(444.hu tudósításai Tusványosról)   

Lehet, hogy most is van ilyen szelete a valóságnak, de a szomorú tévékritikus a héten csak azt tudta nézni, mit nem talál, és persze azt, hogy milyen tükörben látja ezt a semmit tükröződni. Hogy mit mutatnak helyette. A héten Tusványos volt a világ, a magyar médiumok, pártállástól függetlenül, csak azzal foglalkoztak, mi történt azon a pártpolitikai rendezvényen. Azt olvasom, ott is van kultúra, megtűrnek zenét, irodalmat, felhasználják önnön legalizációjukra, ahogy a táncot, a mozgóképet is – de a hangsúly nem ezen van.

(Dalfutár, hetedik és néhány korábbi évad, YouTube)

(...) a műsor legjobb eleme a frontember, a zenész Hajós András, aki az egész ügy kitalálója, és ő a szerkesztő-műsorvezető is. Hajós pazar ötlete az, hogy játékos keretek között megmutatja, hogyan születik egy pop-, rockdal, hogy terráriumban hoz létre produkciókat. Úgy, hogy az alkotók, miközben dolgoznak, eleinte nem is tudják, ki a társuk. Az idea csodásan bevált, kulturális kaland lett belőle, kéne ilyen az irodalomnak, a színháznak, a balettnak, a képzőművészetnek. Kimozdítani az alkotókat a saját kényelmes világukból, játékra, munkára kényszeríteni őket úgy, hogy a néző közben bőszen és vígan szórakozik.

(Népszava online, videó a Jókai utcai omlásról)

A feldúlt, szétcincált, hagyományaitól megfosztott Budapesten, ahol minden negyed telekre három lakópark épül, ahol olyan falánk nagyurak habzsolják az életet, hogy a városkép szóra már röhögni sincsen kedvünk, metaforikus is lehet, hogy éppen a nagy lokálpatrióta írónak, Budapest szerelmesének a szülőháza (egykori csillagos és védett ház!) adta meg magát, omlott le az utcára, mint egy háborús filmben. A város, mely oly óvatosan, csak szavakban, teátrális gesztusokban szereti a múltját, a város, melyet bűnbakká tettek, és bizonyos helyeken, hogy ne mondjuk, körökben, illik utálni, még mindig maga az élő történelem.

(Hajgyár csatorna, YouTube, „Egy nap”-sorozat, Az utolsó szemfelszedő)

Az élet formákban létezik, a forma maga az élet, és a régi módszerek, mesterségek, beosztások mind azt mutatják, milyen volt itt érezni, mit mire tartottunk, milyen lassan éltünk, mit mennyire becsültünk. Kovács Sándorné Éva is  utolsó mohikán, és mint ilyen már valódi médiasztár, ő az utolsó magyarországi harisnyaszem-felszedő, és rendre felfedezik maguknak a médiumok. Néhány éve a 24.hu csinált róla egy jól bevilágított, szellemes filmet, néhány hete meg a Petőfi tévé Hajógyár nevű YouTube-csatornája készített riportot róla.

(Könyvek, ami leginkább hatottak rám, a Friderikusz Podcast könyvajánlója, YouTube)                

És mivel ebben élek, és mindezek részese vagyok magam is, Friderikusz Sándor YouTube-on futó tévé- és rádióműsorának könyves mellékletéről két kritikát is tudnék írni. Egy olyat, amit szakmai szemmel illene mondanom róla, és egy olyat, amit gondolok. Friderikusz minden adásának szereplőjét megkéri, hogy „adáson kívül” (egy önálló, tévés melléklet keretében) mesélje el, melyik az a könyv, amelyik „felnőtt életére a legnagyobb hatással volt”. Szakmai szempontból már az ötlet is gáz, amatőrök beszélnek dilettáns módon a könyvekről.

(„Nem kint éltem, hanem bent a fejemben” – élet skizofréniával, 24.hu)

A 24.hu egy csinos, tömör rövidfilmet forgatott, Nem kint éltem, hanem a fejemben címmel a skirozféniáról, ami azért pikáns téma, mert mi még a test bajait is megvetjük, nemhogy a szellemét. Aki beteg vagy bolond, maga tehet róla, az ő baja, és ő a hibás, rendes ember, rendes állam erre nem tart fent helyet se a szívében, se a kórházban. Zoé Rose magyar kamasz lány, aki tenni akar az előítéletek és a szolidaritás teljes hiány ellen, videóblogot vezet az életéről, és szívszorító őszinteséggel mesél a megtalált betegségtudatáról, összeomlásáról.

(„Régen még a kolbász is jobb volt”, Index, május 1.)

Ha valaki mostanában elmegy vurstliba, és arról faggatózik, miféle ünnep ez a régi majálisokhoz képest, nyilván önmaga sem gondolja komolyan, hogy értelmeset kérdezett. Nem is akar választ. Pedig a nosztalgia jellegét, működését tetten lehetne érni, de sajnos az Index kisfilmjében ez sem sikerült, pedig érdekes lehetett volna, ha komolyan veszik a távolba révedést, és megkérdezik az embereket, hogyan nézhetne ez ki manapság. Vágynának-e rá, hogy kötelező legyen vonulni és gyakorlatozni, szívesen integetnének-e az ország vezetőjének, és szeretik-e a kollégáikat, volna-e kedvük velük falatozni egy kockás pléden a városligeti árnyékban.

(Vatikáni keresztút, Vatican News, április 16.)          

Az idei vatikáni keresztút rendhagyóan alakult. Talán a legszebb stációjánál, a tizenharmadiknál, amikor az ifjú Jézust leveszik az keresztről, és az édes fiát sirató Mária ölébe fektetik, a gyermekét elveszítő édesanya megrázó képének idején, két asszony vitte a keresztet, és nézett egymás szemébe. Egy ukrán és egy orosz nő.

(Adásszünet)

Magányosnak érzi magát ilyenkor a mezei polgár, elkapcsol, de a másodvonalas kereskedelmi tévéken sorversenyt adnak, kiglancolt testnevelésóra, szép emberek izzadnak csinos tájakon, a néző meg próbálja nem észrevenni, hogy ez a fajta reality is a csináltság maga, és hogy fele annyi köze sincs a valósághoz, mint egy gyöngén sikerült tévéfilm véletlenül bent felejtett, kültéri jelentének. Nehéz ilyenkor nem arra gondolni, mi kell ahhoz, hogy ezt a polgár ne lássa, mennyi métely, fásultság, kopottság, tompaság kell az agyban és a szívben, hogy ez jólessen… És már megint csak lehet elkapcsolni, mert szüremkedik be az agyba és a szívbe az úgynevezett politika.

(Orbán Viktor YouTube-oldala az ukrán háború idején.)

Eszembe se jutott volna megnézni a magyar miniszterelnök saját oldalát, azt a felületet, ahol a stábja osztja meg a róla készült videókat, különösen nem választások előtt, ha nem zajlana egy képtelen háború a szomszédban, mocskos és istentelen öldöklés, ahol ártatlan gyerekek, civilek, ételért sorban állók halnak meg. Kíváncsi voltam, hogyan tükröződik a háborús helyzet egy olyan politikus oldalán, aki bő évtizednyi rutinnal rendelkezik a háborús retorikában, a belül megélt és tömegesen elmesélt küzdelmekben.

(„Galina Donyeckben élt és oroszul beszél, Volodimir kijevi ukrán, most együtt menekültek Magyarországra.”  Telex, március 8.)

A találkozás előtti félóra a legrosszabb. Az ember próbál nem rettegni, elvégre végletekig kimerült, sorsukból kilökött, traumatizált, éhező és megalázott emberek érkeznek majd, akik egy hete még úgy éltek, mint mi, akik nem voltak ránk kíváncsiak, nem akartak egy vadidegen lakás nappalijában szorongani, hogy a kétnapos pokoli vonatút alatt kétszer leszédülő csomagban összetört-e a laptop, és megtudják-e, élnek-e, halnak-e a családtagjaik.

(„Orbán Viktor küldte ezeket az embereket”, Telex, február 21.)

A megaláztatást nem lehet megszokni, nyilván meg lehet edződni benne, de az egészséges lélek nem őrzi a fájdalom hiteles emlékét, ezért nincs olyan, hogy gyalázatrutin, az emberi méltóság ilyen ostoba és sérülékeny, szóval Iványi Gábor mégis feldúlt, teljes joggal az, a Telex meg látványosan igyekszik kiegyensúlyozott lenni. A riporter (a helyszínen készült tudósítást Simor Dániel és Németh Sz. Péter készítette) időről időre metszően pontosakat kérdez, ami szakmailag helyénvaló, de a gyötrődő, lelkileg kimerült, csonttá soványodott Iványit látva többször inkább szorongató látvány.

(„Zsarolnak bennünket a gyerekekkel”, Partizán, Helyközi járat, február 4.)

Ám itt jön valami, az emberi tényező, amitől mégsem mindegy, hogy létezik-e egy ilyen film vagy nem. Először is azoknak nem mindegy, akik értik, hogy az oktatás a jövő, és hogyha így marad, posvány lesz a magyar kultúrából, nyelvből, nemzetből. És ha ez nincs kimondva, elismételve, megmutatva, az a teljes legalizációját jelenti a társadalom lezüllesztésének. Annak a jókedvű, aljas kasztrendszerépítésnek, amely jóval szélesebb mélyszegénységet szeretne, és a saját sorsára semmilyen befolyással nem bíró, peremlétben élő többséget, ahol a szavazóképes emberek java a kérdést sem fogja tudni elolvasni, nemhogy felfogni, mit jelent a döntése.

(Csollány Szilveszter régi felvételei a Face­bookon)

Nézek egy sportközvetítést, ami mögül kiment az idő, nincsenek meg azok a fundamentumok, ahová állni lehet, ahol biztosan nem löknek meg. Hogy visszajönnek-e (mert azt hiszem, Mándyra rátalálok majd, ahogy Mészöly meglett újra), nem tudom. Le lehet-e majd hántani róla egy generáció rögzült befogadói élményét, miszerint ez volt a felvétel, melynek képei alatt, korra és nemre való tekintet nélkül, gyilkolják, utálják és gyalázzák egymást a szomorú magyarok.

A szomszéd asztalnál gyanús társaság gyülekezik, mindenki festett szőke, a férfiak is, negyvenesek lehetnek, mint mi, mindenük színes és nagy: a medáljuk, az órájuk, a fülbevalójuk, a magas sarkuk, a mellük, a bicepszük, mintha mindent felfújtak volna. Olyanok vagyunk mellettük, mintha makettek lennénk, gyöngén összeragasztott modellek, liliputi statiszták, hozzájuk képest mindenünk kicsi és szürke. Ismernek mindenkit a kocsmában, az egyik férfi úgy kiabál föl a galériára, hogy fel sem nézett előtte.

– Semmi buzulás, köcsögök!

 Aztán Imrét keresi, nem tudunk nem rá figyelni, muszáj őt nézni, és jól tudja, biztosan ezért húzza be a hasát, feszíti az izmait. Próbálom magam felsőbbrendűnek, műveltnek, de legalább tanultnak érezni, a szürkeségemet polgári erénynek és ízlésnek fogni fel, de kopottnak és kicsinek látom magam, az izmai tolakodóak, undorítóak és szépek, szeretnék én is ilyen izmokat, egy majdnem ilyen testet, hogy le lehessen győzni az időt, hogy ne rogyadozzon a mellem meg a hasam, hogy újra lássanak meg az utcán a nők, ha jövök. A férfi egy pendrive-ot ad be a pultba.

– Muzsika – hallatszik a mozdulatlan szájából, és rám néz. – Van kifogás?

(Ma délelőtt, M1) 

Évek óta nem írtam a párttévé adásáról, van, amit nem érdemes bolygatni. De a napokban olvastam egy pajkosan csodálkozó, érzékien lelkes kommentárt a Telexen (Egyetlen kérdésünk van: mi az úristen ez a műsor a köztévén?, Előd Fruzsina, január 10.) Fábián Barna  háromperces „biológiaórájáról”, és a dolog nem hagyott nyugodni. Mert bár régi csodálója vagyok, csak most értettem meg, hogy ő egy költői kép. Tíz éve ömlik minden időben, tocsog a képernyőn, ennek ellenére alig ismerik.

(Karácsonyi kisfilmek 2021, Müpa, Telekom, YouTube)

A karácsonyi kisfilm léte magában varázslat: ennyire rövid terjedelemben lehet atmoszférát teremteni, jellemeket rajzolni, de legalábbis felskiccelni karaktersablonokat, lehet fordulatos, meglepő a film. Az idei egyik legjobb alkotást sajnos nem tudom alaposabban végiggondolni, hetekkel ezelőtt láttam valahol, és hiába keresem, nem találom. Az ötlet régi és többször, többféleképpen feldolgozott: egy kislány őrizget hóembert a fagyasztóban. De az új verzióban, amikor a következő télen végre kiszabadíthatja, egyszerűen átmegy rajta a szomszéd fiú bringával. Utóbbit olyan hatással vették fel, hogy akciófilmes operatőröknek dicsőségére válna.

(Nem mondod?!, „Szentesi Szandra” vlogja a wmn-en)

Az évadzáró epizódot például egy fürdőszobában vették fel, elsőre minden csupa közhely. Szentesi befeküdt a kádba, takarása a fürdőhab meg a kameraállás. Borbély fürdőköpenyben van, bár szemérmesen kilóg alóla a cicanadrág. Hosszan fésülködik, lakkozza a haját vagy a kád mellett ül. A két nő egyfajta lazítós, készülődős, testápolós helyzetet imitál, és bár minden beállított és mesterkélt, mégis működik. Olyan üdén naturalista, egyszerű és őszinte az egész, hogy képes átcsúszni életszerűbe. Valóban olyan érzése lehet a nézőnek, hogy a kamera csak odatévedt a barátnők kvaterkázására, ők éppen így múlatják az időt, és közben az anyukájukról, a szerelmeikről, a vágyaikról vagy a gátlásaikról beszélgetnek. Sodródva, ahogy az a valódi beszélgetésekben lenni szokott. Temérdek téma fennmarad a levegőben, beragadó mondatok, jó lehetőségek úsznak el – de hát a beszélgetéseink már csak ilyenek.