Fáy Miklós

(Kálmándy 30 – Erkel Színhát, október 5.)

Ez most nem a főpróba, hanem maga az előadás, az ember egyszer ünnepli a harmincadik évfordulóját, egyszer ünneplik a Kossuth-díját, miért kell mindennek ilyen álmatagon lezajlania? Tudom, hogy ez a nulla vérnyomás a hosszú élet titka, hogy ezt így kell profin csinálni, így kell beosztani az erőt, de az operában épp az a jó, amikor felszakad a szertartásosság, hiába a bonyolult frizurák és fehér csokornyakkendők, azért ezek ketten megtépik egymást. Most nem tép senki senkit, gyeplő nincs a lovak közé dobva, a közönség is mintha elégedett volna, de nem lelkes.

Tovább

(Pavarotti – forgalmazza a Big Bang Média)

De még így is meglepett, Pavarotti mennyire él, hogy tizenkét évvel a halála után is arra kényszerít, hogy megváltoztassam az elképzeléseimet róla, és nemcsak róla és vele kapcsolatban, hanem általában a művészetről meg művészéletről. Lehet persze erre azt mondani, hogy ez nem az ő hatása, csak felhasználják a hangját és az arcképét, ezt nevezik dokumentumfilmnek, mégis van valaki a film mögött, Ron Howard rendező, aki valahogy oda tudott célozni és találni, hogy ez a film mindenkinek megfeleljen.

Tovább

(Ránki Dezső zongoraestje – Müpa, szeptember 21.)

Közben egy kicsit az is zavar, hogy miért nincs őrületes fogadtatás, hujjogás, őrjöngés, nevek skandálása és hetven ráadás. De ez is butaság, a közönség nem tombol, de csak azért, mert ez nem tombolós hangverseny, a fogadjisten olyan, mint az adjonisten, mindenki figyel, senki nem fészkelődik, nincs krákogás. Nincs ráadás, de Ránki már másfél órája zongorázik megállás nélkül, nincs szünet, a zongora félhalott, és egyébként is: mit lehetne még érdemben hozzátenni a C-dúr fantáziához? Legfeljebb a Liszt h-moll szonátát, de majd egy másik alkalommal.

Tovább

(MoZart – Sony, 2019)

Ami Daniel Behlét illeti, az ő jövője nagyon simának látszik, ilyen Mozart-hangra mindig szükség van, legalábbis nekem mindig szükségem van, hogy megerősítsenek, ezek a Mozart-tenorok nem zérók, hanem valóban hősök, csak a rossz beidegződések miatt kerülnek a második sorba a különböző Don Giovannik és Sarastrók vagy Papagenók mögött. Ha nem Mozartban, akkor ritkább operákban is van hely nekik, Händelt énekelhetnének vagy Gluckot – amennyire tudom, ezeket Behle meg is teszi.

Tovább

(Verdi-áriák – Deutsche Grammophon, 2019)

Abdrazakov nem szenvedélyes. Annyira nem is pontos, úgy értem, nem tökéletes énekes, mint Samuel Ramey, akinek nem kellett szeretni ahhoz a hangszínét, hogy ámuljon az ember a magasságain és mélységein, hogy minden hang azon a tűfoknál is kisebb helyen keletkezik, és mégis megszólal, tágul, betölti a hallgatót. Abdrazakov jobb helyről indul, mert, egyszerűen fogalmazva, szép a hangja. Aztán kiderül, hogy azért basszbariton, mert basszusnak bariton, úgy értem, csak erőltetve szólalnak meg a mélységei, baritonnak viszont basszus, mert a magasságokban van valami jaj, most jön ki a szemem a hanggal együtt. Ettől még jó is lehetne, de tényleg, adhatna élményt egy-egy ária. Csak pont nem ad.

Tovább

(A Berlini Filharmonikusok koncertje – Digital Concert Hall)

Ami engem zavart, az nem a monumentalitás hiánya, nem is az, hogy embermilliók helyett itt maximum százakról van szó, nem az, hogy a márvány Beethoven lejött az emberek közé, csak a levegő hiánya. Mintha Petrenko nem engedné lélegezni a zenét, úgy hajtja, annyira feszes minden, még a tételek közötti szüneteket is meg akarja spórolni, mintha a víz alatt kellene játszani, és ha nem ér időben a végére, mindannyian megfulladunk. De hát így is, csak más okból.

Tovább

(Janáček: Zongoraművek – Piano Classics, 2019)

Nem értem Janáčeket, amit már az operái hallgatásakor is tudtam, de ott volt segítség, történet, énekesek, színpad, hasonlók. A mostani elsősegély, Fejérvári Zoltán persze nagy segítség, választékos, átgondolt és technikás zongorista, belelát a darabokba, csak azt a szívességet nem teszi meg, amit a legnagyobbak tudtak vagy tudnak. Nem adja hozzá a maga elsöprő személyiségét, nem érzem azt, hogy ezt a művet szeretnem kell, mert ő is szereti, hanem játssza a fair playt, megmutat, bemutat, aztán döntsd el te, kedves hallgató, hogy osztozol-e az örömben.

Tovább

(Mozart: Die Zauberflöte – Deutsche Grammophon, 2019)

Adja magát a poén, hogy a próbatét maga a lemez, de ez azért túlzás. Kiemelkedő zenekari játék és pontosság, elfogadható énekművészet, és a megszokott tanulság: A varázsfuvola megoldhatatlan. Vannak jó és jobb felvételei, vannak rosszak és rosszabbak, de olyan nincs, amiben minden benne volna. Nem volt, és nem nagy kockázat megjósolni, hogy nem is lesz. A helyzet egyre nehezebbé válik, hiszen nem valami korszerű történet, a feketék gonoszak, a nők keveset tesznek és sokat beszélnek, ráadásul nagyratörők és szívtelenek. Nincs más megoldás, minél több változatot kell hallgatni, minél többször, és akkor talán egy centivel közelebb jutunk a lényeghez. 

Tovább

(Wagner: Lohengrin – Deutsche Grammophon DVD, 2019)

Választékos és értelmes rendezés, és van egy, talán nem is várt gondolat is benne. Mostanában úgyis szívesen tekintünk úgy magunkra, mintha nem a teremtés koronája volnánk, hanem valami szörnyű, túlszaporodott átok a földgolyón, kártékony kis rovarok a világmindenségben. Lehet, hogy igazunk van, mondja Yuval Sharon, de lehetünk akármilyen nyavalyás kis molylepkék, azért eljöhet értünk a szabadító villanyszerelő.

Tovább

(Parasztbecsület – Bajazzók – Margitszigeti Szabadtéri Színpad, augusztus 1.)

Előbb vagy utóbb, de inkább előbb a politikai korrektség meg fogja kérdőjelezni a Bajazzókat is, ahogy az idei nyárom megtámadta az Aidát, Veronában az amerikai címszereplő nem volt hajlandó feketére mázolni az arcát, dacára annak, hogy ez kifejezetten retró előadás volt, az első veronai színrevitelt ismételték meg. Egyre többet mondják, hogy az opera műfaja a maga nőverő, arisztokratikus, fehér központú múltjának rabja, amivel nehéz volna vitatkozni. Kétségtelen, hogy a Bajazzókat ma nem lehetne megírni, legfeljebb annak lehet örülni, hogy már megírták.

Tovább

(Telemann: Der geduldige Socrates – Hungaroton, 1987)

De A türelmes Szókratész bő harminc év után mégis fölkerült a slágerlistára. És ha lenne valami Székely András-sajtótájékoztató, akkor volna kérdésem: tényleg, ugye tényleg olyan nagy komponista Telemann, mint a két haverja? És ha igen, nem lehetne ezt valahogy tudatosítani az emberekben? Kilencven év, az végül is nem olyan sok, még nekiláthatna a népszerűsítésnek Székely András.

Tovább

(Vittorio Grigolo áriaestje – Margitszigeti Szabadtéri Színpad, június 20.)

Voltaképpen egész idő alatt azt érzem, hogy hamis a műsor, hogy Vittorio Grigolo nem ez a túláradó kedély és eszelős éneklési vágy, olasz lélek, olasz szív. Ahogy bejön, ahogy a koncert kezdődik, az inkább csak bénázás, hosszú és tűnődő körbetekintések, pedig a Margitszigeten nincs olyan nagyon mit tűnődni.

Tovább

(Renée Fleming: Lieder – Decca, 2019)

Rossz szó nem érheti az új albumot, színvonalas összeállítás, Schumanntól az Asszonyszerelem, asszonysors, egy maréknyi Brahms, ez a kettő zongorakísérettel megy, köztük pedig Mahler, a Rückert-dalok, zenekarral, Thielemann-nal. Rossz szó nem érheti, és remélem, az nem rossz szó, hogy egy idő után vettem csak észre magamon: egyáltalán nem a sztárral vagyok elfoglalva.

Tovább

(Mozart: Piano concertos – Warner, 2019)

Időközben klasszikussá váltak az előadók, André Previn idén meghalt, Radu Lupu most jelentette be, hogy köszöni, ő is visszavonul, az egészségi állapota nem engedi meg a koncertezést, az emberek többé-kevésbé hozzászoktak, hogy a Lupu-koncertek elmaradnak, vagy épp kiugrási lehetőséget biztosítanak ifjabb titánoknak, ha tudnak élni a beugrás adta lehetőséggel. A lemez legalább nem változik – bár vannak, akik ezt is vitatják.

Tovább

(Schumann–Jost: Dichterliebe – Deutsche Grammophon, 2019)

Van egy első CD is, ezen szintén a Heine-szövegek hangzanak el, ezen is Schumann felelős az énekszólamért, de a kíséret különleges. Christian Jost a komponista, aki úgy gondolta, hogy a dalciklus komorabb vonásait kell kihangsúlyozni a maga zenei gondolataival. Zongora helyett kiszenekar, négy vonós, ütősök, egyebek. Nem világtól elszakadt, soha nem hallott ötlet, Hans Zender így hangszerelte meg Schubert Téli utazását, gondolatébresztően és sikerrel.

Tovább

(Wagner: A walkür – Müpa, június 21.)

Valószínűleg nincs sok értelme a toldozott rendezésen keseregni, legfeljebb arra érdemes fölhívni a figyelmet, hogy ha a huszadik javítást végzik el egy aszfaltúton, akkor az eredmény nem az lesz, hogy nahát, ez már egészen olyan, mint egy vadonatúj út, hanem már a huszadik folt van rajta, zötyögünk, kiesik a kerék. Ha megérett az idő egy új Ringre, akkor egy új Ringet kell összehozni, ha nincs rá lehetőség, akkor koncertszerűen kell játszani, és nem olyan kompromisszumokat hozni össze, amelyek nem tetszenek sem az alkotóknak, sem a közönségnek. Persze, azt is tudom, hogy közben már nem olyan könnyű megfelelőket lépni, jövőre is lesz Ring, szerződtették már az énekeseket, ki tudja, talán még visszasírjuk Stuart Skeltont. Vagy nem.

Tovább

(Wagner: Siegfried – Müpa, június 15.)

Tényleg ott vagyunk a csillagok között? Nem azért, hogy jajgassak, ha nem kell, de mintha az előadás egésze nem ezen a galaktikus szinten mozogna, mintha a zenekar húzna lefelé, nem feltétlenül a zenekar egésze, de ha valakinek szépen és magabiztosan kell szólóznia, szinte biztos, hogy nem lesz se szép, se magabiztos. Konieczny szól, és közmegelégedésre szól, de akkor mellette ezek a finomabb megszólalások elvesznek: Gál Erikát a mélyebb hangoknál inkább csak látom és nem hallom, a Siegfriedet éneklő Stefan Vunket meg hallom, de barátkoznom kell a hangszínével és a szájberendezésével, sokat fröccsent.

Tovább

(Puccini: Turandot – Margitsziget, június 9.)

Tulajdonképpen gyalázat a margitszigeti Turandot, de nem akarom megjátszani magam. Háborogni sem kell, ha nem muszáj, és nem muszáj. Nem tűnt volna föl az egész, ha nem üzenget és levelezik egymással a rendező Kovalik Balázs és az Operaház. Gyalázat? Már miért volna? Szabadtéri előadás, állítólag rendezéstemetés, búcsúzunk attól, ami a kilencvenes évek közepén egyik napról a másikra reménységgé, nem is reménységgé, hanem rögtön beváltott ígéretté tette Kovalik Balázst, az ő szegedi Turandotjától.

Tovább

(A Fesztiválzenekar koncertje a Zeneakadémián, június 1.)

Mintha-Fesztiválzenekar, mintha-koncerten, mert minden hasonlóság ellenére ez alapvetően mégsem az volt. Gondolom, leginkább Leonidasz Kavakosz miatt, akinek már évtizedek óta csodálhatjuk a hegedülését, ám erős a gyanúm, hogy évtizedek múlva sem fogjuk csodálni a vezénylőművészetét. Ez nem jó.

Tovább

(Puccini: Manon Lescaut – Erkel Színház, május 25.)

Aztán az ember megérti, hogy Szabó Máté rendezését a negyedik felvonás miatt kell megnézni. Ez az új Manon, hogy nem egyszerűen a kis, ellenállhatatlan nőről van szó, hanem a szerelem zsenijéről, vagy a szeretet zsenijéről, és ez a szeretet természetesen önszeretet is, áll bakancsban, kócosan, hálóingben, és azt kérdezi, ugye, milyen szép voltam. És azt is mondja, szeretlek, szerettelek.

Tovább
Élet és Irodalom 2019