Váncsa István

Tovább

Mit jelent ma az, hogy orbánista vonalat képvisel egy hírportál? Ezen kérdésen eddig még sohase gondolkodtunk, hiba volt, ám ami késik, nem múlik. P. Tibor nevű kedves olvasónk felhívta a figyel­münket egy, a youtube-on elérhető videóra, megnéztük, sokat tanultunk be­lőle. A felvétel a Fidelitas nyári egyetemén készült, a szervezet szó­vivője a föntebb leírt kérdést szegezte a 888.hu munkatársának, de hozzá is fűzött valamit: „Ezáltal ti egy közösséget képviseltek, egy közösségnek a hangját akarjátok interpretálni, esetleg ez egy sze­mélyikultusz-építés?”

A kérdés, mint látjuk, egyenes, bátor, köntörfalazás nélküli, a válasz hasonló. „Személyikultusz-építés semmiképpen sem, és mint sokan gondolják, nem is abból áll, hogy naphosszat segget nyalunk.” Nyil­ván fölösleges hangsúlyoznunk, hogy az idézett mondatban egy fél­reismert, méltatlanul alábecsült, sértődött ember nyilvánul meg, aki szeretné a dolgokat egyértelműen a helyükre rakni.

Tovább

Tovább

Orbán Viktor néha szőrén-szálán eltűnik, senki se tudja, merre jár, találgatások kelnek lábra, az emberek locsognak mindenféle hülyeségeket. Már aki, persze, mert mi nem vagyunk olyanok. Mi olvasunk a jelekből, ezért aztán régóta tudjuk, hogy Orbán Viktor ilyenkor a Pilisben jár, megmássza a Nagy-Kevélyt, és ott, azon a spirituális helyen, amelyhez őt transzcendens kötelékek kapcsolják, közvetlenül Istennel társalog. Nem egészen úgy, mint Mózes, de hasonlóképp. „Leszálla tehát az Úr a Sinai hegyre, a hegy tetejére, és felhívá az Úr Mózest a hegy tetejére, Mózes pedig felméne.” (2Móz 19.20) Mostanra ez annyiban változott, hogy felméne Orbán Viktor a Nagy-Kevélyre, és lehívá magához az Urat, az Úr pedig lejöve. Például azért, hogy átvegye Orbán Viktortól a gránitszilárdságú törvénytáblákat, persze nem kontroll és jóváhagyás céljából, hanem mint tiszteletpéldányt. Neki e tekintetben és minden másban egyetértési joga van csupán, de annak is örül.

Tovább

Tovább

Christian Kern osztrák kancellár azt nyilatkozta az Österreich című bulvárlapnak, hogy Lengyelország és Magyarország semmibe veszi az európai alapértékeket, felszámolja a demokráciát, korlátozza a sajtószabadságot, mindezt pedig talán nem az európai adófizetőknek kéne finanszírozniuk. Szijjártó Péter magyar külügyminiszter erre úgy reagált, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnt, Kern csak ne ácsingózzon a magyaroknak járó uniós pénzre, az a mienk.

Kormányának álláspontját ismertetve Szijjártó úgy köpködi ki a szavakat, mintha valamilyen gusztustalan matériától kívánna szabadulni. Mint a bulinegyedben vomitáló turista, aki a Goldscheider-ház előtti járdát egyazon éjszakán harmadszor tiszteli meg. Arckifejezése méla undort tükröz, de a megszokásból fakadó egykedvűséget is; ez van, legyünk túl rajta mielőbb. Gyanítjuk egyébként, hogy bő húsz évvel ezelőtt bencés gimnazistaként a fönti reagálást minősíthetetlenül alpárinak, bárdolatlannak és silánynak találta volna, de hát ő már nem diák, hanem capo bastone, dolga nem az, hogy a don utasításáról véleményt mondjon, hanem hogy végrehajtsa. Teszi a dolgát, bármi legyen is az.

Tovább

Úgy kezdődött, hogy a nyolcvanas évek derekán egy antikváriumban Julia Child 1961-es kiadású francia szakácskönyvére bukkant. Azonnal meg is vásárolta, ebből remélvén megtudni, hogyan főzi kakaslevesét a művelt francia. De nem tudta meg. Az egyébként példamutató alapossággal megírt, tankönyvszerű munka öreg kakasról csupán egyetlen alkalommal ejt szót, ott pedig azt mondja, hogy öreg kakasnak a ti­zenkét hónaposnál idősebb állatot tekintjük, és az ilyet csakis alaplé készí­téséhez használjuk fel. Viszont közli a coq au vin receptjét, amelyhez rántani való (három us­que öt hónapos) csirkét javasol. Wildschwein úr ezen fölöttébb csodálko­zott, de to­vábbi évtizedek elmúltával elfogadta, hogy a franciák a kakast nemzeti szimbólu­muknak tekintik ugyan, húsáért azonban nem igazán rajonganak.

Tovább

Tovább

Július negyedikén kelt határozatával a haza atyja személyesen vett el kilencvenmilliót a „Szociális humánszolgáltatók részére biztosított szociális- és gyermekvé­delmi pótlék” elnevezésű rubrikából, hogy a versenysport támogatására fordítsa. Megteheti, nemcsak azért, mert ő a kormányfő, hanem azért is, mert különféle el­szólásaiból egyértelműen kiderül, hogy alig titkolt meggyőződése szerint ő valójá­ban a magyarok fejedelme, s ennélfogva akaratának alkotmányos vagy egyéb kor­látja nincs. Ő a kormány, ő a parlament, ő a magyar nép, ő Magyarország. Pénte­ken egyebek között ezt mondta a rádióban: „[A] Mol 25 százalékát úgy kellett visszavásárolnom [...] az oroszok zsebéből... Tehát Magyarország megvédte a leg­nagyobb energiacégét.” Az egyik mondatban ő vásárolja vissza, a másikban Ma­gyarország védi meg. Ő és Magyarország ugyanaz.

Kilencvenmillió amúgy nem pénz. Mészáros Lőrinc ebéd után elszunyókál a ka­rosszékében, s mire fölébred, megkeresett kilencvenmilliót, vagy akár többet is. Ha pedig ezt az összeget a szociális, gyermekvédelmi, oktatási vagy egészségügyi ágazatok költségvetéseihez mérjük, akkor a légypiszoknál is kevesebb. Viszont ép lelkű és elméjű közéleti ember agyában fel nem ködlene az a gondolat, hogy a szo­ciális és gyermekvédelmi akármicsodától egy huncut petákot is elvegyen, ez ugyanis olyan, mint istentisztelet után a papné dáliáit lehugyozni. Büntetőjogi konzekvenciája nincs, finom lelkű politikus ilyet mégse csinál. Más kérdés, hogy a társadalomtudományok mai állása szerint a hatalom birtoklása a mentális egész­ség rovására megy, a totális hatalom birtokosa pedig totálisan becsavarodik, ön­magát sérthetetlennek és mindenhatónak, alattvalóit nemlétezőnek tekintve, ev­vel együtt a szekér megy tovább, ameddig megy. Amikor mégis megáll, akkor majd némelyek fognak csodálkozni, legfőképp maga a fejede­lem.

Tovább

Tovább

Magyarország egészségügyi teljesítménye nemzetközi téren is figyelemre méltó, és más országoknak is hasznos példát adhat, ezt mondta Semjén Zsolt a kelet-közép-európai országok és Kína egészségügyi minisztereinek szakmai konferenciáján, a publikum pedig azóta is csodálkozik. Az egészségügyi rendszerek működését nemzetközi intézetek vizsgálják és vetik össze, kutatási eredményeik nyilvánosak, az egészségügyi miniszterekről pedig feltehető, hogy a vonatkozó adatokat jól ismerik. Előttük hazudozni rájuk nézve sértő, a beszélőre nézvést lealacsonyító, amúgy pedig semmi értelme nincs.

Hacsak figyelembe nem vesszük, hogy a magyar miniszterelnök-helyettes a külföldi vendégeket élő díszletként kezeli, nem hozzájuk, hanem a hazai hívekhez beszél, az ő feltételezett szellemi nívójukon. Nem igazán kelti lucidus elme benyomását, hogy extrém mód tapintatosan fejezzük ki magunkat, de hát pont ez a cél. Továbbá épp ezért előnyös, hogy Magyarország kormánya egészségügyi tárca nélkül működik, ahogyan oktatásügyi tárcája sincs. Mi ezekben a dolgokban annyira jók vagyunk, hogy evvel a két területtel foglalkoznunk se kell, elég, ha néha fejbe vágjuk őket a kapanyéllel, utána békésen szöszmötölnek, mint a konda az erdő szélén.

Tovább

Tovább

Hétfőn lapátra került a közmédia főszerkesztője, összefüggésben a miniszterelnök családjának gyanús bányaügyeivel, de nem azért került lapátra, mert a média munkatársai ezeket az ügyeket megpiszkálták, hanem épp ellenkezőleg. Azért, mert nem piszkálták, vagy legalábbis nem eléggé. Továbbá mindez nem nálunk történt, hanem Finnországban, ahol a miniszterelnöki retyerutyának nem bányája van, hanem acélműve. A bánya, amelyről alább még szó lesz, a finn államé, és ennek megfelelően pénznyelő gépként működik, ahogy az általában lenni szokott. Probléma akkor állt elő, amikor a Juha Sipilä miniszterelnök által közpénzen hizlalt fekete lyuk hatalmas megrendelést adott a Katera Steelnek, vagyis az acélműnek, amelyet Juha Sipilä apja hozott létre, most pedig Sipilä gyereke és nagybátyja tulajdonol.

A miniszterelnök tehát közpénzt folyat a Talvivaara, vagy más néven Terrafame nevű bányába, majd ennek a pénznek egy nagyobbacska hányada a miniszterelnöki család cégének bankszámláját vastagítja. Ki másét, kérdezhetnénk, hiszen a mi legjobb tudomásunk szerint ez így szokás, így illő, sőt nem is lehetne másképp. Ennek a belátásához még újságot se kell olvasnunk, kimegy a magyar ember a Kerepesi útra, és látja a saját szemeivel, ahogy a Nehéz Kő kamionjai a Nemzeti Lovarda (közismert nevén a Tattersall) felújításához hordják a követ.

Tovább

Tovább

Vannak befektetők és vannak spekulánsok, a kettő közötti különbség elvi és alapvető. A befektető pénzt invesztál az országba, értékpapírokat vásárol vagy üzemeket épít, utóbbiaknak az avatásán néha még Orbán is megjelenik. A spekuláns a befektető inverze, ugyanis pénzt visz ki az országból, értékpapírokat ad el, vagy a nálunk működő gyár profitját akarja máshol megforgatni. A befektető jóravaló, derék és erkölcsös, a spekuláns ellenben komisz, galád és elvetemült, még akkor is, ha netán ugyanarról a személyről, pontosabban ugyanannak a személynek két különböző aspektusáról van szó.

Nagy misztérium ez, más népek nem is igazán tudják átlátni. A mi dolgunk azért könnyebb, mert a rövid, ám nagy hatású Rákosi-érában megtanultuk az alapokat. A spekuláns a proletárok húsát eszi, vérét issza, egyébként pedig hét anyja volt, de megölte valamennyit. Más kérdés, hogy akkoriban ennek még láthattuk valamelyes értelmét, hiszen a spekuláns a kapitalizmust építette, mi a proletárdiktatúrát, ergo nem is lehettünk mások, mint egymásnak halálos ellenségei. Most viszont a helyzet komplikáltabb, hiszen immár mi is kapitalizmust építünk, mégis ugyanúgy kell utálnunk a spekulánst, mint a Rákosi-kor fényes napjaiban. Nyilván azért van ez így, mert az agitprop osztály sublótjának legalsó fiókjában hatvan–hetven éves brosúrák porosodnak, a tanácsadó jobb híján azokat forgatja és iparkodik az olvasottakat hasznosítani. Ha volna eredeti víziója egy újszerű, ádáz és kellőképp diabolikus ellenségről, azt nyilván nem ránk pazarolná, hanem inkább Hollywoodban házalna vele, ott jobban fizetnek, és senki se basztatná őt a Gucci táskái miatt. De hát mindenki avval főz, amije van.

Tovább

Tovább

Magyarország huszonhatmilliárd forintos hitelszerződéssel támogatja az iráni atomprogramot, adta hírül a hvg.hu, továbbá a két ország közösen épít incuri-fincuri atomreaktorokat, melyekkel majd a közel-keleti és észak-afrikai piacokon fognak házalni. Vagyis azoknak az országoknak szánják őket, amelyektől az alcsúti superman a nyugati civilizációt a nap huszonnégy órájában védelmezi. Ezek az országok most még nem képesek arra, hogy kisméretű, akár bőröndben is szállítható nukleáris tömegpusztító eszközöket állítsanak elő, viszont elég tanulékonyak. Csak egy kis segítség kell, és akár össze is jöhet nekik. Ha pedig ez a helyzet csakugyan előáll, akkor az alcsúti superman hősies helytállására hatványozottan nagyobb szükség lesz, mint addig bármikor.

Nem is volna evvel semmi baj, ám azt a bizonyos hitelt, amiről szó van, azt nem könnyű értelmezni. Irán hússzor akkora, mint Magyarország, emellett a világ második legnagyobb földgázkészletének és a negyedik legnagyobb kőolajkészletének a tulajdonosa. Hogy mi adunk neki nagy összegű kölcsönt, az több mint bizarr, bár hogy ausgetippelt atomprogramra adjuk, annál is bizarrabb.

Tovább

Tovább

Mielőtt a Fülöp-szigetek tizenhatodik elnökévé választották, Rodrigo Duterte az ország harmadik legnagyobb városának, Davaónak a polgár­mestere volt rövid megszakítások­kal huszonnyolc éven át. Gyilkolászni nem azonnal kezdett, hanem csak valamikor a ki­lencvenes évek derekán, annak érdekében, hogy a bűnözést, de főképp a drogfogyasztást vissza­szorítsa. Az e célra megalakított halálbrigád, amely a keresztségben A nép szolgái nevet kapta, drogfogyasztókra és -árusokra, piti bűnözőkre és utcagyerekekre vadászik azóta is. Hogy milyen eredménnyel, arra vo­natkozólag több becslés létezik, e tekintetben maga Duterte is összevis­sza beszél, de nem azért, hogy illő szerénységgel kisebbítse a sa­ját érde­meit, ellenkezőleg. Azt mondják, megöltem hétszáz embert? Elszámol­ták. Meg­volt az ezerhétszáz is, jelentette ki egy alkalommal. Az egyes szám első személy Duterte tiszta lelkiismeretére utal. Sohase akarta a fe­lelősséget másra hárítani, sőt visszatérő jel­leggel hangoztatta, hogy a ha­lálbrigád én vagyok.

Tovább

„A vört­hegyi községi iskolában megüresedett tanitói állásra ezennel pályázat nyittatik… A tanitó javadalmazása áll: 250 frt készpénz, 8 hektoliter 40 liter rozs, 2 hliter 48 liter buza, 4 méter-öl tűzifa és minden háztól egy sertésláb természetben… Német-Ujvárott, 1888. évi aug. hó 20-án. Papp Antal, főszolgabíró.” (Néptanítók Lapja, 1888. szeptember 1.) A hir­detésben semmi szokatlan nincs, a tanítók a munkabérüket csaknem mindenütt borban, füstölt disznólábban, szalonnában, tűzifában és effélékben kapták, pénzben a legkevés­bé. Kénytelenek vagyunk belátni, hogy ennél a közoktatás jelenlegi állapota is kedvezőbb valamivel. Kivált, ha figyelembe vesszük, hogy Borovszky Samu Magyarország várme­gyéi és városai című munkája szerint Vörthegy abban az időben száztizenöt házból állt, vagyis az ottani tanító éléskamrájába minden esztendőben száztizenöt füstölt disznóláb került. Nehéz volna elképzelni még egy olyan társadalmi réteget, amelyik a disznólábat akárcsak megközelítőleg is annyira utálta volna, mint a monarchiabéli magyar néptaní­tók, akik egyebet se ettek, mint disznólábat, és azt is csak füstölve.

Tovább
Élet és Irodalom 2021