A cigaretta a körmére ég, felszisszen, elnyomja, bal kezével elhessegeti a füstöt. Megrázza a fejét, sóhajt, megint felnéz, a láthatárt kutatja. Lomha felhők állnak, mint féltékeny nagymamák lányunokájuk szalagavatóján. A természet évmilliónyi közönyével szemben az ember e világi küzdelme csak cigarettafüst libbenése, bármeddig tartson is. Füst és hamu. A frankfurti gép lassan eltűnik a nyugati horizonton. Az év utolsó napja a végéhez közeledik. Harmath huszonhatodszor nézi meg okostelefonja képernyőjét. Semmi.

Ősi kelta női sírokra gondolsz, amiket a nyáron tártak fel Miskolc mellett. Az ásatáson előtted bontották ki őket a betonkeményre tömörült sárga agyagból. Szikrázott rajta a csákány, beletört az ásó. Miskolc forever, bazmegye. A sírok oldala tele volt kaparászások nyomaival, ujjak vájta vékony árkok, némelyikben benne ragadt a köröm, beleszakadt itt-ott egy-egy ujjperc is. Fiatal, előkelő nők sírjai az Avason. Élve temették el őket, szabadulni próbáltak, két méterrel a föld alatt, egyiknek sem sikerült. Egy sír harang alakú, boltozatos, vájt forma. A kecses, nyúlánk csontváz elcsavarodott, félig ülő helyzetben, jobb karja a hosszúkás koponya fölött kinyújtva, balja a törzs mögött, ujjai begörbültek, évezredes földet markolnak. A rétegvizsgálatok alapján mindössze húsz centire állt meg a felszíntől. Már majdnem kijutott, amikor feladta. Talán a levegő fogyott el, talán az energia a húsból, a hit a szívből, hogy sikerülhet.

Lelazulok, óvatlanná válok. Nem veszem észre, hogy hirtelen minden megváltozik körülöttem. Az első csapást fel sem fogom. Egy nagy árnyék vetődik a fejem irányába, valami zuhan, döndül, reccsen, de nem törik. Még nem. Repedések futnak sugárirányban két pontból, ahol az a valami a jégre zuhant. Hatalmas mancsok túl közel a fejemhez, onnan indulnak a repedések. Vajon létezik visszhang a víz alatt? A bőröm észleli először a megváltozott vízfeszültséget, majd a gyomor, a tüdő, a száj. Keserű íz árad szét a legparányibb idegszálaimban is. Az adrenalin lassan csorog a véráramba, aztán hirtelen kirobban. Felgyorsul a szívverésem, levegőfogyasztásom megnő, szétesik a mozgásom. Menekülj, dobolja az adrenalin. A dobhártyámban visszhangzik a lökéshullám. Küzdök a pánikkal. A nagy fehér test utánam lódul. Pontosan felettem fut, lefelé néz, látom a pofáját, a sárga fogait félig nyitott szájában a széles fekete ínnyel, gombszemeit közvetlenül a nedves, kitágult orr mögött – összekapcsolódik a tekintetünk.

Annának nem kell már mondani semmit, Anna tud mindent. Gyomrában rezeg a késő nyári Káli-medence minden kabóca zürgése, ismeri a falusi boltosnő bibircsókját az álla bal alsó sarkában, amiből fekete szőrszálak hajladoznak előre, miközben kiadja neki a forró kifliket reggelente a papírzacskóban. Ha akarja, azonnal érzi ízlelőbimbóin a frissen fejt tej zsíros zamatát, és tudja, milyen, ha az orvosa fejcsóválva dünnyögi az orra alatt, miközben legújabb mammográfiai leletét tartja kezében: kiújult megint, ősszel műtünk. Fehér köpenyes tapintat, mintha együtt operálnának, ő meg az orvosa. Műtünk. Tudja, milyen szülni és nevelni, válni és harcolni a gyerekért körömszakadtáig. Ismeri az érzést, amikor megfosztják legfontosabb testrészei egyikének darabjaitól, idegen anyaggal töltik ki a helyét. Megtanulta, hogyan érezze sajátjának később, sokkal később a plasztikot, nőiességének mesterséges pótlékát.

A kövér lány két hete frissítette a profilfotót, a háttérképnek is saját magát állította be, illetve a fenekét, amint épp lehajol, és félig kivillan a melegítőalsóból. Van egy olyan is, ahol teljesen, de azt soknak érezte. Így izgalmasabb, a sejtetés mindig jobb, mint a kitárulkozás. Szép kerek a popsija, jó nagy, lehet fogni. Igaz, van rajta egy kis piros pattanás, de azt úgyse látja senki, legfeljebb, ha kinagyítja, olyan meg nem sok van. Szöveget is írt a háttérképre, ezzel külön dolgozott, egyedül találta ki, nem látott még hasonlót a neten sehol: Lájk, és írok. Saját ötlet.