(Isabelle Faust és a Concerto Budapest a Zeneakadémián, november 4.)

Nem akarom túlságosan megjátszani magam, én sem Barberért mentem a hangversenyre, hanem Isabelle Faustért, mondhatni, a szokásos Concerto Budapest-csapdába léptem, annyira jók a szólistáik, hogy vétek volna kihagyni őket. Most mindezt még a Dvořák Hegedűverseny színezi, ami mégsem szokványdarab. A maga módján egyáltalán nem idegen a Barber-mű történetétől, neki is van egy nagyobb testvére, a Brahms Hegedűverseny, és egy átlagos előadásának többnyire az is a hatása, hogy na, hát ilyen művet írt volna Brahms, ha épp nem jut semmi az eszébe.

(Bryn Terfel: Dreams and Songs – Deutsche Grammophon, 2018)

Ha ez volt a Terfel-trükk, egészen jól bejött. A kategóriás sztárokat vett maga mellé, aztán mindegyiknél jobban énekel, mert a musicalsztár Alfie Boe azért mégsem ura annyira a hangjának, a tenor Joseph Calleja meg olyan ostoba merevséggel bömböl, mintha fegyvert tartanának a halántékához.

(Saint-Säens: Sámson és Delila – A Metropolitan Opera előadásának élő közvetítése a Müpában, október 20.)

A mostani Sámson, Roberto Alagna sem ilyen, ráadásul pótlással kiegészített saját hajjal játszik, ami már erősen megritkult a fejtetőn, az egész jelenségben így van valami Zámbó Árpy-vonal. Sajnos a hang sincs tökéletes állapotban, ez el is hangzik a két felvonás közti szünetben, ha valakinek nem tűnt volna föl, hogy reccsen is egy nagyot a szenvedély hevében. Ami azt illeti, engem az egész nem nagyon zavar, még mindig nagyon tetszik Alagna hangszíne, még mindig lenyűgöz, hogy számára az opera nem valami véresen komoly dolog, lehet énekelni, ő meg szeret énekelni, mit kell ezen annyit bonyolítani?

(Callas in Concert – The Hologram Tour – Warner, 2018)

Ronnie James Dio kapcsán volt először kisebb háborgás, most Amy Winehouse hologramturnéja körül és előtt nagyobb, amit egyébként egyáltalán nem is értek. Ha két dimenzióban nézem őt a képernyőn, akkor ápolom az emlékét, ha háromban, akkor meggyalázom? Szerencsére a klasszikus zenét még ez a háborgás nem érte el.

(Verdi: Aida – a Metropolitan Opera élő közvetítése, október 6.)

Nagy Netrebko-diadalmenetnek ígérkezett a Metropolitan-közvetítések évadkezdése. Az ember készült a legjobbakra, Anna Netrebko megint megmutatja, hogy ő az utód, a jelen dívája, más, mint a múlt nagy énekesnői, de velük egyenrangú, egy ekkora szerepben is, mint az Aida. Megint bebizonyítja, amit már eddig is bizonyított, hogy tudja, mit csinál, mennyire és milyen szerepekkel szabad terhelni a hangját, lírai koloratúrszopránból mindent tudó univerzummá nőtt, mutassanak egy szerepet, ő elénekli, és nem csak elénekli, de újraértelmezi, közelebb hozza, frissíti.

(Love Is Here To Stay – Verve, 2018)

Tony Bennett él, de az semmi, Tony Bennettnek új lemeze jelent meg. Biztosan nem függetlenül a Gershwin-évfordulótól, a napokban múlt 120 éves a zeneszerző, de itt tényleg nemzedékek dolgoznak már össze. Bennett énekes partnere Diana Krall, ha szerelmesen búgnak egymásnak, az már sugardaddy, vagy hogy mondják. Nem cukros bácsi, de valami hasonló, vén kecske meg a só.

(Bach: Szonáták és partiták szólóhegedűre – Müpa, Fesztivál Színház, szeptember 22.)

Milyen kár, hogy a józan észt legyűrte a kötelességtudat. 

A második részben viszont jött Baráti Kristóf, és tényleg, mintha azt a feladatot is magára vállalta volna a ráeső két szonáta és egy partita mellett, hogy az intézményt, a hangverseny intézményét is megtámassza a vállával. Mindent megkaptunk, amit csak az élő előadástól megkaphat az ember. Hogy rögtön az elején kezdjem: a hegedűhang szépségét.

(III. Marton Éva énekverseny – gála, Zeneakadémia, szeptember 16.)

Az inkább csak benyomás, mint határozott vélemény, hogy az abszolút nyertesnek szánt 15 ezer euró nem nagyon sok, hogy jó volna megkétszerezni vagy háromszorozni a versenydíjakat, és akkor többen jönnének, vagy messzebbről is érkeznének. Így a Marton-versenynél a keleti nyitást lehet érezni, örmény, kazah, mongol, kínai, koreai énekesek jöttek, vagy legalábbis ők jutottak a döntőbe, a mexikói-amerikai Salas közreműködése mintha csak a szerencsés véletlennek lett volna köszönhető, Münchenbe szerződött, hát átjött egy kicsit kipróbálni magát. De ez nem nyavalygás, végül is mindegy, hogy keletről vagy nyugatról jön a hang. Csak jöjjön.

(Renée Fleming: Broadway – Decca, 2018)

Ami azt illeti: elég fantasztikus az, amit produkál. A CD-n tizenhét dal van, és Fleming tizenhétféleképpen közelít hozzájuk. Majdnem tizenhétféle hangon, néha tényleg meg sem lehet ismerni, hogy ez ő. Nem, nem az Into The Woods részletére gondolok, ott azért nem lehet megismerni, mert nemcsak ő énekel, hanem Leslie Odom Jr. is. De tényleg egészen meglepő színei vannak, és a színeket is mindig úgy keveri ki, hogy éppen az adott dalhoz vagy az adott feldolgozáshoz illő legyen.

(Haydn: Három szimfónia – Hungaroton, 2018)

Mégis azt mondom, gyorsan előre bocsátva a tanulságot, hogy ha valakit nem érdekel a Capella Savaria, úgy kell neki. Nem mintha Dantone vállalhatatlan volna, ami azt illeti, leesett állal hallgatom, ahogy nekirohannak a 80. szimfónia fináléjának, ez igen, ezzel vegye föl valaki a versenyt. Csak egy idő után jön rá az ember, hogy talán mégsem verseny kérdése egy Haydn-tétel, és akármilyen eszeveszetten virtuóz meg fényesre csiszolt, nem ott van a darab lényege. Talán ehhez kell Nicholas McGegan, hogy tudja, hol is van a lényeg, a klasszikus kiegyensúlyozottságban, parókás rendezettségben, és az ezzel együtt járó ritmikai bonyodalmakban.

(„Az én babám egy fekete nő” – Josephine Baker-emlékest, Müpa, augusztus 25.)

Ha Josephine Baker életét egy fahangú ember mondaná el egy fáradt orsós magnóról, akkor is érdekes volna az este, de ez nem az. Lóg a fejem, kerülget az álom, valamit nagyon elrontottak. Valamit? Mindent. Talán az sem szerencsés, hogy ennek a különös életnek egyetlen hónapjára koncentráltak, 1928 májusára, a budapesti fellépésekre. Olyan, mintha Michael Jacksonból csak az volna érdekes, hogy ordibál a nép a Kempinski előtt.

(Mozart: Piano Quartets – Deutsche Grammophon, 2018)

Igazából ezt is akartam elmesélni. Hogy az ember hallgatja Barenboimot, a hegedűt, a nagyszerű brácsást, Yulia Deynekát, és tudja, hogy bizonyos értelemben és tételeken át épp a lényeg hiányzik, a megrendülés, az előadói leborulás, ha lehet így mondani. Aztán eljön a lemez legutolsó száma, és olyan elképesztő melegség, szeretet, heccelődés van benne, ahogy a két Barenboim egy pillanatra csak egymásnak játszik, nesze, fater, nesze fiam, hogy nem is jut eszembe más, csak annyi: de jó, hogy megőrizték.

Csóváltuk a fejünket, egy ilyen tehetséges ember, semmi szüksége nincs rá, és mégis beszáll a politikába. Miért? Azt hiszi, ki tudja használni az ott fújó szeleket? Nem lehet a politikával szemben győzni. Amíg él, azt mondják, azt mondjuk, hogy szépen beállt a szélirányba, amikor meghalt, azt mondjuk, te szegény, nem vetted észre, mennyire csak kihasználtak. Amíg téged szidtak a lapok, addig nem róluk volt szó. Amíg egymást eszitek, addig nem minket. A végén saját halott leszel, és mindenki elfelejti az életművet.

(Wagner: Lohengrin – a július 28-i előadás televíziós közvetítése) 

Az új operakaland tehát most épp az, amikor Beczałát éljenzik, a Lohengrin. Okkal éljenzik, hiszen megmentette az előadást, úgy értem, a beugrásával szinten tartotta a bemutatót, sztártenort, Roberto Alagnát sztártenorra tudott cserélni az Ünnepi Játékok. Csak hát… Alagna elég nagy valószínűséggel amolyan érdekes bukás lett volna, idegen elem egy Wagner-műben, Piotr Beczała viszont már énekelte a szerepet.

(Bizet: Carmen – Deutsche Grammophon)

Hogy is lehetne ez valami jó dolog? Úgy is emlékeztem, hogy na, itt futott zátonyra a Lenny-hajó, se a szereposztás, se a hangulat, se a hosszú dialógusok nem szerethetőek, a tenor fejhangon nyavalyog a Virágáriában, Marilyn Horne a címszerepben persze hogy fantasztikus, az egészet miatta találták ki, de azt azért semmiképpen nem mondanám, hogy valami vérforraló a jelenléte.

(Stravinsky: The Rite of Spring – Warner 1960–2018)

Markevitch nemcsak Stravinskyt ismerte, mondhatni, szorongatta, mint ifjú és tehetséges komponista, de őt is szorongatta Gyagilev, komponistája és karmestere volt az Orosz Balettnak. Csodagyerek vagy csodakamasz, egészen kivételes érzékenységű hallással, olyan hamisságokat is meghallott, amilyeneket csak műszerrel lehet kimutatni.

(Higdon: Violin concerto – Deutsche Grammophon, 2018)

Hilary Hahn igazi ász, abból a szempontból is, hogy nem kell már ászként viselkednie, nem kell bebizonyítania, hogy mennyire tud hegedülni, így a Csajkovszkij-mű tempói kifejezetten kényelmesek, az ember azon kapja magát, hogy nem arra figyel, mennyire jó a szólista, hanem hogy mennyire jó a mű maga. Jön egy kósza gondolat, hogy vajon hiányzott-e a Csajkovszkij-koncert a világból, amíg nem volt, és jön a kósza válasz is, hogy bizony hiányzott.

(Wagner: Parsifal – a Bayerische Staatsoper előadásának internetes közvetítése)

Wagner-szőnyeg árad a zenekari árokból, ha egy szőnyeg áradni is tud. Mondanám, hogy akkor inkább áradat, özönvíz, bármi, csak ez valahogy szilárdnak is érződik még mozgásában is, nem elsodor, hanem ott van, rá lehet állni, rá is állnak, ezen énekelnek. A világ legjobb wagneristái, akik most úgy is énekelnek, mintha ők volnának a világ legjobb wagneristái.

(Verdi: Rigoletto – Szegedi Szabadtéri Játékok)

Nyilván ez egy nagy igazságtalanság az élettől, ez is meghal, az is meghal, az egyiket siratják, a másikat észre sem veszik. A Kendi-féle Rigoletto persze nem hal meg, vagy nem a színen, de azért észre sem vesszük, valaki a herceg kíséretéből áldozatul esik az udvari ármányoknak. Átok? Megfogant átok?

Megfogant, de a nézőket átkozták meg, hogy ilyesmit kell hallgatni meg nézni.

(Bach: Goldberg-variation – Deutsche Grammophon, 2018)

Mihez képest önkényes és őrült és elfogadhatatlan és mégis fontos Glenn Gould? Ezer kulturált és kifinomult zongoristához képest. Igaz, nekik nem jutott eszükbe a Goldberg-variációkat játszani, mert az olyan nehéz és népszerűtlen darab, Gould meg fogta magát, és ezzel kezdte a lemezkarrierjét, de ez most nem számít. Ami számít, hogy valaki úgy játszotta el a darabot, hogy a szerzője nem biztos, hogy ráismerne, és világhírű lett vele. Annak ellenére, hogy ha nem tagadta is meg az 1955-ös felvételét, Gould élete végén mégis újravette a darabot, mintha eltávolodott volna a saját interpretációjától.