Ahányszor elmesélek egy történetet, annyiszor változik. Néha csak egy árnyalatnyit. Ahogy emlékszem éppen. Mert folyton módosul a múlt is, nemcsak a jövő. Megírni is másképpen írom meg ugyanazt versben vagy prózában. Évekkel ezelőtt vagy ma. De talán holnap is meg fogom írni ismét, ha úgy érzem, változott valami. Nincsenek befejezett történetek, ezt tudták a hajdani krónikások, és tudják a maiak is. Csak úgy érdemes élni és írni, ha képesek vagyunk hozzátenni valamit a múlthoz, vagy ellenkezőleg, elvenni belőle. Van egy közismert francia kifejezés, a déjà vu. Már láttuk. Már átéltük. Már voltunk itt.

A diktatúrában elég egy elnök. Az államelnök. Aki egyúttal pártfőtitkár is. Az egyetlen párt egyetlen főtitkára. Persze a múlt rendszerben sem volt könnyű eljutni ide. Elnökök például még maradtak itt-ott. Ha nem egyéb, téeszelnökök. A téeszt, vagyis mezőgazdasági termelőszövetkezetet nálunk kollektív gazdaságnak hívták. Egy nagy értelmező szótár a múltunk. A jelen is egyébként. Állandóan lapozgatnunk kell, hogy megértsük egymást. Mármint mi, magyarok titeket, magyarokat. És ti, magyarok minket, magyarokat. Tehát voltak még kollektívelnökök. Mesélték az egyikről, hogy amikor a fő-fő elnök, Nicolae Ceaușescu valamilyen nehéz döntéssel küszködött, mert az elnökök egymagukban küszködnek a nehéz döntésekkel, a mi egyik kollektívelnökünk felsóhajtott: bizony nem könnyű nekünk, elnököknek. Végighullámzott a visszafojtott derű a környéken. Sőt, elért Bukarestig.

De elkalandoztam. Mit tehetnék? Errefelé minden történet palimpszeszt. Mint egy régi kézirat. Megkaparod, és van alatta egy másik szöveg. Spórolni kellett a papírral. Vagy a pergamennel. Az utcákkal is. Honnan tudhatnám, hogy az-e a legértékesebb, ami legfelül van. Talán Gioconda is azért mosolyog olyan titokzatosan, mert egy másik képet takargat. Ott van mögötte. Vagy benne. Azt is feltételezték, hogy egy várandós asszony mosolya ez. Átszellemült. Már a jövőben él. Csak ideiglenesen tartózkodik köztünk. Bem József neve alatt is ott nyüzsögnek az oroszok. Alattuk a törökök. Tatárok. Úzok. Besenyők. Erdély ilyen. Kaparós sorsjegy. Lehet, hogy nyersz. Vagy mégsem. Az a lényeg, hogy ma már tudom, nem kell elmenni sehova. Semmi üveghegy. Semmi Óperencia. Semmi kurta farkú malac. Nem Elek apóra van szükség, hanem Bem apóra. Nem kell az egzotikum. Vagyis kell, de éppen itt van. Csak meg kell kaparni. Szó sincs róla, hogy máris a legmélyére jutottam. Nem is fogok. Csak azt akarom mondani, hogy az az utca maga a világegyetem. Minden utca. Minden ház. Minden szoba. Talán minden börtöncella. Egy padlás is persze. 1989 végén már biztos volt, hogy Ceau­șescu nem jön vissza.

Visszamegyünk. Ugyanolyan sokan vannak Munchnál, ugyanolyan kevesen Picassónál. Nehéz ezt értelmezni. Talán az egyiknél lassabban, a másiknál gyorsabban haladnak a látogatók. De nem hiszem. Inkább ízlésváltozás? Vagy egyszerű kíváncsiság? Akárcsak mi, mások is untig ismerik az Avignoni kisasszonyok festőjét, viszont izgatja őket, hogy mi van A sikoly mögött? A politikával együtt napjainkban felbomlott a művészet értékrendje is? Igen is, nem is. Hiszen a terjedő populizmus számomra nem érték a liberalizmussal szemben, amelyet persze szintén korrigálni kellene, sőt, intoleranciába hajló toleranciáját sem ártana újragondolni. De előbb nézzük meg Munchot! Tőle talán választ kapunk nemcsak esztétikai, hanem közéleti dilemmáinkra is. Hogy vajon miért áll sorba nála a világ.