösztönöm akkor sem, ha régen stoppal, ma saját terepjáróval utazom. Hogy nem tudok nyugton ülni, mert valami hajt – nem tudom, hova. Hogy nem látszik a pótcselekvésektől az életem, és nem tartok semerre. Önsajnálat nélkül, negyvenen túl is ugyanaz a szőke kisfiú maradtam, akinek akkor is riadt marad a tekintete, amikor nagyanyja cukrot ad neki. Hogy nem nagyon tudok mit kezdeni a magánnyal, se vele, se nélküle ez az állapot. Hogy órákat fürdök, mert előrehaladott kényszerbeteg vagyok. Hogy nem sikerült elhagynom a kontinenst, és nem láthattam a Föld számtalan pontját, mert nem vagyok képes magam irányítani a sorsom. Hogy sodródom. Hogy beleveszek a napi teendőkbe. Hogy tele vagyok mindenféle félelemmel – akár paranoiás is lehetek, mert sokszor attól tartok, valaki már főzi számomra embertársaim közül a hátam mögött a fekete levest. Hogy túl korán megvénülhettem, mert szürke hajam láttán szemlesütve köszönnek nekem csókolomot a lányok. Hogy a legtöbb férfi csak a jelenlétemben tisztel, a hátam mögött kinevetnek. Hogy szánalmasan legyintenek, akik ismernek.

Tovább

Nem érkezik. Zuhan. Rá a háztetőre. Onnan az udvarra. Esőben. A szigeten az esős időket szeretem a legjobban. Van valami meghitt abban, ahogy fekszünk a félhomályban a családdal a hálószobában, csorog az ablakon és kint a fenyőkön a víz. Három hatalmas fenyőt örököltünk a régi tulajtól, az udvaron magasodnak, ezek mellé hoztam Erdélyből negyven csemetét, amelyekből egy esztendő alatt három maradt életben. Három-háromnál tartunk. Amikor a szomszéd meglátta, mit ültetek, megkérdezte: – Maga is művész? – Miért? – feleltem a kérdésre kérdéssel. Mert ötven évvel ezelőtt is ők voltak a bolondok, akik a Duna közepén, a Szentendrei-szigeten ültettek fenyőt, ahol nem őshonos. Igen, jól hallja, romantikus lelkű bolondok. A fák közül csak néhány nőtt meg, azok szemetelnek a legtöbbet. Mintha ezzel is tiltakoznának a homokos talaj ellen…

Tovább

Nőket kötözött a nyergekhez. Úgy vitte el őket lovaival. Már akiket megtaláltak közülük. A menekülők közül. Néhányuk előkerült. – A tatárok azért voltak ilyen kegyetlenek, mert otthonukban a nők uralkodtak. Különös kegyetlenséggel bántak férjükkel – mesélte egy krími tatár tanárkollégám.

Állok a falu szélén, lehunyt szemmel...

Megérkezik a vad horda. Ijesztő kinézetük, gyors lovaik szempillantás alatt tűnnek fel a Szent János-domb ormán. Pár ember kiabál körülöttem, a többség már átmenekült a szomszéd faluba. A sereg pusztító tüzet hoz, lángokba borítja a települést. A harcosok fáklyákat dobálnak a szalmatetőkre, és kíméletlenül lekaszabolják a menekülőket. Csak a fiatal nőket és a gyerekeket hagyják életben. Tatár nem öl gyereket.

Tovább

Mama titkokat cserélt. Sokáig nem értettem, milyen titkokat. És, hogy marad titok a titok, ha kicserélik. Egy délelőtt elvitt magával a templomba. Most is emlékszem, ahogy besütött az ablakon a fény, mi pedig ültünk ott – fura mód nagyon kevesen, hat idős asszony és én. Ők énekeltek, én az oltárszekrényt figyeltem. Egyszer csak abbahagyták a máriás éneket, és elkezdtek imádkozni, egy bejelentéssel: Hetedik titok: Szűz Mária meglátogatja Szent Erzsébetet.

Tovább

Kétszer kattogott a kerék. Kétszer kettőt, ahogy a vagon átment azon a részen, ahol össze voltak illesztve a síntalpak. Ez az első emlékem. Talán. A kétszer-kettő, és a román kalauz: Buna dimineața! Biletele vă rog!

Éjszaka utaztuk le a négyszáz kilométert Mamához. Még nem tudtam, hogy nem térek vissza tőle. Anyám bevitt a zöldre festett alacsony kapun. Mama tejfölt kent a kenyérre reggelire, hogy ne fogyjon az ebédre előkészített hús. Így tanulta a háborúban. – Akkor is tejfeles kenyeret ettem, amikor a németek bombázták Nagyváradot – mesélte később.

Tovább

Tovább

„Minden kalanddá válhat, ami kiszakít minket a megszokottságból, a rutinból, a lelki sárgalázból, amely az unalmat, a tétlenséget, a megtörtséget eredményezi. Hány üres tekintetű ember jön velem szemben az utcákon és az üzletekben. Hány ismerősöm megy el úgy mellettem, hogy nem vesz észre, ha nem köszönök rá. Csak néznek maguk elé mereven, mintha kényszer volna számukra még maga a járás is.”

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2021