Szále László

Tovább

Tovább

Az embereket szenvedélyesen érdekli a „mi történt”, de majdnem annyira az is, hogy „mi lett volna, ha” másképp történik. Nem csak a történelemben. Hányszor gondoljuk: mi lett volna, ha nem írjuk meg azt a levelet. Ha megkérjük annak a lánynak a kezét. Ha „nem veszem el anyátokat”. Ha akkor kipakolok. Ha akkor nem pakolok ki. Ha Rómeó idejében megérkezik a sírboltba. Ha a kapufáról befelé pattan a labda. Ha nem esik ki a szög a királyi ló patkójából... Az amatőr múltkutatók az ilyesmitől lázba jönnek, a profi történészek inkább idegenkednek tőle. De nem mindig tudják megállni ők sem a meg nem történt történelem faggatását.

Tovább

Tovább

Magyarország legrégibb polgármesterét 1990-es megválasztása óta hatszor újraválasztották. 1990-ben függetlenként 83 százalékkal, 2014-ben ugyancsak független jelöltként 87,5 százalékos többséggel. Előtte 25 évig a település tanácselnöke volt. Ez összesen ötvenhárom év egy település élén. Valószínűleg nemcsak itthon, hanem a világon is egyedülálló teljesítmény. A magyar önkormányzati rendszer 1990-ben az egyik legjobbnak, legkorszerűbbnek számított Európában, ma már csak árnyéka önmagának. A sokat megélt polgármester talán tudja: miért? S hogy kinek jó ez?

Tovább

A felejthető magyar bajnokság befejezése, a különleges Bl-döntő, a közelgő világbajnokság újra fölveti a hazai drukkereket régóta gyötrő kérdéseket: miért olyan nagy a különbség a magyar és a világfutball között, miért nem vagyunk ott most sem a vb-n? A kérdéseket dr. Mezey Györgynek tesszük fel, a háború utáni kapitányok sorában Gallowich Tibor és Sebes Gusztáv után a legsikeresebbnek, akit 1985-ben Európában az év szövetségi kapitányának választották. És akivel legutóbb 1986-ban – 32 éve! – vettünk részt világbajnokságon. Igaz, csúnyán leszerepeltünk. Legalábbis ahhoz képest, hogy 1985-ben egy ideig a magyar válogatott világelső volt a nemzetek ranglistáján. S még a kudarcos vébé után is az első tízben voltunk.

Tovább

A Yale Egyetem professor emeritusa élete 80 évének csaknem felét külföldön töltötte. 1975-ben politikai okokból kényszerült elhagyni Magyarországot, ám az eltanácsolás-kiűzetés nagy nemzetközi tudományos karrierhez „segítette”. Jeles angliai, ausztráliai, amerikai egyetemeken tanított, legutóbb négy éven át a New York-i Egyetem Egyesült Arab Emírségek fővárosában létrehozott campusán, mint a társadalomtudományi kar alapító dékánja. A napokban jelent meg könyve a pakisztáni vendégmunkásokról, jelenleg Mihályi Péterrel együtt egy újragondolandó elméleti problémán, a tőke és a járadék összefüggésén dolgozik.

Tovább

Egyedülálló könyv született. Nagyon régen fordult elő – a külföldieknek szóló rövid összefoglalásoktól eltekintve –, hogy magyar történész egymaga írja meg országa történetét. Az is, hogy uralkodók és uralkodóházak, kormányok és pártok, harctéri és parlementi csatározások történetével egyenrangúnak, sőt fontosabbnak tartsa a mindennapi emberek élet- és munkakörülményeinek, utazási, étkezési, öltözködési szokásainak a bemutatását. Az istenkísértő – és embert-tudóst próbáló – vállalkozás, Romsics Ignác Magyarország története (Kossuth Kiadó, 2017) az olvasót is vizsgáztatja: lényeglátásból, tárgyilagosságból, önismeretből, arányérzékből. Vagy, ahogy a történészprofesszor ajánlja: „Történelmünk eseményeiről és személyeiről gondoljon mindenki, amit akar: ám ezt a tények alapján és komplex módon tegye.”

Tovább

Ez az interjú soha nem jelent meg nyomtatásban. Nem is az volt az elsődleges célja. Zalai barátai aggódva nézték, hogy Ruszt József, a nagy színházteremtő művész elvonul a világtól, és szinte teljes magányban él egy baráti házaspár szentgróti házának emeleti szobájában. Úgy érezték, ki kéne mozdítani valahogyan, egy ízig-vérig közösségi ember nem érezheti jól magát egyedül. Próbálták rábeszélni a visszatérésre, de hajthatatlan volt. Ekkor javasolták, kérjek tőle interjút, hátha a „sajtó érdeklődése”, a színházról való beszélgetés, a régi sikerek felidézése fölpiszkálja benne a biztosan ott élő vágyat, s elindít egy lelki folyamatot, mely a visszatéréshez vezethet. Vagy ha az nem, az interjú esetleg „fölébresztheti” a szakmát, s ha hívják valahova, talán nem mond rá nemet.

Nagy nehezen ráállt a beszélgetésre, közös barátunk, Szalay Dénes vitt el hozzá, aki lényegében az egész akció értelmi szerzője volt. Amikor jegyzetelni kezdtem szavait, rám szólt, hogy nem akar interjút. Rendben van, feleltem, de én mindenképpen megírom, elküldöm, s ha azt mondja, nem, akkor nem közöljük. (Azt reméltem, tetszeni fog neki, s végül rábólint. Nem bólintott.) Azt üzente vissza, hogy a szöveg rendben van, de nem akarja, hogy megjelenjen, mert még a látszatát is szeretné elkerülni annak, hogy az interjúval ő üzen, ajánlkozik.

Az interjút akkor, sajnálkozva ugyan, egy dobozba tettem, ami a költözések során elkallódott. Teljesen véletlenül került elő most – tizennyolc évvel az interjú elkészülte és tizenkét évvel Ruszt József halála után. Minthogy a korszakos jelentőségű színházcsináló, Ruszt József éppen most lenne 80 éves, úgy gondoltam – hommage gyanánt –, közreadom a „letiltott” interjút. Némi szorongással ugyan, de abban a tudatban, hogy a tiltás tizenkét éve okafogyottá vált: már senki sem gondolhatja, hogy munkát vagy állást keresne.

Ő maga mondja az interjúban, hogy a könyv, amit készül megírni, csak halála után tíz évvel jelenhet meg, én – önkényesen – úgy tekintem, hogy ez a tíz év utáni föloldás az interjúra is érvényes. A szöveget látta, elfogadta hitelesnek, de félek, nem azért nem javított bele, mert egyetlen hibát sem talált, hanem: minek, ha úgyse jelenik meg. A szöveghez nem nyúltam, de erős kételyem merült fel például ebben: „Az általam rendezett 192 szerzőből negyven mai volt.” Ezt minden bizonnyal félreértettem, s nem 192 szerzőre, hanem ennyi darabra gondolt. (Ezt támasztja alá, hogy a róla szóló irodalom szerint 42 éves pályafutása során közel kétszáz előadást rendezett.) A rendezett szerzők száma nyilván jóval kisebb, hiszen egy szerzőnek több darabját is megrendezte, s többször is színpadra állította ugyanazt a darabot: a Rómeó és Júliát például hatszor. Így más hiba is lehet benne, de remélem, nincs.

Az interjú „ravaszkodása” nem tudta őt visszahozni a színházi életbe. Az okok az eltávolodásra nyilvánvalóan sokkal mélyebbek voltak – benne is, a színházi életben is. Néhány előadást rendezett még a kétezres évek elején, 2004-ben például újrarendezte azt a híres Az ember tragédiáját, amellyel nyitott 1983-ban a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház. Barátja, Jordán Tamás hívását az új Nemzeti Színházba, már ha akarta volna, se tudta elfogadni.

A beszélgetésben emlegetett „személyes színháztörténtét”, úgy tudom, végül nem fejezte be. Munkásságát őrzi bennünk, még élőkben, sok nagyszerű előadás emléke, papíron pedig híres színészpedagógiai munkája, mely először még a hatvanas években jelent meg. Ennek új változatát 2011-ben kiadta a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Színészdramaturgia; A színitanoda címmel.  2002-ben megjelent róla egy kitűnő kismonográfia Nánay István tollából, 2004-ben pedig A Föld lapos és négy angyal tartja címmel egy tisztelgő gyűjteményes „kordokumentum” 42 év – 42 megszólalás alcímmel a Veszprémi Petőfi Színház és a Zala megyei Önkormányzat kiadásában. Nevét viseli egy stúdiószínház Kecskeméten és a színház előtti tér Zalaegerszegen.

Még csak 80 éves lenne – ha lenne.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Ketten egy új könyvről

Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945–1956. ÁBTL–Rubicon Kiadó, Budapest, 2011. 525 oldal, 4990 Ft

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2019