A századból hárman jöttek vissza. Nagyapám, aki állítólag soha előtte nem nyúlt az italhoz, ettől fogva esténként bezárkózott a műhelyébe, ivott és sírt. A családnak úgy kellett tennie, mintha minden a legnagyobb rendben menne.

Ebben az esetben is szerencsésebb volna, ha az általánosság helyett a konkrét helyzet láttatásával élnénk. Cseréljük le az utolsó mondatot!

Janka is, anyám is ilyenkor kerülték nagyapa műhelyét. Süketnek tettették magukat. Nagyanyám pedig azzal éltette a hazugságot, hogy összeszorította a száját. Az ő hallgatását ugyanabból a kötélből verték, mint a nagyapáét. Nagyapa a családban egyedül engem, a férfi unokát tartott méltónak a bizalmas közlésekre, de ezzel kapcsolatban nekem sem mondott semmit. Így a doni történet lassan távolodni kezdett a valóság részletekkel terhelt, sokszor zord és ellentmondásos világától a mesék kontúrosabb tájaira, végül pedig már inkább volt kacagtató és röhejes, mintsem tragikus; csetlő-botló pojácák komédiájává meséltük a gránátoktól megtépett földhalmok néma tömegsírját. Ma sem pontosan értem, hogy miért.

(A tudtad-e ember) A tudtad-e ember váratlanul felemeli a fejét a párnáról: azt tudtad, hogy a vörösbegynek épp 13 nap a költési ideje? Ha nem tudtad, akkor látványosan meglepődik. Nem tudtad, hogy a Star Wars ’79-es forgatása azért húzódott el, mert a Lucas megbetegedett? Tényleg nem tudtad? A tudtad-e ember társaságban hallgat, és egyébként is halk szavú. Általában meg van sértődve. Hogy pontosan miért, azt nem tudtam. Gyakorta olyan házimunkát végez, amelyet nem okvetlenül szükséges elvégezni, ám ő igyekszik, és az igyekezetét szemrehányás követi.

(A rosszhír-hozó) A rosszhír-hozó méla rezignáltsága a környezete lelkesültségével arányos. Ha támad egy ötletünk, ő óvatosságra int. Jólértesültségét szolgálatunkba állítja, hogy tervünkről lebeszéljen. „Ebből csak baj lehet”, mondja szilaj komorsággal. Társaságban az egyetlen, aki nem tud örülni a másik sikerének. Míg a többiek ünnepelnek, ő a fejét rázza. Balsejtelme van. Amikor legutóbb valakit hasonló esemény sújtott, az illetőnek rögvest életcsömöre támadt, úgyhogy másnap kútba is ugrott, meséli. Ha viszont lehetősége van, elsőként újságolja el a világban bekövetkezett katasztrófát; színezi, forgatja, csacsogja a balesetet. Szinte madarat lehet fogatni vele.

(A konfliktuskerülő) A konfliktuskerülő egészen egyszerűen képtelen elhagyni a komfortzónáját. Már az is lelki erőfeszítésébe kerül, ha másokra kell gondolnia, akik eső idején kilépnek a lakásukból. Ha valami munkát végzek, mondjuk gödröt ások a telkemen, és a konfliktuskerülő ennek tanúja, akkor az ásó vidám röptét egy ideig szomorú ábrázattal követi, aztán nem bírja tovább, nyughatatlansága egyszerre szót emel: „Jól van. Elég lesz már! Elég lesz!”

A képernyőn az egyik társkereső oldal jelenik meg. Réka és Andi írt. Megigazítja a heréit, válaszol nekik. Finom évődés, némi humor, komoly érdeklődés a másik élete iránt. Közben nézi a meglévő kapcsolatait. Válogat egy kicsit. Az egyikük elképesztően jó csaj: hosszú, inas lábak, szép arc, hosszú haj, vékony testalkat, hatalmas, kemény mellek, dekoltált ruhák, érzéki ajakbiggyesztés. Még egyszer sem válaszolt, pedig már vagy háromszor írt neki. Elhatározza, hogy kitörli.

Együtt hárman aztán nagy nehezen kifizették a lakást. A Jencit, így ahogy mondom, másnap vitte el az agyvérzés. Na, akkor ez az árva lélek, az én Ruzicskám munka mellett ápolhatta még az anyját is. Pedig nem volt az egy olyan finom asszony. Büntette az szegény Jencit is, meg a Ruzicskát is, ameddig csak az erejéből tellett. Szegény árvám befogadott egy kóbor macskát, hogy könnyebb legyen a gyász. De az anyja elkergette. Amíg Ruzicska bent dolgozott az üzemben, az a cica eltűnt. Amikor otthon kérdezte az anyját, hogy mi lett a Sanyikával, az anyja, az a hamis kis szottyadt ördög nézett rá nagy szemekkel, mint aki nem is érti a kérdést: „Hát volt itt macska?” Szerintem színlelt az mindent. Én mondom, nem volt az ágyhoz kötve, csak ápoltatta magát. Ha elment reggel a Ruzicska, biztos, hogy kipattant az ágyból a banya, és szaladt a városba… hagyjuk is, mi mindent csinált!

Húsz éve nem vette elő ezt a képet; ha nem volt muszáj, inkább nem gondolt rá. Persze időnként muszáj volt. Kéretlenül is hírt adott magáról. Bedörömbölt az emlékezet korhadó faajtaján. Vagy csak belépett, és ott állt vele szemben, mint egy régen kitagadott családtag. Ilyenkor bemenekült saját tudatának egy még bensőbb traktusába, és zárt magára egy még belsőbb ajtót. A menekülő persze nem veszi észre, hogy levegője vészesen fogy.

Ezúttal is véletlenül talált rá. Úgy rémlett neki, a másik ládában hever, a nagyobb sorozatokba beilleszthetetlen árvaképek között. Csakugyan ez volt ráírva a fadobozra: „árvaképek”. Most azonban az „egzotikus életképek” sorozat után kutatott, amelyet meglehetősen utált, és ott bukkant rá.

Ez volt a legmeglepőbb az egészben. Kiemelte a többi közül, azzal a hazug ürüggyel, hogy megkeresi a saját helyét, de nem ezt tette, hanem hosszan, mozdulatlanul és magatehetetlenül állt fölötte. A másik kezét ott is felejtette a fotóhalmon, egy brazil tengerparti kép, melyen az előbb még derűs latin dalokat játszó gitáros most kézen áll a szórakozóhely előtti fövenyen, és azt óbégatja fejjel lefelé, hogy „soha többé nem fogok zenélni”, és egy másik, talán egy Bengaluru utcáin elszabadult, behajtani tiloson áttrappoló elefántot ábrázoló kép között, ám előbb döntött úgy, hogy a boszorkányszombatot fejre fordítja, és csak utána húzza ki a halomból az ottfelejtett másik kéz lapozó ujjait.

Barna Dávid: Egy magyar regény. Libri Kiadó, Budapest, 2011. 174 oldal, 1990 Ft