Nincsenek örömtüzek, nincs népünnepély, nincs semmi hajcihő; világra szóló győzelmét Orbán és bandája higgadtan, mértéktartással ünnepelteti. A szokásos pénteki rádiószózat hangneme visszafogott, persze a rituális konfabuláció most se maradhat el. A tizenhárom párt kivétel nélkül Soros-bérenc, mondja a felfüggesztett férfiú, mi mást is mondhatna; amit kellő ideig mantrázunk, az a végén óhatatlanul az agyunkra megy.

A többi egyszerű és világos.

„Majd az európai választások után eldöntjük itt, a Fideszben, hogy mi jó Magyarországnak, a Néppárton belül kell-e folytatnunk, vagy valamifajta új pártszövetségben van-e inkább a helyünk.” Tiszta sor, hogyan is lehetne másképp. Ők eldöntik, mármint Orbán, Orbán és Orbán, hogy mi a jó (nem Magyarországnak, hiszen az őket soha egyetlen pillanatig se foglalkoztatta, hanem) nekik, az Orbánoknak, akikből persze csak egy van, ám az az egy néha sokaságnak álcázza magát és ilyenkor a „Fidesz” fedőnevet viseli.

Daulnak, Junckernek, Webernek meg a többi léhűtőnek mindenesetre föl van adva a lecke. Vagy ellenkezés nélkül lenyelik azt a trágyát, amit az alcsúti ember és bandája naponta lapátol eléjük, vagy jönnek a búcsú könnyes pillanatai, utána aztán se Deutsch, se Szájer, se Tőkés, csak a szégyen meg a kudarc.

Múlt hét szerdán a szokottnál is eszelősebb megnyilatkozások ejtették ámulatba a nagyérdeműt, amely az effélékre amúgy már kissé immunis. 2030-ra utolérjük Ausztriát, és Európa öt legjobb országa közé kerülünk stb. Ugyanezen a napon Trump mélyen Kim Dzsongün szemébe nézett, és azt mondta neki, hogy uram, ön nagyszerű vezető. Ezen valószínűleg maga Kim Dzsongün csodálkozott leginkább. Orbán és Trump minden idők legjelentősebb populistái, akik a nyilvánosságot válogatott őrültségekkel szórakoztatják, ebből azonban hiba volna arra következtetnünk, hogy aki populista, az szükségképpen bolond is egyszersmind. Trump talán igen, legalábbis több mint negyvenezer amerikai pszichiáter és pszichológus gondolja ekként, köztük például Philip Zimbardo is, Orbán azonban más kategória. Aki képes arra, hogy az EU egyik tagállamát a nyílt színen a magáévá tegye, és utána a saját háztáji gazdaságaként működtesse tovább, arról sok érdekes dolgot lehet mondani, de hogy féleszű volna, azt a legkevésbé. Időnként ugyan annak akar látszani, de csak azért, hogy a hívei úgy érezzék, közülük való. Nem föltétlenül biztos, hogy más populisták is így vannak ezzel, egy részük nyilván azért beszél marhaságokat, mert tőlük csak ennyi telik, ő viszont azért, mert a nyáj – szerinte legalábbis – ilyeneket akar hallani.

Választóikat a populisták hülyének nézik. Eltérően a demokratáktól, akik normálisnak tekintik őket, és szöges ellentétben a liberálisokkal, akik szerint a választópolgár intelligens, sokoldalúan tájékozott, politikai kérdések iránt érdeklődő egyén. Nyilván nem evvel függ össze, mégis szembetűnő, hogy liberális pártok ma már gyakorlatilag nincsenek is, emilyen-amolyan demokraták még akadnak, de a jövőjük bizonytalan, a populisták viszont, mint pezsgőben a buborék, mennek fölfelé. Az európai szavazók több mint egynegyede valamilyen autoritárius populista pártra voksolt legutóbb, az ilyen pártok bázisa az elmúlt négy esztendő folyamán a harmadával bővült, a populizmus eszméivel rokonszenvezők tábora pedig ennél is jóval nagyobb mértékben sokasodik. Mindez alighanem elégséges ok arra, hogy az emberi értelmet és a világ jövőjét illető optimizmusunkból valamicskét visszavegyünk.

„A magas népszaporulat nem feltétlenül a sikerességet mutatja. Sőt, egyenesen a fejletlenség jele. A demográfiai robbanás a társadalom elszegényedése következtében is kialakulhat.” Az idézett szöveg az iszlám országokra vonatkozik, a Magyar Nemzet weboldalán lelhető fel, viszont ennek ellenére igaz. Részint mert Simon Róbert orientalista, a néhai Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa mondja egy 2016-os interjúban, részint mert számadatok igazolják.

A világ legnagyobb népszaporulatot produkáló országai a következők: 1. Niger (7,06), 2. Uganda (6,69), 3. Mali (6,44), 4. Szomália (6,35), 5. Burundi (6,16), 6. Burkina Faso (6,14), 7. Etiópia (6,02), 8. Zambia (5,98), 9. Angola (5,97), 10. Kongói Köztársaság (5,68). A zárójelbe tett számok az egy nőre vetített szülések számát mutatják, tehát Nigerben a nők átlagosan 7,06 gyereket hoznak a világra. A lista negyvenedik helyét Tanzánia foglalja el 4,16 szüléssel, vagyis van a világon negyven olyan ország, melyekben minden nő életfogytig tartó szja-mentességet kapna Orbán Viktortól, más kérdés, hogy jövedelem híján jövedelemadót már most se kell fizetniük, és ez belátható ideig így is marad. Figyelemre méltó továbbá, hogy a világ legserényebben szaporodó népei általában a világ legborzalmasabb országait lakják, vagyis a népszaporulat tárgyában tanúsított buzgalom üdvözítő volta nem látszik egyértelműen igazoltnak.

2020 után csökkenthetik vagy fel is függeszthetik az uniós támogatásokat azokban a tagállamokban, ahol virágzik az állami korrupció, és sérül a jogállam – írja az Euronews. A tét nagy. Mészáros Lőrinc és családtagjainak cégei tavaly nettó 265 milliárd forint értékű tendert nyertek el, és ennek 93 százaléka európai uniós támogatás, közli az Átlátszó a Közbeszerzési Adatbázisra hivatkozva, mármost képzeljük el, hová jut a világ, ha Lőrinc barát 2020 után nemhogy száz–kétszáz, hanem tíz–húszmilliárdnyi uniós pénzhez, sőt koszos pár százmillióhoz se jut. Akkor bizony földindulás jön, a Nap fekete lesz, mint a szőrzsák, a Hold pedig olyan, mint a vér, az ég csillagai a földre hullanak stb., a többit lásd a Jelenések könyve hatodik fejezetében, megéri elolvasni, jó szöveg.

Vége lenne a világnak, és akkor még szó se volt arról, hogy Orbán a továbbiakban nem tömhetné euróval az ő fatökű oligarcháit, és nem szórhatna el vagyonokat józan ésszel felfoghatatlan baromságokra, amilyen például a határon túli fociakadémiák támogatása meg az effélék. Az EU csak ábrándozzon, ha akar, de ami jár, az jár, ergo a támogatások felfüggesztését a magyarok vezetője meg fogja tiltani.

A brazil katonai diktatúra egyetlen hibája, hogy belső ellenségeit csak megkínozta, de nem ölte meg – ezt Jair Bolsonaro, Brazília új elnöke még 2016 nyarán mondta a Jovem Pan rádiónak, ám a szöveg a rádió honlapján továbbra is fellelhető. Bolsonaro nem akárki, hanem miniszterelnökünk új kedvence, Orbán az ő kedvéért töltötte Brazíliában a szilvesztert és az újévet, az ő kedvéért repült oda-vissza nagyjából húszezer kilométert, szükségesnek tartotta ugyanis, hogy az elnöki beiktatáson tiszteletét tegye. Azért ragaszkodott hozzá, mert – az MTI híre szerint – „...azokat az értékeket, melyeket Magyarország is fontosnak tart, Jair Bolsonaro győzelemre vitte a hazájában”.

Vegyük át még egyszer: azokat az értékeket, melyeket Magyarország is fontosnak tart.

Most egyébként beláthatjuk, mennyire indokolt, hogy miniszterelnökünk komfortos légi járműveket vásároltatott a honvédséggel, neki ezekre csakugyan szüksége van. Más európai politikusok semmi hasznukat nem vennék, ők ugyanis az EU-hoz tartozónak érzik magukat, ennek megfelelően leginkább egymással kommunikálnak, egymást látogatják, arra pedig szinte bármilyen közlekedési eszköz megteszi, akár a postakocsi is.

Fut Bécs felé Ignatieff, a gyáva, Orbán Viktor újabb világra szóló győzelmet aratott. A földkerekség írott és elektronikus orgánumai egymást túlharsogva adják hírül, hogy Felcsút sötét ura csakugyan ki­akol­bó­lí­tot­ta országának legelismertebb egyetemét, mégpedig puszta heccből, vagy isten tudja, miért. Azért, hogy ne legyen. Elsőre ennek semmi értelme, hiszen a nálandai buddhista egyetem két és fél ezer évvel ezelőtti megalapítása óta az a szokás, hogy az egyetemen tanítgatnak, a zsarnok zsarnokoskodik, egymás dolgába nem szólnak bele. Totális diktatúrákban persze más a helyzet, de hát jeles gondolkodók állítják, hogy ilyen nálunk nincs, s nyilván nekik van igazuk. Mi ebben állást nem foglalhatunk, ha tehát egyszer-másszor mégis diktatúraként említjük Orbániát, azt nem gondoljuk egészen komolyan.

Mindenesetre a CEU elzavarásának, noha racionális magyarázatát nem találhatni, olvasata egyértelmű. Melyik Európához csatlakozunk?, kérdezte Kornai János tizenhat évvel ezelőtt. „Sokféle Európa van, s ezen belül sokféle arca van Európa nyugati felének is, amelyhez most csatlakozni szeretnénk. Ez volt és ez még ma is a tolerancia és az intolerancia hona. Itt éltek, írtak és tanítottak a türelem szószólói, Erasmus, Adam Smith és John Stuart Mill.

Mostantól Eurázsiát építünk, jelentette be múlt hét pénteken a miniszter­elnök, némiképp váratlanul. Fél éve még „a lélekben és kultúrában törté­nelmi sorsközösséget alkotó Közép-Európát” terveztük tető alá hozni, az is szép feladatnak látszott, Eurázsia építésének új ideája viszont min­dent elhomályosít. Függetlenül attól, hogy ez a gondolat valójában se nem új, se nem magyar, hanem használt és orosz. Ötletgazdája Putyin, első ma­gyar követője pedig a még szélsőjobbos korszakát élő Vona Gá­bor, aki egy orosz netes orgánumnak adott 2014-es interjúban vallotta be, hogy immár ő is eurázsiainak érzi magát, s közben nyilván szemér­mesen pis­logott.

Persze miniszterelnökünk nem úgy eurázsiai, mint Vona volt egyko­ron, hanem mint Nagy Sándor vagy Dzsingisz kán, csak nekik nem jött össze. Ő majd megoldja. Birodalom, amely a Dél-kínai-tengertől az Atlan­ti-óceánig ér, lelki-szellemi erőközpontja a felcsúti stadion, ütere a transz­eurázsiai méretre nyújtott kisvasút leend.

Építésének zászlaját a kínai és kelet-közép-európai orszá­gok jegy­bank­elnökeinek találkozóján bontotta ki, rámutatva, hogy Ma­gyarország és Kína hetven évvel ezelőtt létesített egymással diplomáciai kapcsolatot. „Ez ha nem is világrekord, de előre rangsorol bennünket azon országok sorában, amelyek nem tegnap kezdték fölismerni, hogy Kínának egyszer még lesz világgazdasági és világtörténelmi jelentősége” – mondta nyilván rezzenetlen arccal, mint mindig, amikor olyan földren­gető hülyeségekkel hozakodik elő, hogy abba Árpád apánk lova is belepi­rul.

Álltunk a rács két oldalán, Teca az egyiken, én a másikon, néztük egy­mást. Aztán Teca megszólalt, gyenge, vékony, nyafogó hangon, mint az elveszett kismacska, noha ő nem kismacska volt, hanem felnőtt orr­szarvú a budapesti állatkertben. Testsúlya bőven a tonna fölött, hang­ja viszont gyermeki lélekről tanúskodott. „Agyvelejének kicsisége sem­mi­képpen sem szól jelentékeny szellemi fejlettség mellett”, írja Brehm az orrszarvú­ról, vagyis ez a rokonszenves jószág, mondjuk ki úgy, ahogy van, hülye. Ráadásul megeszik mindenféle gallyat és ke­mény kórót, bogáncsot, sza­mártövist, rekettyét, bokros növényeket, min­den­nemű nádat és pusztai gazt, azaz totálisan igénytelen. Ideális alatt­való. Orbán meglátta a nyír­egyházi állatkertben, belehabarodott. „A kormányfő egy jótékonysági ak­ció keretében látogatott a parkba, ahol almát is adott annak a Hans nevű hím rinocérosznak, akinek most borja született”, írja az Origo. Mi persze nem tudhatjuk, hogy Orbán és Hans találkozása miképpen ment végbe, de ahhoz, hogy a hím orr­szar­vú később leborjaddzon, igen nagy csodák­nak kellett történniük.

A Budapest–Pozsony–Brünn–Varsó gyorsvasút a visegrádi négyek közös politikai akarata, mondta hétfőn Szijjártó, legalábbis a kormánymédia szerint. Számunkra a fenti mondat csupán annyit jelent, hogy bakter­lel­kű kor­mány­zatunk esze továbbra is újabb vasútvonalak létre­hozása körül forog, egyik őrültebb koncepció, mint a másik, de hát mi­lyen is lehetne. Kormányzatunk e tekintetben nincs egyedül, az ötven feletti magyar férfilakosság zöme szegény sorban nőtt fel, gye­rek­korában nem volt kisvasútja, és ezt a traumát haláláig ki nem he­ve­ri. Ismerünk ilyet, jólelkű, segítőkész, önzetlen em­ber, kormányza­tunk poláris el­len­téte, a bank éppen minden vagyoná­ból kifor­gatja, fedél se lesz a fe­je fölött, de mi fáj neki legjobban? Vagy húsz éve ter­vezi, hogy házá­nak padlásszobájába va­sút­modell terep­asz­talt telepít, csak hát a bank viszi a házat, úgyhogy se padlásszoba, se kisvasút.

Ez az, amibe a férfilélek beleroppan.

Kormányzatunknak persze könnyű, neki az uniós hatalmasságok építettek kisvasutat, olyat, mint az igazi, csak épp utasok nin­cse­nek rajta, de talán építenek nagyot is, korszerűt, gyorsat, Var­sóig menőt. Hogy milyen megfontolásból, az nem világos, talán azért, hogy lenyu­god­jon.