Váncsa István

A Budapest–Pozsony–Brünn–Varsó gyorsvasút a visegrádi négyek közös politikai akarata, mondta hétfőn Szijjártó, legalábbis a kormánymédia szerint. Számunkra a fenti mondat csupán annyit jelent, hogy bakter­lel­kű kor­mány­zatunk esze továbbra is újabb vasútvonalak létre­hozása körül forog, egyik őrültebb koncepció, mint a másik, de hát mi­lyen is lehetne. Kormányzatunk e tekintetben nincs egyedül, az ötven feletti magyar férfilakosság zöme szegény sorban nőtt fel, gye­rek­korában nem volt kisvasútja, és ezt a traumát haláláig ki nem he­ve­ri. Ismerünk ilyet, jólelkű, segítőkész, önzetlen em­ber, kormányza­tunk poláris el­len­téte, a bank éppen minden vagyoná­ból kifor­gatja, fedél se lesz a fe­je fölött, de mi fáj neki legjobban? Vagy húsz éve ter­vezi, hogy házá­nak padlásszobájába va­sút­modell terep­asz­talt telepít, csak hát a bank viszi a házat, úgyhogy se padlásszoba, se kisvasút.

Ez az, amibe a férfilélek beleroppan.

Kormányzatunknak persze könnyű, neki az uniós hatalmasságok építettek kisvasutat, olyat, mint az igazi, csak épp utasok nin­cse­nek rajta, de talán építenek nagyot is, korszerűt, gyorsat, Var­sóig menőt. Hogy milyen megfontolásból, az nem világos, talán azért, hogy lenyu­god­jon.

Tovább

Tovább

Az Ön által vezetett bizottság súlyos vádakkal illette Magyarországot, jog­államiságunkat és működő demokráciánkat, írja Sargentininek címzett nyílt levelében a CÖF–CÖKA, és már ez az egy mondat is világosan jelzi, hogy a vén kontinens soha többé nem lehet olyan, amilyen volt valamikor. Ugyan Európa nem tegnap kezdett hanyatlani, evvel együtt a levél, amelyben a CÖF–CÖKA jogállamiságunkat és működő demokráciánkat veszi védelmébe, méghozzá épp Sargentini ellenében, egész más műfaj, új korszakot jelez. Európa történetének valószínűleg legutolsó, várhatóan rövid és dicstelen periódusát, amelyben a népámítás itthon kikísérletezett és remekül bevált technológiája lassú, ám döngő léptekkel indul el az úton, amelynek a végét nem ismerhetjük ugyan, de sejthetőleg jobb is így nekünk.

Megszületett a vörös üsző, ennek következtében Európa népei a ráció nyűge alól egyszer és mindenkorra felszabadulnak. A tagolt emberi beszédet a zagyva és értelmetlen fideszmagyar hablatyolás fogja felváltani, persze csak rövid időre, utána ugyanis jön a végítélet, aztán a fájront, a részleteket lásd a jelen szöveg utolsó passzusában.

Tovább

Tovább

Tíz-tizenkét tinédzser hevert a Nyugati balszárnyában működő boltok előtt, öltözékük, viselkedésük normális volt, nem ordítoztak, nem szemeteltek, csak pihentek a betonon, nézték a köröttük nyüzsgő so­kadalmat. Kisvártatva megindult feléjük két egyenruhás, gumibotos dolgozó, szakasztott úgy, avval a mozgással, ahogy ötven éve indul­tak meg a rendőrök, hogy valamely köztéri szabadosságnak véget vessenek. Más kérdés, hogy a fél évszázaddal ezelőtti közegek peri­patetikus bölcselőknek látszottak napjaink biztonsági embereihez ké­pest, eleganciájuk kifogástalan volt, modoruk szívélyes és választé­kos. Mármint a hatvanas évek rendőreié. Mi, akik akkor voltunk ti­zenévesek, rájuk vonatkozólag sok szép emléket őrizgetünk.

E’húztok a picsába innét, mondta a potrohosabbik biztonsági dolgozó, a többit az olvasó fantáziájára bízom. Mindenesetre az ifjak felcihelődtek, és tanácstalan képpel bámultak maguk elé. Figyelj, bame’, ezek a külföldi köcsög mocsadékok azt képzelik, hogy elmen­nek egy másik országba, és ott azt csinálnak, amit akarnak – tájé­koztatta járőrtársát a potrohos, majd bal kezének kisujjával hosszan és elmélyülten túrta az orrát, nyilván újabb és még revelatívabb szo­ciálpszichológiai összefüggéseken gondolkodva. A járőrtárs bóloga­tott, az útjukra bocsátott idegenek pedig értékes tapasztalatokkal gazdagodva hagyták el a pályaudvart. Arcukon az új ismereteknek örvendő intellektus derűje honolt.

Tovább

Tovább

Az a tervünk, hogy újjáépítsük az egész Kárpát-medencét, mondta az alcsúti ember múlt szombaton, a Kárpát-medencén pedig némi aggodalom lett úrrá. Többé-kevésbé tudható, milyen az, amikor az illiberális állam valamit újjávarázsol, elég, ha csak a Várkert Bazár tatarozásának édes-bús történetére, az ünnepélyes átadások sorozatára és az üzemeltető négyszáznyolcvannyolc (azóta nyilván több) garanciális bejelentésére gondolunk. A lényeg annyi, hogy Orbán a 2015-ös évértékelőjében ezt az épületet kormányzása szimbólumaként említette. Politikai pályafutásának legtárgyilagosabb mondatát sikerült evvel megfogalmaznia, ami roppant dicséretes, evvel együtt a Kárpát-medence valószínűleg semmire se vágyik kevésbé, mint arra, hogy Európa erős embere építtesse újjá. E tekintetben a Kárpát-medencét meg lehet értenünk.

Lépjünk tovább, és tételezzük fel, hogy a nyájas olvasónak van pár tucat birkája, illetve csak volt, a nyájas olvasó ugyanis mihaszna pásztor, juhairól gondoskodni vonakodik, szerencsétlen jószágokat rüh, bagócslárva, paklincs és tüdőférgesség kínozza, nem is szólva a büdös sántaságról, pusztulnak egymás után, mindössze pár félholt példány marad. Nyájas olvasóm ekkor avval keresi föl a környékbeli juhászokat, hogy összehangolhatják a juhtenyésztési koncepciójukat az övével, amely, mint fentebb láttuk, remekül bevált. Orbán lényegében ilyesmit adott elő Tusnádfürdőn arról beszélve, hogy a szomszédainkkal „hangoljuk össze a védelmi politikánkat, és hangoljuk össze a haderőfejlesztéseinket is”.

Tovább

Tovább

Tovább

Ha nem állnának katonák ezrei a magyar határon, akkor naponta több ezer menekült érkezne Németországba, jelentette ki az alcsúti ember múlt csütörtökön az EU-csúcs utáni sajtótájékoztatón. A mellette álló Merkel elmosolyodott, és azt javasolta, hogy inkább fotózkodjanak. Ré­szint, mert Európa erős embere nem akkor a legmegnyerőbb, amikor be­szél, hanem amikor a puszta látványával nyűgözi le a publi­kumot, részint pedig azért, mert (ő, Angela Merkel) régóta tudja, hogy daliás partnere igazából nem vele kommunikál, hanem a nagygéci Bözsi nénivel meg a többi rajongójával, akiknek történelemformáló kül­detését köszönheti. Né­metország kancellárja valójában csak azért kerül a képbe, mert a keresz­tény kultúra legfőbb őre elvárja, hogy legyen közelében egy sanda árny­alak, akihez a szózatát intézheti, és akit úgy kezelhet, ahogy Bözsi nénit szokta. Píárszempontból előnyös volna persze, ha Merkel is tartana disz­nót, lehetőleg egy fotogén jószágot, melynek a füle tövét az alcsúti em­ber derűsen vakargathatná, de ki tudja, egyszer talán lesz az is.

Tovább

Tovább

Kórházi mellékhelyiség, se vécédeszka, se kilincs, se papír. Szappant keresni már eszünkbe se jut, tekintve, hogy néhol a vízcsap is hiányzik. Az egyik ápolónő szerint a betegek hazaviszik, ezt megértjük, elfogadjuk. A magyar kórházi reterátok vízcsapjai csakugyan guszták, az otthonába bocsátott beteg pedig örömmel visz magával valami emléktárgyat, a vízcsap épp kézre esik. Eltávolításához kell egy állítható csavarkulcs, esetleg csavarlazító is, ám a lényeg nem ebben áll, hanem abban, hogy minden hiányzó kórházi vízcsap sikertörténet, mellyel hazánk bennünket a bűvkörébe von. A történet főhőse a gyógyult, optimista, jövőbe tekintő volt beteg, aki vízcsapjával együtt a főbejáraton át hagyja el a gyógyintézetet, noha éppenséggel a proszektúrán keresztül is távozhatna akár.

Amit ilyenkor érzünk, nem egyéb, mint a mindennapi hazaszeretet, ezt a legilletékesebb személytől, magától a kormányfőtől tudjuk. Amiképpen azt is, hogy a mindennapi hazaszeretet akkor valósul meg, amikor hazánk bevon bennünket a saját bűvkörébe. Orbán az MTI tudósítása szerint a Tokaji Vízitúra Központ csütörtöki ünnepélyes átadásán tárta föl a nemzet színe előtt ezeket a titkokat, hozzátéve, hogy a Tokaji Vízitúra Központ egy olyan program része, melynek révén a hazaszeretet természetes módon válik megélhetővé, s amely azokat is a nemzeti közösség részévé teszi, akik nem érezték magukat odatartozónak.

Tovább

Tovább

Stadiont épít a Szeged-Csanádi Egyházmegye, tudatta múlt pénteken a Hír TV, hozzátéve, hogy az e célra szánt állami támogatás már meg is érkezett. Húszmilliárdról van szó, fele megy a stadionra, a többiből két tannyelvű iskola lesz, zenei gimnázium, kollégium, ifjúsági park.

Ami konkrétan a stadiont illeti, arra vonatkozólag korábban szerényebb összegről volt szó. „Múlt heti örvendetes hír, hogy a kormány döntése értelmében megvalósul Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök régi álma: kétmilliárd forint közpénzből hatezer férőhelyes szuperstadiont kap az NB II-es csapata Szegeden” – írta Megyesi Gusztáv kollégánk alig két és fél évvel ezelőtt. Azóta, mint látjuk, a stadion bekerülési költsége az ötszörösére nőtt, és megy az még följebb is, ha minden igaz, de hát így van rendjén. Már csak azért is, mert minden fillér, amit a szegedi stadionra költünk, a lehető legjobb helyre, Garancsi István kormányközeli iparmágnás egyik cégének bankszámlájára kerül, hogy aztán onnan jusson el a folyamok torkolatához, végső nyughelyére, mint a megistenülő Utnapistim a vízözön után.

Tovább

Tovább

Pénteken kiderült, hogy a Konzum PE Magántőkealap által kibocsátott befektetési jegyek kizárólagos tulajdonosa Mészáros Lőrinc, ami tömören annyit jelent, hogy a felcsúti gázszerelő mostanra Magyarország leggazdagabb polgára lett. Csak a Budapesti Értéktőzsdén jegyzett cégekben lévő részesedése 280–300 milliárd forintot ér, emellett van még a nagy hírű Mészáros és Mészáros Kft., van száznál is több egyéb vállalat, borászatok, tévé- és rádióállomások, szállodák, egyebek. Tavaly az Átlátszó kiszámolta, hogy M. L., aki természetesen nem strómanja senkinek, gazdagabb, mint a Horthy-korszak három legvagyonosabb magyar nábobja, gróf Károlyi László, gróf Festetics Sándor és Habsburg József főherceg együttvéve. Noha például a Károlyi család a honfoglalás idején nyerte az első birtokait, amelyeket később csak gyarapítgatott, míg ellenben M. L. a maga mesés vagyonát a két dolgos kezével kaparta össze, és csupán pár év alatt.

Diktátorok vannak, voltak és egyre inkább lesznek is, de ilyen gázszerelővel egyikük se büszkélkedhet. Magyarország e tekintetben is egyedül áll. 

Tovább

Tovább

Nemzeti nagyburzsoáziánk a melegpornó tárgykörében kartellezik, erre mutatott rá az OLAF, és erről ír a magyar sajtónak az a része, amely a publikumot a győzelmi mámor lelkesítő napjaiban is további örömhírekkel iparkodik delektálni. A sajtónak ez a része mi vagyunk. Szomorúan állapítjuk meg, hogy az állampárti médiának egyetlen jó szava sincs Garancsi Istvánról és Hernádi Zsoltról, gazdasági életünk azon csúcsfigurái­ról, akikre a csalás elleni hivatal fentebbi megállapítása utal. A pártsajtó, amely egyebek közt arra is hivatott, hogy számunkra zsinórmértékül szolgáljon, nem veszi észre, hogy az OLAF véleménye majdhogynem hízelgő. Az derül ki belőle, hogy a magyar nagyburzsoázia föntebb jelzett kiválóságait és ily módon az illiberális állam egészét is csak hódolat illeti, nem bírálat, és ennek a belátásához elég a történtekre madártávlatból tekintenünk.

A nyolcvan százalékban Hernádi Zsolt tulajdonát képező Gran Private Equity uniós pénzeket fektetett a nem jellemzően valláserkölcsi alapon szerveződő Dating Central Europe Zrt.-be, mely utóbbi pedig hetvenezer euróért vásárolta meg a melegrandi.hu társkereső oldalt. Mire következtethetünk ebből, ha tárgyilagosak vagyunk? Egyértelmű. Felvilágosult gondolkodásmód, tolerancia, elfogulatlanság, liberalizmus, vagyis a poláris ellentéte mindannak, amivel a pártállamot vádolni szokás. Az EU szerint viszont az unió hírneve sérül azáltal, hogy Garancsiék az európai adófizetők pénzét buzioldalak feltőkésítésére fordítják, mármost akkor ki itt a kirekesztő, az előítéletes, a bigott, korlátolt és intoleráns

Tovább

Tovább

Nemzeti szégyen, hogy Európa legegyenlőtlenebb társadalmai közé tartozunk, az elszegényedés tűrhetetlenül magas fokú kockázatával, mondta az államfő múlt hét szerdán azon a tanácskozáson, amely a szegénység és a társadalmi kirekesztődés elleni nemzeti stratégia kialakításával foglalkozott.

Természetesen az államfő, aki ezt a nemzetgyalázó szöveget előadta, nem Áder János volt, hanem Marcelo Rebelo de Sousa, Portugália köztársasági elnöke, a helyszín pedig a Calouste Gulbenkian Alapítvány székháza Lisszabonban. Áder ilyeneket már csak azért se mond, mert az ő horizontja ennél tágasabb, ő globális problémákon töpreng, vízgazdálkodás, élelmiszerbiztonság, megújuló energiaforrások és más effélék, melyeknek a megoldását az emberiség Magyarország elnökétől reméli, ki mástól.

A másik okot valójában nem is kéne mondanom, hiszen annyira nyilvánvaló.

Magyarország erős és büszke ország, amelyre Európa migrációtól gyötört népei reménykedő tekintetüket vetik. Az erős és büszke országok számára az elszegényedés kockázata mint probléma teljességgel ismeretlen.

Tovább
Élet és Irodalom 2021