(Wagner: Lohengrin – Deutsche Grammophon DVD, 2017)

Beczała tényleg jó énekes, de egy kicsit hasonló a helyzet vele, mint Jonas Kaufmann-nal: mintha maga sem értené, mi történik vele, és főleg, hogy miért. Kaufmannt megtámogatja a szerencsés külső, Beczałát a szép hang, és hogy ott van, csinálja, énekel, de mitől és pontosan mikor volt az a nagy ugrás, ami olyan magasra küldte… Mindegy. Most ott van, és kérdezgetik tőle az emberek, hogyhogy Lohengrin, hogyhogy Wagner.

(Erkel: Bánk bán – Erkel Színház, szeptember 9.)

Nem tudom, hogy ez valami elidegenítő effektus-e, hogy ne érezzük már annyira túl közel magunkhoz az éneklő Bánk bán történetét, de nem vagyok képes túllépni rajta. Mármint azon, hogy vajon miért ilyen sötét és ronda Vidnyánszky Attila rendezése. A sötétet még csak értem, mégis a történelem barlangjának mélyén játszódik az opera, de a rútságot, főleg a jelmezi rútságot egyáltalán nem tudom mire vélni.

(Verdi: Aida – Salzburger Festspiele)

Nem Riccardo Mutiról szól a salzburgi Aida, hanem az előadás női vonaláról, leginkább a címszereplő Anna Netrebkóról és a rendező Shirin Neshatról. A kettő nyilvánvalóan nem független egymástól, időnként azt érzem, hogy Netrebkón verik le azt, amit Neshaton kellene, miközben nyilván Neshaton sem kell nagyon verni semmit, mert elképesztően szép a látvány, különös és mégis természetes. Tény, hogy az iráni képzőművész (ha jól sejtem) első operarendezése egy kicsit túlságosan is a központba került, úgy illik, hogy a rendezést mégis szakmának tekintsük, és nem valami olyasminek, amihez mindenki ért, akinek van valami szépérzéke.

(Woody és a szving – Müpa, augusztus 25.)

A gond az, hogy se hang, se személyiség, se gondolat. A háromból talán a gondolat hiánya a legfájdalmasabb, hiszen az összekötőszövegekben benne volt, hogy nagyon sokat készült az énekesnő a koncertre, „főleg fejben”. Ennek azonban nyomát sem látni, nem is hallani, a dalok az alaprepertoár részei, jazz-standardok, nincsenek nagyon alakítgatva, átformálva, személyre szabva, körülbelül így szokás előadni őket olyan klubokban, ahol az ilyesmivel nem sokat törődnek. Nem New Yorkban, ne tévedjünk. Miért kell ebbe belekeverni Woody Allent? Vagy csak ráharaptam a csalira?

(Benny Andersson: Piano – Deutsche Grammophon, 2017)

Az emelkedett szellemek viszont sajnálatosan kevesen vannak, és sajnálatosan csekélyke vásárlóerőt jelentenek. Ebben a szorult helyzetben érkezik a Benny-reménysugár, hogy el lehet adni az Abba-dalokat is klasszikus zeneként, normál zongorán, a szerző előadásában. Egy kicsit maga Andersson is csodálkozik, hogy hirtelen ilyen nagy ember lett, de nem ellensége saját magának. Ha ez a kívánság, rajta ne múljon: eljátssza saját dalait. Amit egyelőre meg lehet hallgatni a lemezből, az minden, csak nem komolyzene. Nem is tesz úgy, mintha az volna, olyan jófajta bárzene, liftzene, orvosi rendelői zene, nem bánt senkit, és fölidézi a régi slágert: Thank You For The Music.

(Webber–Rice: Evita – Margitszigeti Szabadtéri Színpad)

Nem akarok valami igényességgel tüntetni, de mégis a műfaj maga annyi lehetőséget hordoz, játszani kell, énekelni, táncolni, van történet, van zene, van látvány… Nehéz megérteni, hogy miért jön létre olyan előadás, amely ebből a sok lehetőségből egyet sem tud kihasználni.

(The Gundula Janowitz Edition – Deutsche Grammophon, 2017)

Idén nyolcvanéves Gundula Janowitz, és a Deutsche Grammophon egy szép, kövér albummal emlékezik meg a napról (vagy évről). Elcsodálkozom ezen olykor, de élvezem: ahogy megy ki ez a zenehordozó a divatból, úgy lesznek egyre gyakoribbak ezek az albumok, mintha mentőcsomagokat készítenének, jön az árvíz, a zenei sivár, de lesznek őrzők, akiknél meglesz egy ilyen Janowitz-gyűjtemény, és majd jönnek, akik ebből rekonstruálják, hogyan éltünk, minek örültünk.

(Mendelssohn: Symphonies 1–5 – Deutsche Grammophon, 2017)

(The Schumann Album – Hungaroton, 2017)

Mindaz, amit a felvétel hibájának éreztem előszörre, másodszorra, egy idő után a lemez előnyére válik. (…) Mondanám, hogy mennyire földhöz ragadt az egész lemez, de ha elfogadjuk a zene minden egyéb művészetnél absztraktabb voltát, akkor ez nem a föld, amihez ragadva vagyunk, hanem az ég. És ezzel nem is nagyon mosdatnám a felvételt. Van jobb nála. Csak az mind arról szól, hogyan találkozott a zongorista Schumann-nal. Ez meg Schumannról szól, akivel ideje volna végre találkozni.

(Billy Elliot – Erkel Színház, július 15.)

Ez csak egy musical, egy éve megy már, akkor azt mondták, azért társult az Opera is, mert hátha kedvet hoz a gyerekeknek a baletthoz. Bár, amennyire én látom, a lányoknak mindig van kedvük balettozni, a fiúknak meg soha, viszont őket feltehetően Billy történetére sem könnyű berángatni. Filmből lett musical, Elton John is kellett hozzá, aki profi munkát végzett, és néha már annyira nem rá jellemzőek a dalok, hogy bizonyos kételyek is fölmerülnek az emberben, nem mintha sokat számítana a végeredmény szempontjából. A musical egyébként is csapatmunka, és az itteni Billy Elliotnak is ez a legnagyobb erénye: húzzák a szekeret, és egy irányba.

(My Italy – Uránia mozi, július 9.)

Alagna talán túl korán érkezett, Villazón időközben kidőlt, Cura nem vált be. És váratlanul megjelent Jonas Kaufmann, kedves és közvetlen, hétköznapi és jóképű, szorgalmas, szerény és tehetséges, és tessék: Pesten is tele van miatta a mozi. Kaufmann pedig az éneklést sem csinálja rosszul, hiába jut eszembe folyton Pavarotti a műsorát hallgatva, van egy pillanat, a Rondine al nido című dal, amelynek a hangszerelése sokkal komolyabb, mint ahogy Big P. énekelte, és a Kaufmann-változat mélyebb, finomabb, meghatóbb.

(Verdi: Otello – a Covent Garden előadásának élő közvetítése a Pesti Vigadóban)

Kaufmann Otellójának élő közvetítésére legalább kétszer annyian voltak kíváncsiak a Vigadóban, mint a Covent Garden évadának többi előadására. Mindegy, hogy azért, mert végre megint van a világban egy előnyös külsejű operahős, vagy mert az Otello mégis különleges szerep, különleges igénybevételnek teszi ki a hangot. Ülünk, nézünk, ez a dolgunk. Van azért egy kis probléma. Nem jó az előadás.

(Verdi: Traviata – Pécs, Expo Center, június 24.)

Domingo kategóriákon kívüli vagy kategóriák fölötti. Ha színpadra lép, még mindig minden őróla szól, és nem valamiféle sajnálkozós alapon, nem is az élő legendának kijáró rokonszenvvel, nem is azért, hogy elmondhassuk: én is láttam. Ez mind igaz, ahogy az is, hogy harminc év telt azóta, hogy magyarországi közönség teljes operában, jelmezben, felvonásokon át láthatta. Akkor álmodni sem mertünk volna ilyesmiről, már hogy röpke három évtized után ő még mindig kifesti a szemét, fölveszi a jelmezt, és indul a színpadra. És, ha már ott van, visz is mindent.

(Wagner: Siegfried – Müpa, június 17.)

Gerhard Siegel fenomenális volt Mimeként, ott sántikált, settenkedett, kellemetlenkedett az idegeinken, Alberichhel közös jelenetében már érezhető és hallható volt a Salome négy zsidója, ahogy pörölnek, az ember rácsodálkozhatott: nahát ez a két Richard a zenében tényleg antiszemita volt, de hát nem tudhatták, hogy nem szabad. Iréne Theorin érezhetően azzal a szándékkal lépett színre, hogy mindnet vinnie kell a rendelkezésére álló utolsó fél órában, és vitt is mindent. Hangoskodott és meglepően halk is tudott lenni, nőies volt és páncélos is, végletes és emberfeletti, az volna a csoda, ha nem imádná őt a közönség. De ilyen csoda nincs.

(Edita Gruberova és Michael Schade koncertje a Zeneakadémián, június 8.)

Amennyit lehet, segítünk a hangulaton, előttem négy lány ül, énekesnövendéknek tippelem őket, és ahogy belép Gruberova, ők hujjognak, örülnek, teljes hangerővel biztosítják az énekesnőt, hogy tisztában vannak, tisztában vagyunk a rangjával, tehetségével, tudásával, egyedülállóságával. De hát ezzel nem lehet tisztában lenni, vagy nem lehet megszokni, mert igazából nincs is ilyen, hogy valaki ekkora karrierrel a háta mögött a harmadháznyi, bevacsorázott (a koncert 9-kor kezdődött) hajókázó tiszteletére, vagy inkább tőlük függetlenül teljes odaadással, koncentrációval, folyton az újat keresve és folyton az újat megtalálva énekeljen. Olyan áriákat, amelyeket pályája során talán ezerszer elénekelt már, és most mégis más, mint ahogy szokta, ahogy más szokta, ahogy legutóbb volt, új díszítések, finom különbözések, rögtönzésszerű, apró eltérések.

(Dvořák: Stabat mater – Decca, 2017)

(Emmanuel Pahud és Eric Le Sage koncertje – Zeneakadémia, május 29.)

Koncertbeszámolói alapvetés manapság, hogy az ember a közönséget szidja, mintha nem tartozna ő is bele, most viszont hadd fordítsak a dolgon. Nem azért, mintha ezúttal az én mobiltelefonom szólalt volna meg (valakié megszólalt a második részben), hanem mert a hallgatóság valahogy rögtön vette a lapot. Míg én azon agyaltam, hogy ugyanez a páros lemezen mennyivel tisztább, pontosabb, mélyebb és sokszínűbb Schubertet játszott, a koncert egyetlen eredeti darabját, a Bevezetés és variációk az Elszáradt virágok című dal témájára, míg a szöveget keresgéltem fejben az élményhez, hogy a május megjött, és vége a télnek, a közönség alapvetően úgy szerette Pahudékat, ahogy voltak. És nagyon.

(Bellini: A puritánok – Müpa, május 22.)

Nagyon is hálás vagyok, amiért így játsszák A puritánokat, hogy sikerül ezeket a darabra rakódó népi bölcsességeket lehámozni. Nem igaz, hogy túl hosszú, nem igaz, hogy csak nagyon kifinomult ízlésű operabolondoknak való. Még az sem igaz, hogy olyan borzasztó ostoba volna a történet. Igaz, hogy Elvira elméje hajlamos a megbomlásra, de ez tényleg a belcanto egyik alapesete, nem ő az egyetlen bomlott agy az operaszínpadon.

(Bartók: A csodálatos mandarin és A fából faragott királyfi – Müpa, május 12.)

Sajnos ez minden jó, ami eszembe jut. A gúzsba kötözés többé-kevésbé azt az alapélményt hozta, hogy azért ez nagyon kevés. Már hogy Gergye Krisztián nagyon kevés a két nagy baletthoz, hogy elmesélni tudja csak a történetet, de értelmezni nem nagyon, újat mondani meg egyáltalán nem.  Mindez a két mű, A csodálatos mandarin és A fából faragott királyfi esetében nem teljesen azonos hatással járt.