Herczog Noémi

(W. Shakespeare–Mohácsi testvérek: A velencei kalmár. Miskolci Nemzeti Színház)

Visszatérve a szintén társadalompedagógiai fogantatású előadáshoz: aki látta 2013-ban, tudja, hogy a darabban csak nemes egyszerűséggel „a zsidó” néven emlegetett, könyörtelen Shylock Mohácsiéknál sem egy szent. De az újraírás célja 2019 Magyarországán, úgy látszik, csak az lehet, hogy kizárjuk az eredetiben még sokak szerint nyitva hagyott (bár szerintem inkább csak a harmadik birodalomban tendenciózusan félreolvasott) antiszemita értelmezést. Pusztán azáltal, hogy, hogy is mondjam – az előadás a megszokottnál jobban kibontja, mit kibontja, ránk ömleszti az előzményeket.

Tovább

(Kiss István: Csütörtököt mondok? R.: Tóth Géza. Thealter Fesztivál, Szeged)

Kisspista teremtett figura. Nyilván izgalmas, hogy tisztában van Kiss István személyes emlékeivel, így ezeket meglehetősen autentikusan adhatja tovább. De a figyelmem azért nem lankad egy pillanatra sem, mert Kiss István hitelesen van jelen a színpadon – írom, miközben előre tudom, hogy lesznek kritikustársak, akik nem szeretik az ilyet. Én sem egyszerűen azt gondolom, hogy ebbe a „csoportos szereplőnek sem kellett kellékes figurába” a világ minden esetlensége és profizmusellenessége belefér. Hanem egyenesen azt, hogy Kiss István eleinte kicsit megilletődött, majd egyre oldottabb játéka a maga nemében: profi.

Tovább

(Molière: Don Juan. R.: Herczeg T. Tamás–O. Horváth Sára. Újszegedi Szabadtéri Színpad, Szeged)

Zsótér még a pár mondatos koldusszerepben is szellemes – szenvtelen, mint rendesen. Közben kezében tart egy plüss édesgyökeret (de ez az öröm összesen, ha két percig tart). Bodrogi lubickol a nagyszínpadon, saját magát játssza, mint egy Honthy Hanna. Rövid jelenetei kis életet hoznak a holt színházi esztrádba. Poénjai pedig jót tesznek az apa–fia moralizáló jelenetnek, de hát viccelni könnyebb is a szemerkélő esőben, mint drámai mélységeket játszani. A végére nem születhet meg az a színházi helyzet, aminek súlyt adhatna a néma kőszobor jelenléte. Kulka persze nem játssza túl, mint Bodrogi, és nem is rajta múlik, hogy belépője kicsit kontextuson kívüli, nem következik az előzőekből. Geréb Ágnes csak asszisztál, és feltör pár jobb sorsra érdemes dinnyét – közvetlenül a fingós jelenet után. Mégsem a rottyantgatástól, inkább a nagyotmondástól vált számomra végül ellenszenvessé a szegedi Don Juan. Ha már mindenáron ördög, akkor a démoni kőszobornál szembeötlőbb volt a drámának álcázott marketing.

Tovább

 (Sztalker Csoport – Gyulai Várszínház: Vízkereszt, de amúgy mindegy. R.: Ifj. Vidnyánszky Attila. Shakespeare Fesztivál, Gyula)

Viszont úgy látom, két izgalmas, új elem is feltűnt ebben a pop-Shakespeare-ben. Az egyik rögtön a melegtematika, amely talán még sosem volt ennyire jelen a mind ez idáig jellemzően tradicionális nemi szerepeket favorizáló fiúbanda munkásságában. Mondjuk a nemcserés, keresztbe öltözős – eredetileg persze a nőnek öltöző férfiakat is férfiakkal játszató – Vízkereszt ehhez a témakörhöz valóban magas labda.

Tovább

(Milo Rau és a társulat: Oresztész Moszulban/Orestes in Mosul, NTGent, Wienerfestwochen, Bécs)

Okos és ritka gazdagsággal rétegzett mű RauOreszteiája. És ami a legszokatlanabb benne, korunk trendjeivel ellentétben nemhogy vállalja a tragikus hangvételt, de képes is megvalósítani (csak a Mad world visszatérő, nyálas dallamát tudnám feledni). Így az előadás elbizonytalanít abban a vigasztaló élethazugságunkban is, hogy az erős színházkultúra előfeltétele a diktatúra.

Tovább

(Kerekes János–Barabás Tibor–Darvas Szilárd–Gádor Béla: Állami Áruház. R.: Benkó Bence–Fábián Péter. Kecskeméti Katona József Színház, Városmajori Szabadtéri Színpad)

Tehát ez a többszörös cenzúrával sújtott előadás, amely a zászlójelenetben sikerrel dacol erőszaktevőivel, alapvető kérdéseket vet fel. És nem egyszerűen arról, hogyan és mennyiben alkalmazható a hetvenes évek kettős beszéde mai színpadon. Hanem ezen keresztül leginkább arról, mit jelent, ha egy előadás rendszerkritikus. Szerintem a k2 számára azt jelenti, hogy beidegződéseinkben akarnak megingatni minket, mármint ezesetben elsősorban a kecskeméti közönséget.

Tovább

(Tennessee Williams: A vágy villamosa. R.: Michael Thalheimer, Berliner Ensemble. Nemzeti Színház, MITEM)

A döntött terű színház sosem realista. A lejtő lényege a színészi alakítás. A játék pedig egyre vehemensebb, mintha az előadók motorját beindítaná az ívelt padló, a fizikai megerőltetéstől egyre eltúlzottabb és energiadúsabb mindenki. Ráadásul Thalheimer a szokásosnál derűsebb: Stanley már az első jelenetek egyikében a színpad fölső ívére támaszkodva érvényesíti hónaljpamacsának teátrális erejét, sokkolva kényeskedő sógornőjét. De igazán a bohócérzékkel megáldott Peter Moltzennel érkezik meg a tréfa, aki Mitch szerepe szerint megemeli vágyott Blanche-át, mire utóbbi elővigyázatosan hajtja le fejét (nehogy beverje az extravagáns dőlésszögű plafonba). Körülbelül innen kezdek figyelni és nem csak nézni.

Tovább

(Adorjáni Panna, Raul Coldea, Csala Hermina, Radu Dogaru, Petro Ionescu, Bogdan Olarson, Ötvös Kinga, Oana Mardare, Adi Tudoran: 99,6 %. Reactor de creaţie și experiment, Kolozsvár, Románia)

Úgy látszik, képes, pedig minden fapados a 99,6%-ban: induló díszlettervezők, színészek, dramaturgok, zenészek alkotása, és mindenki vállaltan annyit ad bele, amennyit tud. Nem próbálnak megfelelni semmilyen színházi elvárásnak, amely részükről több profizmust igényelne, nincs kőbe vésve semmi. És ezért egyszer csak – na jó, csak egy pillanatra, de – elhiszem nekik, hogy tényleg bármi megváltoztatható. Még a román–magyar etnikai konfliktusok is.

Tovább

(Dale Wasserman: Kakukkfészek. R.: Zsótér Sándor, Radnóti Színház)

Expresszív előadás a Kakukkfészek. De korántsem csak a tobzódó látványtól (McMurphy rabruháját például az Orange Is the New Black című tévésorozat ihlette). Hanem azért, mert a végén nem kell párna a gyilkossághoz (ugye klasszikusoknál nem merül fel a kortárs kritika ellehetetlenítője, a spoiler-veszély?). Itt tehát elég kihúzni a gumimatracból a dugót, hogy a lobotómia áldozatává lett McMurphyből is elszálljon a lélek, amint az indián átsegíti őt a túlvilágra. Mert nem a párna a fontos, hanem ahogy ez a két nagy színész, Csomós Mari és Vilmányi Benett nézik egymást.

Tovább

 (Sacra Hungarica. R.: Urbán András, Stúdió K)

De minden a világon arrafelé tol-paszíroz minket, hogy feketén-fehéren gondolkozzunk (a hazafiasság kérdésében végképp), szóval jó látni, hogy létezik még egyformán politikaikorrektség-ellenes és Orbán Viktor politikájával is szembenálló, előadásukat hazafias tettként aposztrofáló rendező. Felmerül, hogy nem budapestiként honnan is tudná, miről érdemes színházat csinálni a budapesti nézőnek, de Urbán Andrásé kollektív műfaj, a színészek mondatain érződik, hogy ez közös alkotás.

Tovább

(Harold Pinter: A gondnok. R.: Alföldi Róbert, Radnóti Színház)

Totth Benedek fordításában A gondnok szövege jobb, maibb és mondhatóbb. Talán azért nehéz követni mégis (számomra), mert az újragondolás nem terjed olyan kérdésekig, mint például, hogy mit jelentettek a hatvanas évek Angliájában azok a nagyon is konkrét angol városnevek, amelyeket a szereplők emlegetnek. De amelyek társadalmi jelentésüket (vagy bevallom, nekem bármit) illetően annál is kevesebbet mondanak a magyar nézőnek, mint Mazsoláék tökháza vagy a Futrinka utca. Igaza van Alföldinek, ez nem politikus előadás. De nem is egzisztenciális abszurd. Inkább lassúcska burleszk.

Tovább

(Sarah Kane: Szétbombázva. R.: Bethlenfalvy Ádám. Debreceni Csokonai Színház, Horváth Árpád Stúdiószínház)

Az előbbiekből máris sejtheti az olvasó, mi volt a színpadi erőszaktól irtózó, de a valóságos lövöldözés lehetőségét kilátásba helyező képviselő kifogása a máris klasszikus kortárs szerző első darabjával szemben. Nem véletlenül szokás a huszonöt évesen öngyilkosságot elkövetett Sarah Kane-t a kilencvenes évek „újbrutális” irányzatával együtt emlegetni. Bár aligha több darabjaiban az erőszak, mint egynémely Erzsébet-kori drámában. Nálunk Zsótér Sándor a számon tartott Kane-rendező, ő fedezte fel ezeket a műveket a magyar színpadnak. Amelyek Bethlenfalvy Ádámtól sem idegenek, hiszen ő az apokaliptikus-antiutópisztikus Edward Bond hazai propagátoraként (is) ismert Kerekasztal Színházi Nevelési Társulatnál indult; Bond pedig egyáltalán nem áll olyan messze a Neil Simon társalgási drámáiból váratlanul beckettibe váltó Kane-től.

Tovább

(Fejes Endre–Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0. R.: Máté Gábor. Katona József Színház)

A fő kérdés, hogy vajon tényleg eleve készen állt-e egy (a Cigányokból és A mi osztályunkból átültetett) színházi nyelv a magyar közelmúlt elmesélésére. Amelyre egyébként tényleg nagy szükségünk volna, különösen, ami a ritkán színre vitt rendszerváltást illeti. Mindig jópofa, amikor öreget és fiatalt is kell játszani, de ez messze nem egyformán áll jól mindenkinek.

Tovább

(Bertolt Brecht: Baal. R.: Horváth Csaba, Pesti Színház)

Forgách András fordítása jó. Érzéki, testi, állatias. Pont, mint Baal, ennek a titokzatos és nehezen értelmezhető darabnak a romantikus szörnyeteg költőzsenije. Hajdan a megtestesült botrány. Ma inkább talán úgy jellemezhetnénk, mint Stockholm-szindrómás társadalmunk művészideálját.

Tovább

(Ördög Tamás: Árvácska, Trafó)

Bár Kulkát a néző most óhatatlanul mint afáziást látja, azonban – akár csak Trier vénembere – ő sem áldozatként tért vissza. Ezért az Árvácska az évad legkibírhatatlanabb előadása. Mert benne az áldozatok nem „jók”. Hanem azok, akiknek már csak a legnyomorultabbak kizsákmányolása maradt, hogy legalább valakivel szemben ők válhassanak elnyomóvá.

Tovább

(W. Shakespeare: Macbeth. Rendezte: Szikszai Rémusz, Szkéné – Jászai Mari Színház, Tatabánya)

Ilyen tehát Nagypál-Macbeth, aki így a Bűn és bűnhődés főhőse korai alteregójának tűnik. Hízeleg neki, hogy a neje szerint ő ember feletti ember, akinek joga van akár gyilkolni is a felsőbb cél érdekében. Csakhogy mivel felesége mellett gyöngéd természetűnek ismertük meg, miután megtette, olyan benyomást kelt, mint aki nem egyszerűen a félelmeinek válik kiszolgáltatottjává, hanem a lelkiismeretének. Az, hogy Macbethnek egyáltalán legyen lelke, nem új rendezői észrevétel, mégsem magától értetődő. Pár éve az Átriumban bemutatott Ionesco Shakespeare-átirat éppen azért fulladt unalomba, mert egy pszichopata hatalmi őrületét mutatta be Duncan király meggyilkolásában.

Tovább

(Büchner: Woyzeck. r. Hegymegi Máté, Szkéné; Jeanne d’ Arc – Garai Judit átiratában, r. Hegymegi Máté, Katona József Színház)

Mészáros Blanka személyes alkatából következik, hogy ismét tiszta hittel fűtött szerepet kapott. Déjà vu: ismét ez a volt-már-ilyen érzés, talán ezért, hogy, bár a színész nem tehet róla, nem lehet átütő ebben a szerepben. De van más ok is: történik ugyan egy-két próbálkozás, de a legújabb tüntetések tüze nem színezi át Mészáros Blanka tekintetének ártatlan melegét. Az Urának vakon engedelmes forradalmár története ehhez túl biztonságosan univerzális, „klasszikus” marad. Van ugyan kikacsintás és jófajta irónia: a nemzetállamért hevülő istenhit átélésében azonban értelemszerűen ez sem segít.

Tovább

(Székely Csaba: 10. R.: Sebestyén Aba. Radnóti Színház)

A matematikai szerkezet és a számmal azonosított szereplők Székely Csaba egyik legfontosabb drámaírói készségét teszik próbára, az összetett karakterábrázolást. Hiszen darabjait nem annyira azok egyéni nyelvezete, mint inkább problémafelvetése – a komplex identitások – teszi egyedivé és fontossá.

Tovább

(Daoud Dániel–Kliment János–Somló Dávid–Szabó Veronika: Animal City, Trafó. Kelemen Kristóf: Megfigyelők, Trafó)

Kelemen Kristóf harmadik trafós bemutatója a Ház egy újabb közösségi funkciójára mutat rá: a nézőben könnyen képződhet az érzés, hogy a Megfigyelőket az államszocializmus tovább élő undergroundjának egyik színterén nézi. Még sose hallottam ennyire jelen idejűnek például a Kontroll Csoporttól a Besúgók és provokátorokat: mintha nem is volna generációs különbség a fiatal színészek és a dal között.

Tovább

(Laboda Kornél–Fekete Ádám: A csatorna. DEKK Színház – Füge – TÁP Színház. Jurányi)

Mondanám, hogy menjenek megnézni: de a független színházak ma nem tudnak műsort tartani, csak bemutatót. November elején ment először – nocsak, épp most, decemberben lesz másodszor: de már az összes jegy elfogyott.

Tovább
Élet és Irodalom 2019