Stőhr Lóránt

 (Edoardo De Angelis: Elválaszthatatlanok)

A forgatókönyvírók a húszas-harmincas években a varietészínházakban, burleszkekben és Tod Browning Szörnyszülöttek című hírhedt filmjében fellépő Hilton nővérek történetére játszottak rá a főszereplők névválasztásával. Daisy és Viola a combjuknál összenőve születtek, és rajtuk élősködő családjuk irányítását követve hol egy gazdag, kövér kislány első áldozása utáni giccspartin, hol egy lepusztult nyaralótelepen élő szegény fekete nő születésnapi meglepetésbuliján énekelnek duót kellemes hangjukon. Menedzserként tetszelgő apjuk nem válogat a megbízások között, és meg sem próbálja a szórakoztatóipar csúcsaira juttatni lányait. A közönség zenei teljesítményük helyett úgyis csak vonzóan groteszk testüket csodálja – az Indivisibili duó tagjai előadóművészként eladott cirkuszi látványosságok, akiket babonásan érintenek és kíváncsian tapogatnak a tolakodó nézőkezek.

Tovább

(François Ozon: Frantz)

Ozon legújabb nagyjátékfilmjéről, a Frantzról egyenesen Truffaut legjelentősebb alkotására, a Jules és Jimre asszociálhatunk. Kis túlzással azt írhatnám, Ozon tudatosan újragondolta a francia és a német barátságának történetét egy alapvető drámai változtatással: mi lett volna, ha Jules, az álmodozó, poétikus hajlamú német fiatalember elesik az első világháborúban, és Jim fél évvel a fegyverszünet után meglátogatja barátja menyasszonyát Németországban.

Tovább

(Gabe Klinger: Porto 35mm)

Tovább

(Christian Krönes, Olaf S. Müller, Roland Schrotthofer, Florian Weigensamer: Egy német sors)

A nácik kiszolgálóiról szóló dokumentumfilmek a történelmi tanúságtételen kívül a nyilvános gyónás megrendítő izgalmával kecsegtetnek. A forgatás egyúttal szembesítés is a múlttal, az áldozatokkal, a meggyilkoltakkal, akik már nem szólalhatnak meg – és szembesítés a jelennel, a mindentudásából morális fölényre szert tett utókorral. Míg Junge a Vakfoltban bűntudatot érez a nácizmus bűneiért, Pomsel nem érti, miért terhelné őt felelősség, hacsak annyiban nem, amennyiben az egész német népet. A filmkészítők nem foglalnak állást, hogy volna-e mit meggyónnia a titkárnőnek, mindenesetre korabeli archívokkal ellenpontozzák Pomsel vallomását.  

Tovább

(Pedro Almodóvar: Julieta)

Izgalmas találkozás vezetett a Julieta születéséhez: a női kisvilágok finom rajzú elbeszélője, a Nobel-díjas Alice Munro egymással összefüggésben álló novelláit (Esély, Hamarosan, Csend) adaptálta Almodóvar nagyjátékfilmmé. A spanyol rendező a klasszikus hollywoodi film, az ötvenes évek melodrámái és Hitchcock-thrillerjei szűrőjén át olvasta újra Munro elbeszéléseit. A kanadai írónő szárazon tényszerű mondatokban, aprólékosan részletesen megrajzolt élettörténetét és kisrealista környezetrajzát Almodóvar érzéki, lobogó, sorscsapásokkal teli filmvilággá stilizálta.

Tovább

(Andrzej Wajda: Emlékképek; Jan P. Matuszyński: Az utolsó család)

A fiatal elsőfilmes Matuszyński fittyet hány a történelemre és nem a társadalmi-politikai körülmények felől definiálja hősét, mint Wajda tette egész életművében. Az utolsó család cselekménye 1977-től 2005-ig tart, ám győzhetett időközben a Szolidaritás sztrájkja, jöhetett a szükségállapot, beköszönthetett a rendszerváltás, a filmbéli Zdzisław Beksiński fütyült az egészre, a kortárs komolyzenét bömböltetve állt a vászon előtt lakótelepi lakásában, itta a Coca-Colát, mániákusan fényképezett, videózott és szarkasztikusan vihogott mindenen.

Tovább

(Titanic Filmfesztivál, Colours Filmfesztivál)

Az április elején párhuzamosan futó két budapesti filmfesztivál, a nemzetközi versenyprogramot felvonultató Titanic és a migrációs tematikájú Colours legjobb filmjei egyaránt a nőkről szóltak: elnyomásukról szerte a világon és öntudatra ébredésükről földünk szerencsésebb fertályain. Az elnyomás színe és szaga helyenként változik, a háború komor iszonyata, a patriarchális társadalmi rend és a szegénység egyformán a férfiak kényének-kedvének (és persze a férfirendezők erőszakos fantáziájának) szolgáltatják ki a nőket a fesztiválok színes körképén.

Tovább

(M. Kiss Csaba–Rohonyi Gábor: Brazilok)

Mese ide, vígjáték oda, azért csak arról van itt szó, hogy a sunyi hatalom ökleként működő rendőrség fellépése súlyosan diszkriminatív, hogy a helyi kiskirályok önkénye végtelen kiszolgáltatottá teszi a szegényeket, mert bármikor megfoszthatja őket bevételeiktől. No meg persze arról, hogy az elnyomott és megalázott embertömegek miért nem lázadnak fel sorsuk ellen, miért érdekük a pillanatnyi túlélés érdekében a status quo fenntartása. A Brazilok nem varázsol csodát a vászonra, nem mutat kiutat a gazdasági nyomorból, nem állítja feje tetejére a hatalmi viszonyokat, csak méltóságot ad az elnyomottaknak – szegényeknek, romáknak, fogyatékkal élőknek – kilencven perc erejéig.

Tovább

Zalán Vince: Film van, babám! A cseh új hullámról. Gondolat Kiadó, Budapest, 2016, 367 oldal 3800 Ft

Film van, babám! – szól a kötet címe, s valóban, elsősorban film van a maga finom részleteivel és sokrétű megalkotottságával Zalán kötetében, amelynek legnagyobb részét következésképpen műelemzések teszik ki. A szerző régi vágású kritikus-történész, aki mélyen hisz abban, hogy a film művészet és nem fogyasztási cikk, kulturális termék, vagy ideológiák tárgyiasult lenyomata. S hogyan tehet másként az a filmes szakíró – akinek „szakmunkás bizonyítványát”, mint a fülszövegben áll, az Élet és Irodalom egykori neves kritikusa, B. Nagy László írta alá –, mint hogy szoros olvasásban tárgyalja a filmeket.

Tovább

(Herendi Gábor: Kincsem)

Egy szó, mint száz, végre sikerült gigaköltségvetésből egy épkézláb populáris filmet összeraknia a magyar filmiparnak. S ezért már rögtön tapsolnunk kell örömünkben? Hogyan reflektál a film mai életünk érzelmi és egzisztenciális problémáira? Nagyjából sehogy. A Kincsem igazodik a sérült magyar kollektív psziché igényeihez – a nemzeti büszkeséget csak sportsikerekben tudjuk megélni (6:3, Szabadság, szerelem) –, és az egymással szolidáris, teremtő erejű közösség helyett egy lovat tesz meg a történet hősévé.

Tovább

(Barry Jenkins: Holdfény)

A Holdfény három epizód, három életszakasz, három fejezet az identitás megtalálásában. Ki vagy te, kérdezi a főhőst az egyetlen fiú a kortársai közül, aki hajlandó emberszámba venni őt. Chironnak, a sokszorosan hátrányos helyzetű gyereknek nem adott kapaszkodót a sors önmaga megtalálásához. Fekete, szegény, csonka családban él – és homoszexuális.

Tovább

(Enyedi Ildikó: Testről és lélekről)

„A sejtelmes összhangról, a lelkek közti csodálatos egymásra találásról árulkodó álombéli kapcsolat teljesebb és igazabb-e, vagy a nyelvben létező, tudatos és éber együttlét – firtatja a Testről és lélekről. A berlini fődíjas alkotás mesei egyszerűséggel fogalmazza újjá a romantikus vágyálmot a nyelv és racionalitás elhagyásáról, a szavak nélküli megértésről egy misztikus kapcsolatban, amelyet – szavak, szavak! – szerelemnek nevezünk.”

Tovább

(Kenneth Lonergan: A régi város)

Lonergan kisrealista mesteremberként pontosan veti vászonra a hétköznapi szituációkat és a kisebb drámai pillanatokat, ám a sorsfordító események, a magasan izzó tragédiák megérintik hiúságát, és előcsalogatják belőle a melodrámarendezőt. S mert csapnivaló filmzenei érzéke van, bombasztikus barokk zenével (Albinoni Adagiójával!) kíséri a merőben külsődlegesen előadott drámai csúcspontokat. A vágás sem az erőssége: minél látványosabb hatásokra tör, annál ügyetlenebb az anyag szervezése.

Tovább

(Vranik Roland: Az állampolgár)

Bár Az állampolgár kihagyott lehetőség maradt, a helyi értéke mégis jelentős: egy szimpatikus bevándorló arcát látni nap mint nap az utcai plakátokon és olvasni a témáról a moziműsor böngészése közben egyértelmű politikai jelentéssel bír a durva menekültellenes kampány után. Ám legalább a Saul fia sikere kellene hozzá, hogy széles közönséget megmozgató játékfilmként tömegkultúránk részévé váljon.

Tovább

(Tomasz Wasilewski: Egyesült szerelmes államok)

Szörnyű élmény végignézni ezt a lengyel–svéd koprodukciót. A skandinávok talán Bergman kései örökösét láthatták meg Wasilewskiben, de hol marad e dermesztő pokolból a svéd rendező elemzőkészsége és képzeletgazdasága? Az Egyesült Szerelmes Államokban minden kapcsolat a lehető legrosszabbul alakul, a szerző a legkíméletlenebbül pusztít el minden reményt és a szeretet csak halványan sejlik át az idegenség áthatolhatatlan sűrűjén. 

Tovább

(Bereczki Csaba: Soul Exodus)

Színes, intelligens egyéniségek és látványos műfajok – útifilm, zenés film – ötvözetében, s mégis hiányzik a műből szellem, a szikra, amelytől a téma és a karakterek lángra kapnak. Az alkotói ötletek – közös utazás, hajókázás, zene – mélyreható beszélgetésekben, autentikus szituációkban nyerhetnék el értelmüket, ám ezek egyre késnek, elmaradnak.

Tovább

(Kamondi Zoltán: Halj már meg!)

Rég láttam ilyen erős és összehangolt szereplőegyüttest állami finanszírozásból készült magyar nagyjátékfilmben. Egyenesen Kováts Adélra szabták az elegáns, lekezelően polgárias feleség lefojtottan izgatott szerepét, akinek önfeláldozás-mítosza egy adott ponton drámai erővel szertefoszlik. Ellenpontja Ónodi Eszter, a szerető, közönségesen érzéki teremtés, nagy szíve van és nagy szája.

Tovább

(13. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Filmfesztivál. Budapest, november 8–13.)

Az lehet, hogy a dokumentumfilmek önmagukban nem teszik jobbá a világot, de hogy még élhető hely ez az ország, annak egyik nem jelentéktelen oka a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Filmfesztivál, amely évről évre emlékeztet emberi mivoltunkra és azzal járó felelősségünkre.

 


 

Tovább

(Mia Hansen-Løve: Az eljövendő napok)

A díszletektől kezdve a beállításokon át a zenéig éppen az a művészi finomság és komplexitás hiányzik Hansen-Løve rendezéséből, amivel Nathalie karakterét és élethelyzetét rajzolta meg.

Az eljövendő napok szűk társadalmi fókuszban írja le a világot, amelyben a politikai ellenállás kísérlete színes folt csupán a látótér perifériáján. Az egész filmet a polgári jólét kipárnázott kedélyessége és roppant vonzó barátságossága vonja be. Nem rossz így élni, sugallja a film, még akkor sem, ha egyszerre törnek ránk a veszteségek.

 

Tovább

(Taiwan Dox. Tajvani Dokumentumfilm-fesztivál, október 20–22.)

Tovább
Élet és Irodalom 2019