Odze György

A nappaliban várt. Húsz éve él egyedül ebben a házban, megszokhatta a várakozást, de ez a nap most másféle várakozás volt. Peregyelkinóban, Moszkva környékén, egy elegáns villanegyedben állt a ház, a várostól nyugatra, egy hatalmas kertben. Itt él húsz éve, bezárva. Alkalmanként, kísérővel megy orvoshoz, néha operába, állatkertbe, parkokba, mert szereti a természetet, időnként elmennek ebédelni egy étterembe, ahová nem járnak külföldiek, nem beszélhet senkivel, senkinek sem mondhatja el, ki ő valójában, de az embereket nem is érdekli. Közömbös, igénytelen város, közömbös, igénytelen emberekkel, miért is érdekelne bárkit egy ötvenes, jóképű, elegáns férfi? Peregyelkinó, ez lett az élete. Nehezen barátkozott meg vele. Nagyon nehezen.

Tovább

Tovább

Tovább

Jó dolog írónak lenni egy családban? Doctorow is írt róla, loptam is tőle ezt-azt, az írók sokat lopkodnak egymástól, néha maguk sem veszik észre, hogy lopnak, mert úgy tesznek, mintha ők találták volna ki, pedig tudják, hogy lopták. Ilyen az írói lélek. Szóval írónak lenni jó is, meg nem is. Sokan azt hiszik, hogy tudnak írni, mert ismerik a betűket, sokan hiszik, hogy tudnak vezetni, mert tudják, hol a gázpedál, és sokan hiszik, hogy tudnak énekelni, mert ismerik a hangjegyeket. De az írás más dolog, ahhoz képzelőerő kell, ami magával ragadja az olvasót.   

Mindig a család az első olvasó. Amikor a szüleimmel Indiában voltam, én írtam a leveleket, eleinte azért, mert maga az írás fizikai örömet okozott. Később rájöttem, hogy szórakoztatom vele a rokonokat, nagymama felolvasta a szomszédoknak, Vilma, pedikűrös nagynénikém pedig a vendégeinek. Pedig minden levél tele volt hantával. Nem hazudtam, csak annak, amit leírtam, éppenséggel semmi köze sem volt a valósághoz. Tigrisek, elefántok, oroszlánok, maharadzsák, repülő buddhista szerzetesek: mindenki szerepelt.

Tovább

Tovább

Tovább

Pedig érdemes, mert így megismerheted Magyarország rejtett arcát. Én magam egy szemműtétem kontrolljaira többször is utaztam betegszállítóval Tihanyból Szombathelyre és vissza. Béla, a kissé elhanyagolt Ford Transit vezetője a megbeszélt fél nyolc helyett már hétkor a ház előtt áll, sok az utasunk, mondja, közben elpöcköli a cigaretta csikkjét, aztán indulunk. Jókedvű, fiatal fiú, sokan azt gondolják rólunk, hogy kiszuperált mentősök vagyunk, mondja, ő csakugyan mentős volt, de otthagyta, elege volt, mentős csak az lehet, akiben van elhivatottság, neki sok volt a feszültség. A betegszállítás sem olyan nagy öröm, Németországban az ötszörösét kereshetné, de nem tud menni, a felesége és a két gyerek miatt, végül is nem mindenkinek való a külföldi élet, itthon nyugalmasabb.

Tovább

Lupovitz öngyilkos lett. És részben miattam. Az ember tizenhét éves korában nem tudja, mi az a felelősség, nem tudja, mit szabad és mit nem szabad mondani. Úgy neveltek bennünket, hogy még gyerekek vagyunk, semmit sem tudunk az életről, csak arra vagyunk jók, hogy átadjuk a helyünket az idősebbeknek. Azonkívül ne legyen gond velünk. Lupovitz András, akivel a gimnázium első osztályától, amióta egymás mellé ültettek bennünket, a legjobb barátok voltunk, vagy legalábbis azt gondoltuk, hogy a legjobb barátok vagyunk, mert fogalmunk sem volt arról, hogy mi a barátság, honnan is tudhattuk volna.

Tovább

Tovább

Tízéves koromban úgy döntöttem, hogy csak magammal beszélem meg a dolgokat. Ez a kor a nagy elhatározások kora. Sokáig azt hittem, kell valaki, akivel mindent meg lehet beszélni. Aki mellettem áll, igazat ad vagy megmondja, ha tévedtem. De ebben tévedtem. Mesék, ábrándok és rejtélyek, ez volt az élet. Ott volt apa, például, a legnagyobb rejtély. Sokat utazott, én pedig nem szerettem, ha távol volt. Én azt szerettem volna, ha mindig velem van. Az a nap, amikor végre hazaérkezett, mindig tele volt izgalommal. Mi lesz, ha előbb jön a vonat?

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Aztán Bárdos Marci mégiscsak nekivágott. A hideg valósággal arculcsapta, amikor megérkezett Helsinkibe. Pedig még csak november volt. Más ez a hideg, gondolta Bárdos Marci, kemény, szigorú, kíméletlen, csontig hatol. És látta az emberek arcán is, hogy tudják, itt van már a tél, kemény lesz, fagyos lesz, nincs menekvés.

Tovább

Tovább

Másnap Tibor megvárta Editet az egyetem előtt, nagyot sétáltak. Ettek egy fagylaltot. Tibor dolgozott, növényeket ápolt a Margitszigeten. Erről is mesélt, Edit pedig arról beszélt, hogy milyen az élet Izraelben. Gyakran találkoztak, moziba jártak, időnként hangversenyre mentek, a Zeneakadémiára. Vasárnaponként kirándultak Tibor barátaival. egyszerűen jól érezte magát vele. Ez a szerelem? Nem tudta. Októberben Edit bemutatta Tibort Manyi néninek, aki meghívta ebédre a Jászai Mari téri lakásba. A nappaliban terített, ott állt egy nagy, ovális asztal. Amikor még nagy volt a család, itt vacsoráztak minden péntek este, és itt tartották az ünnepeket is. Elővették a féltve őrzött Rosenthal étkészletet és a kristálypoharakat is. Sokat beszélgettek. Edit eljátszotta a Waldstein-szonátát. Soha korábban nem játszotta így. Életingenlő hangulat, csupa fény és ragyogás. Kellemes nap volt. Tibor csak akkor ment el, amikor sötétedett, késő este pedig, amikor Manyi néni már lefeküdt, visszajött Edithez, lábujjhegyen lopózott be a szobájába. Akkor érintették meg egymást először.

– Nem tudhatja meg senki – súgta Tibornak Edit, amikor hajnalban elment.

– Feleségül veszlek – felelte ő. Kedves fiú volt, Edit nagyon szerette. – Párizsba megyünk nászútra.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2021