(Saela Davis – Anna Rose Holmer: Isten teremtményei. Forgalmazó: HBO Max)

A Saela Davis és Anna Rose Holmer rendezőpáros első közös nagyjátékfilmje, melyet a tavalyi cannes-i filmfesztiválon mutattak be, fajsúlyos, de beváltatlan ígéret marad. Kudarca abból ered, hogy egyszerre próbál klasszikus tragédiát teremteni és kortárs forgatókönyvírói recepteket követni. Áthatolhatatlan titkok övezik a múltat, az alkoholista zombivá vált nagyapa, a háttérbe húzódó, erőtlen apa és a becsvágyó fiú régre nyúló emberi viszonyait, ugyanakkor unos-untalan leleplezi önmaga terveit és céljait az elbeszélőpáros, mintha nem bíznának nézőjük türelmében és képzeletében. 

(Szabó Mátyás: Látom, amit látsz)

Ábel és Vera egyaránt szenvedélyes megfigyelők, a nézésbe menekülnek a nyomasztó külvilág elől. A fiút munkája miatt tréningezik a figyelmes nézésre, míg Vera saját analóg fényképein keresztül szemléli a megörökített pillanatokba sűrűsödő titkokat. A hosszas szemlélődés akár rendezői ars poeticaként is értelmezhető: a Látom, amit látsz a kortárs film gyors vágású, kézikamerás stílusával szemben fixekben, lassú svenkekben fogalmaz és nyugodt tempóban épül fel. Szabó Mátyás és Törőcsik Ambrus látványtervező a múltból itt ragadt, időtlen világot teremtett, a jelen társadalmi-politikai valósága nem szüremlik be a történetbe, mely a mobiltelefont leszámítva akár a nyolcvanas években is játszódhatna.

(Claire Denis: Szerelemmel, szenvedéllyel; Dominik Moll: Akkor éjjel)

A mai francia film legmagasabban jegyzett alkotásai egyaránt feledhetőek, de legalább a feminista és posztkolonialista üzenet kipipálva. Ha lehetne cserélni, inkább az új hullám legendáit, Truffaut-t, Godard-t, Resnais-t nézném helyettük a mozikban.

(Carlota Pereda: Röfi)

A plakát többet ígér annál, amit a film meg tud adni a nézőnek, brutálisabb horrort sejtet, mint ami a Röfiben kibomlik. Annyiban nem vezet félre minket, hogy sorra hullanak az emberek, állatok, és ömlik a vér, ám Carlota Pereda író-rendező inkább diszkréten sejtet, mintsem brutálisan sokkol a kegyetlenségek látványával. A spanyol elsőfilmes a kamaszok közötti, a családon belüli és a kisvárosi emberi viszonyok kritikáját helyezi előtérbe a rémület spektákulumával szemben, ugyanakkor a thrillerhősök és -fordulatok nyomása alatt csírájában porlad szét a mű eredetisége.

(Püsök Botond: Túl közel. Forgalmazó: RTL +)

Püsök Botond kényes témát választott dokumentumfilmje tárgyául, de egy pillanatig sem élt vissza szereplői kiszolgáltatott helyzetével. A film képei arról tanúskodnak, hogy mély bizalmat épített ki a családdal, akik páratlanul bátrak voltak a kamera elé állni traumájukkal. Püsök együttérzéssel volt jelen, tapintatosan figyelt, őszintén érdeklődött, beszélgetett. Bacskai Brigitta vágóval találóan választottak jeleneteket, képeket, melyek lényegre törően mutatják meg a traumával vívott családi küzdelmet.

(Ari Aster: Amitől félünk)

A Beau-t átjáró szorongásnak mélyre nyúlnak a gyökerei, egészen a születéséig, és forrása nem más, mint az anyja. A film nyitánya az anyaméhben játszódik, egy rózsaszín gomolyban, amelybe a külvilág rettenetes robajai törnek be – az Amitől félünk egyébként mindvégig igazi horrorhoz méltó kreatív hanghatásokkal játszik az idegeinken –, fények villannak fel, sikolyok hallatszanak, majd az anya kétségbeesett vádló szavai egy férfihoz. A születés traumájára az egyedülálló anya gyermekeként felnövés iszonyata következik.

(Lotfy Nathan: Harka – tunéziai film. Forgalmazó: HBO MAX)

A cím, harka, a Földközi-tengeren át Európába irányuló migrációt jelölő kifejezés az arab szlengben – ez milliók álma Afrikában, közöttük a főhősé, Alié. Számtalan sorstársa közül e dráma hősévé hajlíthatatlan jelleme avatja a fiatalembert, Ali nem tűri a megaláztatásokat, nem bírja a leszegett fejű beletörődést a változtathatatlanba, akár önmagát is feláldozza, hogy megtörje a társadalmi igazságtalanságokat övező hallgatást.

(Jerzy Skolimowski: Iá)

Skolimowski, az 1960-as évek lengyel új hullámának egykori fenegyereke nyolcvannégy évesen az IÁ-val visszatért a modern filmművészet virágkorához inspirációért. Bresson számára az állat az emberi bűnök szemtanújaként keresztény szimbólum. Skolimowski poszthumanista korszakban fogant filmje már magának a szamárnak és általában az élőlényeknek ember által okozott szenvedéséről beszél.

(Császi Ádám: Háromezer számozott darab)

A hatalmi pozícióban lévő, saját nemzetközi karrierjét egyengető rendező és a társulat saját kiárusításukat többnyire passzívan tűrő tagjai állandó vitában állnak egymással. A színészek sérelmezik, hogy mivel saját nevükön, saját történetükkel szerepelnek, a közönség előtt újraélik traumáikat és azonosítják magukat stigmáikkal, a rendező szerint viszont önfelmentés folyton saját származásukra, traumáikra hivatkozniuk. A konfliktus a kezdőjelenet után veszít kezdeti gondolati intenzitásából, amint a színházrendező alakja pillanatok alatt megkérdőjelezhetetlenül belecsúszik a nárcisztikus akarnok, a közönség igényeit okosan kiszolgáló sikerhajhász provokatőr szerepébe.

(Todd Field: Tár)

Cate Blanchett előkelő szépsége, méltóságot sugalló gesztusai, nyugodt mély hangja úgy ad testet a művésznő fegyelmezettségének, nagyvonalú műveltségének és magabiztosságának, hogy le nem lehet venni róla a szemünket, vonzó szörnyetegként áldozataival együtt minket is elcsábít, ugyanakkor a színésznő remegő, zavarodott tekintetétől, kontrollálatlanul indulatos viselkedéséből a tudattalanba száműzött szorongások, az elfojtott bűntudat is intenzív erővel bontakoznak ki. A film stílusán keresztül is Tár karakterét éljük át. Todd Field rendezésének minden beállítása éppolyan gondosan kidolgozott, mint főszereplője minden karrierlépése.

(Cristian Mungiu: R.M.N.)

Az R.M.N. című román és részben magyar film hatásos felütése rejtélyekkel és szorongásokkal teli világot sejtet, de közben Cristian Mungiu író-rendező a hazai bűnügyi film barbár és misztikus Erdély-képével szemben szociografikusan pontos rajzolatra építi a megtörtént eseményeket újragondoló rémmeséjét.

(Martin McDonagh: A sziget szellemei)

McDonagh komikus alapötlete, hogy az Írország nyugati partjai közelében fekvő, kitalált kis földdarab lakosaira, egy tehénpásztorra és egy hegedűsre testálja élet és halál örök dilemmáinak megvitatását és megélését. Az ír szerző ironikusan esztétikájában ellentmondásos módon felidézi-kifordítja Bergman értelmiségiekre írt komor modernista filmdrámáit, a komikumból indít, ám nem kevésbé keserű végkövetkeztetésekig jut el, mint a szigetlét nagy svéd író-rendezője.

(Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál – BIDF, 2023. január 21–29.)

A korábbi években Szíria, idén Ukrajna. Háború és háború. A magyarországi nemzetközi dokumentumfilmes fesztiválok színes programjából mindig megtalálnak az aktuális háborús alkotások. Bármennyire is gazdag minden januárban a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (és novemberenként a Verzió) kínálata, morális felháborodásom miatt jószerivel nem tudok másról írni, mint arról a mérhetetlen szenvedésről, melyet az éppen aktuális háború okoz az emberiségnek – pedig kínról és nyomorúságról éppenséggel más témájú dokumentumfilmek is jócskán tudósítanak. Az aktuális háború nyomában járva idén az ukrán és az orosz oldalt egyaránt bemutató versenyfilmek szolgáltatnak témát fesztiválbeszámolómhoz a BIDF sokszínű programjából. Félek, jövőre is.

(Park Chan-wook: A titokzatos nő)

Klasszikus bűnügyi filmes toposzoktól hemzseg Park Chan-wook filmje, középpontban a morálisan megingó nyomozó és a femme fatale ambivalens kapcsolatával, ám A titokzatos nő lassanként az összes cifra bűnügyi díszítést és groteszk humort ledobva magáról romantikus melodrámaként áll előttünk. A Szerelemre hangolva elfojtásokkal teli s éppen ezért izzóan érzéki és szenvedélyes vonzalma szolgál erős előképként a nyomozó és a gyanúsított között formálódó szerelem számára, melynek lefojtott érzelmei és szexuális vágyai fűtik át a képeket, zenéket (Mahler 5. szimfóniájának Adagettiója csendül fel időről időre) és a két kiváló   főszereplő játékát.

(Carla Simón: Alcarràs)

A háború utáni olasz neorealizmus máig lenyűgöző embersége és társadalomkritikai ereje tér vissza Carla Simón történetvezetésében és rendezésében. A harmincas évei közepén járó rendező második nagyjátékfilmjét valós történések alapján, eredeti helyszíneken, helybéli amatőr szereplőkkel forgatta. A helyszíneknek, a részben vad sziklás, részben gondosan megművelt tájnak, a lokális kultúrának, a hatalmas nyár végi ünnepnek, az arcoknak, gesztusoknak, a katalán nyelv helyi változatának a filmben a dokumentumértékükön túl egyedi kifejezőerejük rejlik.

(Bernáth Szilárd: Larry)

Bernáth Szilárd Nagy V. Gergő társíró és számos fiatal dramaturg közreműködésével kidolgozott forgatókönyve minden mozzanatában és megszólalásában messzemenően hiteles és érzékeny elbeszélést teremtett. A Larry gondosan felépített cselekménye ügyesen követi a hollywoodi forgatókönyvíró kézikönyvek tanácsait, ám alkotói mindezt olyasfajta magabiztossággal, gördülékenységgel, fölényes írói és emberi tudással teszik, hogy nem ötlik eszünkbe a mesterséggel történő birkózás, örvényként ragad magával a címszereplő méltóságért, emberségért s a nyelvért vívott küzdelme.

(Lakatos Róbert: Ki kutyája vagyok én?)

Lakatos önironikusan követeli a magyar kutyafajták elismerését, feltámasztását, de a kutyák jövője, sorsa felett érzett játékos aggodalom mögött egy komolyabb kérdés rejlik. Erdélyi magyar filmrendező a kuvasz múltján, jelenén, jövőjén keresztül nem kevesebbre kérdez rá, mint az erdélyi magyar identitás mibenlétére.

(Jihlavai Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál, 2022. október 25–30.)

A fesztivál versenyprogramjában számos eredeti megközelítésű, a dokumentumfilmes fősodron kívül eső alkotás kapott helyet és nyert végül díjat. Volt itt madárdalokra és természeti zörejekre felfűzött mese egy ornitológusról és egy kamasz lányról (a fődíjas 7 óra 15 – Feketerigó), egy tokiói parkról szóló életképsorozat (Yoyogi), Tajvan természeti tájairól, vidéki lakosairól készült lírai-humoros meditáció (Néma tekintet), játékos dokumentumopera formájú portré (Kapr kód), megfigyelőkamerák talált képsoraiból összeállított lírai montázs (Önarckép). A száznegyven filmből álló programot összességében a cseh alkotások uralták. Volt miből válogatniuk a jihlavai programszervezőknek, mert Csehországban virágzik a dokumentumfilm, hála a jól kidolgozott, szakmai alapokon működő támogatási rendszernek és a köztelevízió példás szerkesztő-támogatói gyakorlatának.

(Jan P. Matuszyński: Nem hagytak nyomokat)

Nem Grzegorz Przemyk a kritikus polgárokat elpusztító állami erőszak jelképessé vált áldozata, s nem is édesanyja, Barbara Sadowska költő, a Szolidaritás ismert aktivistája a film főhőse. Matuszyński a pár évvel idősebb barátot és szemtanút, Jurek Popielt teszi meg a sokszereplős történet fő alakjának, s ezzel a döntéssel a magányos hős tragédiáját erősíti fel (a fontosabb szereplők közül egyedül az ő nevét változtatták meg, a valóságban Cezary Filozof volt a neve). Jurek a vád kulcsfigurája, az őrszobán és a szeme előtt verték össze brutálisan Grzegorzot, így a köré rendezett történet örök érvényű drámai téttel bír: sikerül-e a mindenkori hatalomnak megtörnie az igazság nyilvános kimondására felesküdött polgárt.

(Stefan Arsenijević: Mennem kell)

Ahogy a főhősnő nyilatkozik az együttérző újságíró számára a menekülttáborban: ember vagyok, nem menekült. Ha nem a menekültlét partikularitását látjuk a történetben, akkor előléphet a „migráns” külsőségei mögül az ember, a mindenkire tartozó emberi dráma. Stefan Arsenijević a Strahinja bán című középkori szerb hősköltemény cselekményét használja a Mennem kell sorvezetőjéül, s ezzel időtlenné és univerzálissá avatja a híradók aktualitásával rendelkező történetet.