(Verdi: Macbeth – La Scala, Milánó, június 26.) 

Nem azt akarom elmesélni, hogy már a Scalában sem tudnak operát játszani. Egyrészt tudnak, amikor a zenekari bevezető alatt valahol középtájban elindult a cselló szólama, az ember csak bólintott: már megérte. Másfelől a Macbeth nem tipikus Verdi-opera. Nem is tipikus olasz opera. Nincs benne szerelmi szál, a tenor épp csak egy áriát énekel. De épp ezért van itt az ideje. Legyen a tenor főszerepből bariton, és legyen nagy-nagy szoprán létezés. A baj csak az, hogy ehhez bariton is kellene, de a Scalában most vezető szerepeket éneklő Luca Salsi nem elég érdekes hang, és nem elég érdekes a színpadon sem.

(Wagner: Zenekari részletek – Müpa, június 21.)

Vagy ez volna az évi Wagner-tanulság? Minden zenekar másképp rossz? Az egyikben rezet kellene cserélni, a másikban meg vonóskart? A koncert maga tényleg olyan volt, mint valami Best of Wagner-album, csak épp nem úgy szólt, mintha tényleg az operák legszebb részeit hallanánk. De azért Hollandi és Lohengrin-nyitány, a Trisztán legeleje és legvége, Tannhäuser-nyitány, ez is érdekes élmény, az ember azon kapja magát, hogy unja. Majdnem kizárt, hiszen annyira érdekes a zene, és annyira benne van a drámaiság, emelkedettség és Vénusz-barlang, de a jelek szerint lehet így is.

(Wagner: A Rajna kincse – Müpa, június 15.)

Finoman szóval se vagyok teljesen elfogulatlan Alberichhel, vagyis az őt éneklő Kálmán Péterrel, sem a személyével, sem a művészetével, bár ez épp fordítottan van, mint azt képzelné az ember: attól, hogy a személyével pozitívan vagyok elfogult, a művészetét összehúzottabb szemmel nézem. Most is azt érzem az előadás elején, hogy tessék, őt is utolérte ez a nagy profizmus, annyit csinál, amennyit kell, énekel, játszik, elesik, fölkel, kergeti a sellőlábú lányokat – ez ilyen. Minden Rajna kincse ilyen.

(Holst: The Planets – Warner, 2023)

Nem biztos, hogy a világ összes Bolygók-lemeze közül éppen ezt választanám. Maga Rattle is készített új felvételt a Berlini Filharmonikusokkal, de akkor fölvették a kilencedik bolygót is, Colin Matthews Pluto című művét, mivel Holsttal ellentétben ők nem láttak a jövőbe. Ott van ellencsábításnak Sir Adrian Boult, aki nemcsak bemutatta a darabot, vagy legalábbis ötöt a hét bolygó közül, de ötször vette lemezre a teljes művet, nyilván volt róla mondanivalója, és szerette is. Rattle esetében nem hallani, hogy különösebben szerette volna a művet, de az egyértelmű, hogy szereti a műnek a szimfonikus zenekarra tett hatását.

(Julija Lezsnyeva dalestje – Magyar Állami Operaház, június 4.)

Minden sok. Rendben van, ez barokk, lehet túlozni, de a túlzás is el van túlozva. Nemcsak énekben, de játékban is. Nekem már ez a nagy kakukkolás is sok, időnként azt várnám, hogy Lezsnyeva néha, de tényleg csak néha énekeljen el csak úgy magában egy hangot, minden izélés nélkül. Csak hogy lássuk-halljuk, mihez képest díszít. Ráadásul az éneklés kifürkészhetetlenségei mellett még játszik is, úgy elnéz a színház távoli sarkai felé, mintha hangokat hallana, szólna hozzá a szerző, csak így tovább, Julijám. Ő tudja, mit csinál, én egyszerre csodálom és szörnyülködök, rosszak az előérzeteim, hogy ha a Schumann-dalokat is így fogja énekelni, azt már nem lehet kidumálni.

Megint elmúlt egy május 30., az ember nemcsak elfogadja, de bele is szokik a gondolatba, hogy tényleg nincs több születésnapi koncert. Kocsis három évvel a halála előtt, amikor a mentő vitte a kórházba, azt mondta, nyugodt volt, mert tudta, hogy teljes életművet hagy maga után. Ezzel, persze, vitatkoznék, mert folyton eszembe jutnak a Haydn-szimfóniák, de jó lett volna azokat is hallani vele. De ami van, ami megvan, az legyen meg.  

Rólunk beszél, nekünk szól. Ha valaki ment, megy vagy éppen ott ül a százéves Ligeti emlékére rendezett koncerteken, tudja, mire gondolok. Nincs semmi sznobizmus, semmi hősiesség abban, hogy Ligetit hallgat az ember. Nem lehet vele felvágni, nem arról szól az esemény, hogy mi mennyivel különbek vagyunk azoknál, akik beérik a slágerekkel vagy a XIX. század zeneszerzőivel. Azért hallgatjuk, mert jólesik, mert teljesebb lesz tőle az élet. Ligeti tökéletesen beleillik a zenehallgatói hagyományainkba.

(Händel: Hercules – Oper Frankfurt, május 14.)

Händel zseni, ezt mindenki tudja. De ekkora? Ekkora. Pedig a Herculesen nem is nagyon látszik, hogy opera, elég nehezen lódul neki az eseményeknek, várják, hogy megjöjjön végre a címszereplő, előbb a testvére hiányolja, aztán a felesége. A Don Giovanni ennél drámaibb módon indul. Aztán csatlakozik a Hercules-várókhoz a fia is, most már elég sokan vagyunk, akik azon tanakodnak, vajon jön-e az izomember, vagy csak viccből lett az ő neve az opera címe.

(A Filarmonia della Scala koncertje – Müpa, május 8.)

Chailly egyébként tényleg imponálóan visszafogott volt, tételszünetekben megfeszítette a karizmait, hogy további (?) férfias helytállásra biztassa a zongoristát, aztán tolta, tolta maga előtt, mint igazi, jólelkű öreg, aki már nem akar magának semmit, de örül a fiatal szólista sikereinek. Aztán, a koncert végén ugyanígy örült a zenekar sikereinek is, amikor a harmadik ráadásban újra eljátszották az Indulót a Három narancs szerelmeséből, a karmester csak a kezdőrúgást adta meg, aztán beült a zenekarba, onnét hallgatta, hogyan boldogulnak nélküle.

(A Luxemburgi Filharmonikus Zenekar koncertje – Müpa, április 28.)

A magyarországi bemutató az izlandi Daniel Bjarnason műve, Versenymű ütőhangszerekre és zenekarra, híres vendéggel, Martin Grubingerrel, aki rövid úton laposra verte az összes lehetséges dobot, csengettyűt és társait. Abszolút lenyűgöző volt a produkció, és közben az emberben dolgozott az alaphüledezés, hogyan lehet ezt egyáltalán megtanulni. Megjegyezni nemcsak magát a zenét, nemcsak azt a rengeteg hangszert, hanem azt a sok-sok ütőalkalmatosságot, filcfejű, keményfejű, kalapács, vastag, vékony, most a szára, most a feje. Martin Grubinger nagyon magabiztosan vitt végig bennünket a művön.

(Schubert és Beethoven-dalok – Decca, 2023)

Padmore-t hallhattuk néhányszor Pesten is, nekem ő volt a legszebb hangú Evangélista a Máté-passióban, akit élőben hallottam, könnyű, angol tenor, de súlya van, komolysága, drámai ereje. Szerettem minden barokk felvételét, és vártam az időt, amikor Schubertben mutathatja meg erényeit. Most meg Schubert mellé még Beethovent is adtak, A távoli kedveshez dalciklust. És Padmore mellé még Mitsuko Uchidát is megajánlották, micsoda izgalmas kalandok, egy Schubert-specialistaként számon tartott zongorista kísér, hogy megmutassa odaadását és elmélyülését a komponista világában.

(Wagner: Parsifal – Magyar Állami Operaház, április 14.)

Egy idő után már az is jó volna, ha teljes hülyeség volna a rendezés, de erről szó sincs. Almási-Tóth Andrásnak vannak jó meglátásai, hogy Parsifalnak anyakomplexusa van, azt nem ő találta ki, a szövegben és a zenében van benne, hogy az anyai emlékek viszik őt közel Kundryhoz, és az anyai emlékek távolítják is el tőle. De hát annak, akinek jó gondolatai vannak egy műről, még nem kell feltétlenül meg is rendezni azt, Almási-Tóth lehetne dramaturg is, vagy írhatna tanulmányokat Wagner és az anyja címmel, nem kell rögtön a színpadra szaladni az ötleteivel.

(Stölzel: Jézus, a jó pásztor – Pesti Vigadó, április 7.)

Stölzel elfeledet szerző, nekem a nevéről csak egy trombitaverseny jut az eszembe, az is azért, mert Maurice André játszotta. Van ilyen, előadók mentenek meg egy darabot. De ha az előadók nem elég jók, ha kapunk egy többé-kevésbé korrekt zenekari játékot, és hozzá a kevéssé attraktív énekhangokat, akkor nagypénteki varázs és stölzeli feltámadás helyett az ember kiegyezik azzal, hogy értem, miért felejtették el.   

(Ligeti 100 – Zeneakadémia, március 28.)

Lehet, hogy a százéves ember a bolondját járatja velünk? Megetet minket a látvánnyal, a metronómokkal, a zenészek buzgólkodásával, a mindenféle helycserékkel a Síppal, dobbal, nádihegedűvel alatt, idesétálnak meg odasétálnak az ütősök, aztán nem ütnek, hanem szájharmonikáznak, épp csak nádihegedű nincs náluk. Miközben azt érezzük, hogy megy ez, értjük, utolértük, ha nem is a saját korunkat, de a negyven-ötven évvel ezelőtti zenéket, voltaképpen épp olyan tanácstalanok vagyunk, mint mindig, ha zenéről van szó.

(A Concerto Budapest hangversenye – Müpa, március 26.)

Amíg az el nem jön, itt az aktuális döbbenet,  Ives 4. szimfóniája. Annyira bonyolult mű, hogy minimum két karmester kell hozzá, Eötvös Péter mellett Dubóczky Gergely is ott állt a pódiumon, de még így is nehéz követni akár csak azt, hogy melyik karmester kit vezényel. Mintha a világ a teljes zajkészletével rászakadna a hallgatóra, énekelnek, csilingelnek, csörömpölnek, és mégis feszes rend van közben. Megyünk, megyünk, most is haladunk, csak épp azt nem tudni, hogy hová, a teljes szétesésbe, vagy van valami célnak nevezhető dolog az út végén. És mi lehet a célban? Csönd? Vagy Ives meg nem írt 5. szimfóniája? Vagy higgyük el, hogy ami szimfónia, az nem egyszerűen zenemű, hanem az egész világ, és nincs olyan, hogy szomorú zene, mert ami szól, az él, ami nem szól, az meg már nem zene? Nem tudom.

(Wagner: Lohengrin – közvetítés a Metropolitanből, Müpa, március 19.)

Mintha másról szólna egyébként is a Lohengrin, mint amihez szokva vagyunk. Nem tudom, hogy ez most az idők szava, vagy az előadást rendező François Girard-é, de ez egy másik történet, nem egyszerűen a megmentés és megmenthetetlenség drámája. Az előadás a holddal kezdődik, a nyitány alatt a holdat látjuk, a föld alól nézzük, egy üregből, ahogy egyre gyorsabban forog, forog, aztán robban, megérkeztünk. De hová is? Jövőbe vagy múltba? Az emberek mindenesetre a föld alatt élnek, rejtőzködnek és gyűlölködnek, köpönyeget viselnek.

(János vitéz, Magyar Állami Operaház) 

Boncsér Gergely alakítja János vitézt, talán azon az alapon, hogy itt tud a legkevesebb kárt okozni. Van még mellette egy figyelemre méltó Strázsamester, az mégis különös, hogy valaki olyan hangerővel lép föl az Operában, hogy ha közben a tánckar megveri a csizmája szárát, akkor az énekhangot már alig-alig lehet hallani.

(Passacalle de la Follie – Warner, 2023)

Nem muszáj meghallani, de aki akarja, észreveheti, hogy lassan, de biztosan alkonyodik Jaroussky hangja fölött az ég. A magasságok kilógnak már a hang általános színéből és szépségéből, mintha benne felejtették volna a gombostűket egy szépen omló bársonyban. Ami elmúlik, egyúttal valami gazdagodást is hoz, Jaroussky intenzíven, színesen énekel, dolgozik, anélkül, hogy az interpretáció nagyon munkásnak hatna. Tudja ő is, hogy már látni a sötétséget az alagút végén, nyilván nem véletlenül vezényel egyre többet, de most még épp azt az utolsó vagy utolsó előtti pillanatot halljuk, amikor még szól minden.

(Massenet: Werther – Müpa, február 22.)

Tassis Christoyannis elsőrangú lélek- és szívfájdító, lehet mondani, hogy nincs sok változatosság az alakításában, néz előre, kicsit fölfelé, és énekel. De nagyon énekel, úgy értem, nagyon szép a hangja, nagyon szép a lelke, amit ezzel a hanggal fejez ki. Attól, hogy nem tenor, mintha fölszabadulna ő is, a szerep is bizonyos kényszerektől, az Osszián-dal magasságait nem kell belesüvíteni a Müpa légterébe, az egész szerep bámulatosan homogénné vélik, amit, fura módon megtámogat az énekes külsejének meg nem felelése. A mostani Werther nem délceg és sápadt ifjú, hanem ősz manusz, nagy szakállal. Na és, öregen nem fájhat a szív? Nem fájhat a világ? 

(Lawrence Brownlee és barátai – Müpa, február 19.)

A kevéssé csábos környezetben aztán Lawrence Brownlee tényleg kiragyogott, nem is a hangszíne, mert az mintha lassan melegedett volna be, hanem a nagy-nagy ívek, széles és elegáns vonalak, amelyekkel a Rossini-, Bellini- és Donizetti-részleteket énekelte. És a magasságok. Nem azok a megrendítő, az emberi teljesítőképesség határait feszegető nagy pillanatok, de van a tenorságnak ilyen értelme is, magas hangok özöne.