Ezerkilencszáznegyven június negyedikén, a tajói buckaság egyik takaros kis tanyáján született Julianna és Jolán, a két aprócska tejfölszőke albínó ikerlány. Szüleik harminchét telén ismerkedtek meg, és majdnem két év jegyesség után keltek egybe. A nászéjszakájukon fogantak az ikrek. Az ifjú pár boldog volt, hogy gyerekük születik, amikor kiderült, hogy egyszerre kettő, az örömük is megduplázódott. Nem szorongtak álmatlan éjszakákon, nem rettegtek a háborútól, haláltól, attól sem féltek, hogy nem lesz elég termés és betevő ennyi éhes szájnak. Szenvedéllyel hitték, hogy élni jó. Ahova az Isten bárányt küld, oda legelőt is ád, mondogatták egymásnak, ha néha mégis elbizonytalanodtak. Úgy tervezték, mostantól örökre együtt maradnak. Négy évig tartott a házasságuk.

Az én anyám egész életében Kiskunhalason élt. Soha nem járt külföldön, de még más városokban se nagyon. A bátyám a kilencvenes évek közepén a gimi után évekig nem kapott munkát, nagyjából nem csinált semmi mást, csak regisztrált munkanélküliként cigit meg benzint csempészett Szerbiából. 1999-ben úgy döntött, elmegy a fenébe. New Yorkba költözött, azóta haza se jött. Anyám akkor járt életében először Pesten, és akkor látta utoljára a fiát, amikor felkísértük őt a repülőtérre. Vonattal Kiskunhalasról Budapest négy és fél óra. A Keletiből taxival a reptér még negyvenöt perc. Átszállásokkal ez kábé hat óra. Majdnem annyi, mint Budapestről repülővel Amerika. Ez volt anyámnak a nagy utazás. Látom magam előtt a bátyámat, ahogy kiszáll a kocsiból, és elköszön. Piros nadrág, fekete tornacipő, csíkos póló. Mielőtt belép a reptérre, az ajtónál megáll, megfordul, visszaint. Ő volt a példaképem. A bátor kalandor. Azóta nem láttam, csak a laptopom monitorján. Illegálisan van kinn, ha utazgat, lebukik, és hazatoloncolják. Nem tanult meg rendesen angolul, nincs normális munkahelye, feketén dolgozik valami magyar tulajdonosú építkezési cégnél, hétfőtől szombatig. Vasárnap kimossa a szennyesét, este tévét néz. Ez eddig épp olyan, mintha itthon lenne.

Bement Kecsóra autószerelőért, mindjárt itt lesz, válaszolja búgó hangon a másik.

Kicsit félelmetes ez a nő így reggel, józanon, fut át Idegzsába agyán. Hát, magára aztán biztos nem igaz, hogy az, aki szép, reggel is szép, mondja ki hangosan, aztán rögtön meg is bánja. Viccnek szánta, de nem úgy hangzott. Mármint, nem úgy értem, hogy csúnya, vagy ilyesmi, csak annyi, hogy tegnap szebb volt, folytatja zavartan. Illetve most is szép, illetve majd biztos mindjárt szebb is lesz, ha megfésülködik, csak nagyon korán van még, és picit megijedtem magától, mert nem számítottam rá, hogy még itt van, és hátulról támad.

Nem akarja megbántani a nőt, csak zavarában összevissza fecseg mindent, ami eszébe jut, így próbál szépíteni. A nő mozdulatlanul áll az előszobában. Szoknyája gyűrött, a tegnap még patyolatfehér pólóján, mint megszáradt vércseppek, vörösborpacák rajzolnak furcsa mintákat, a smink elkenődött a szeme alatt. Kócos barna hajában a reggeli fény meg-megcsillantja az ősz szálakat. Némán, rezzenéstelen arccal hallgatja a férfit, mélyen a szemébe néz. A férfi tétován kilép a vécéből, de azonnal megtorpan, meghűl benne a vér attól, ahogy a nő méregeti.

Miklós tizennégy évvel ezelőtt örökölte meg a jó nevű belvárosi, Duna-parti kávézót. Mindenki, aki ismeri, mázlistának tartja őt ezért, egy igazi vagyont ér, és akkor még nem is beszéltünk a vendégkörről, amely bőséges és biztonságos bevételi forrás. Még akkor is, ha tudvalevő a környékben élőkről, hogy nagy részük tisztességes és elegáns nagypolgári családból való, nem sajátjuk a felesleges költekezés és dorbézolás. Viszont szeretik és megbecsülik a minőséget. Az illatos délelőtti kávé és egy friss, ízletes Eszterházy-szelet azért bármikor belefér. Hetente egyszer-kétszer egy könnyű ebéd, panini salátával, esetleg lazacos szendvics, délutánonként egy-egy konyak vagy martini. Plusz hétvégén a rendezvények.

Miklósnak a gazdag örökség csak átok. Nem szereti az üzletet, utálja az alkalmazottakat és unja a munkát. Igazából nem is dolgozik, csak reggeltől estig benn ücsörög a bárpultnál vagy az irodában, hogy szemmel tartsa a pincéreket. Négyéves kora óta híres basszusgitáros szeretne lenni, de a szülei nem vették komolyan. Kereskedelmi szakközépbe íratták, a megkérdezése nélkül döntöttek a sorsa felől már akkor, ő pedig nem ellenkezett. A pénz nagy úr, nem sikerült neki ellenállnom, mondta Miklós egyszer a fiának, amikor az rákérdezett, hogy az apja miért nem tanult meg rendesen gitározni. Miklós egy amatőr zenekarban basszusozik nyolc éve. Children of Rock. Kedvenc száma a Born to be wild, ezt nagyon szereti játszani. Ez megy neki a legjobban. Lemondóan nézi, ahogy a nő a poharakat törölgeti.

Akkor még fel sem fogtam, mennyit kaptam tőle, az ilyesmi mindig csak utólag derül ki. Most már tudom. Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam, lett célja az életemnek. Talán tíz vagy húsz évvel járt előttem. A példaképem lett. A nőideálom. Én is olyan szép akartam lenni, mint ő. Azt akartam, hogy engem is olyan sokan rajongjanak körül, mint őt akkor, amikor először láttam. Körülrajongták? Erre már pontosan nem emlékszem, de mindegy is, most így képzelem. A következő években sok mindent megpróbáltam, hogy hasonlítsak rá. Nem tudom, mennyire sikerült. Ötvöztem a tőle hallottakat anyám tanításaival, és varázsigéket szajkóztam, mint imákat, mindennap. Befestettem a hajam, kék kontaktlencsét viseltem, tánclépésben jártam, egyet előre, kettőt hátra, jobbra egy, balra egy, hogy szebb, titokzatosabb és különlegesebb legyek. Férfiakkal, nőkkel, akinek épp kedve volt táncolni, azzal én táncoltam és szeretkeztem, hogy minél nagyobbra tudjon nőni bennem a szeretet.

Az én falum a legszebb a világon, jó volt ott élni. A folyónk vize ragyogóan tiszta, olyan, hogy ha abba teliholdkor belenézel, a legutolsó öngyilkos arcát is láthatod benne. Tizenhat évesen még nem tudtam, hogy nagyon meg kell becsülni azt, amink van, különben minden elmarad, elveszik, elmegy, elhagy. Akkor még azt hittem, jobb a városban, mint falun, mert ott szebbek az emberek, okosabbak, fiatalabbak, gazdagabbak, boldogabbak, jobbak, és a halál gondolatával játszadozni izgalmas, misztikus dolog. Ma már inkább élni szeretnék. Mindegy, nem panaszkodom. Anyám szerint, aki panaszkodik, attól el kell venni, hadd tudja meg, mit veszíthet. Nem akarok elveszteni semmit már. Régebben mindig panaszkodtam, lehet, hogy azért tűnt el a barátom, és anya is azért hiányzik még mindig, és a világ is azért zavarodott így meg. Hálátlan voltam? Most is az lennék?

Úgyhogy maradjunk inkább annyiban, hogy jó lett volna falun élni, ha tudtam volna akkoriban, mi jó nekem. Mindegy, ez van. Ez lett belőle. Nehéz normálisan élni, mindig is az volt. Végső soron jó nekem a városban is, annyi csak, hogy utálom, mert szar itt a hús, unatkozom, nincs senkim, egyedül vagyok, minden beton meg fém meg üveg, sehol a fák, a virágok, de mindegy, ennyi, nem panasz, amúgy jó ez így is.

Az emberek azt hiszik, ha eleget fizetnek, annyit, amennyit kérek, vagy még egy kicsit többet, akkor a jövő olyan lesz, amilyet ők akarnak, és ezt majd én oldom meg. Komolyan ennyire hülyék az emberek, tudom, hogy hihetetlen, de így van. Igen. Komolyan. Abban reménykednek, hogy majd azt mondom, amit hallani szeretnének, de nem tehetem. Ha nagy a baj, nem mondhatom, hogy mindig minden jó lesz. Ilyenkor persze csalódnak. Sajnálom, de ez van. Azt kapjuk az élettől, ami jár, ami a legjobb, amit még elbírunk, amiből tanulhatunk, ami kivezet bennünket a sötétségből a fényre.