Petschnig Mária Zita

Tovább

Számos szakmai közeg évek óta bírálja a Budapest–Belgrád vasútvonalon történő nagyberuházást, ám a kormány nem vette a fáradságot arra, hogy választ adjon a felvetésekre, tájékoztassa a közvéleményt, miért kell beleállnunk ebbe a projektbe. Április végén azonban végre feketén-fehéren kiderült, mi értelme a magyar gazdaság számára nettó hasznot nem hajtó, ám több százmilliárd forintos eladósodással járó, soha meg nem térülő vasúti pályafelújításnak és mellette egy új sínpár lefektetésének. Kiderült, ami Magyarországnak káros, az nemcsak a kivitelező és hitelező kínai partnereknek előnyös, hanem személy szerint Orbán Viktornak is. Nagy nemzetközi buli ez, ami az uniós források kilátásba helyezett fogyását pótolni tudja azon a felfelé tartó siklópályán, amely szédületes gyorsasággal repíti – különösebb erőfeszítés nélkül – tovább a világ leggazdagabbjai közé. Orbán elérte, hogy olyan konzorcium nyerje el az aranyárban történő vasútfejlesztést, amelybe a kínaiak egy Mészáros Lőrincnek tulajdonított érdekeltséget is bevettek. Talán diplomáciai udvarlással vagy/és talán azért, mert oly mértékben túlárazott a projekt, hogy azon még osztozkodva is nagyon nagyot lehet kaszálni.

Tovább

Magyarország főbb makrogazdasági adatokból összeállítható big datája (hogy korszerűek legyünk, kevésbé trendin szólva: összképe) ebben az esztendőben irigylésre méltó teljesítményről árulkodik. A növekedés üteme az előző évhez képest is gyorsult, 4,5 százalék körül várható, s ezzel előkelő helyet tudunk kivívni az uniós országok sorában. Ugyanakkor a külső egyensúly érdemben, bajt okozó mértékben még nem romlott, emellett az államháztartás hiánya a bruttó hazai termékhez viszonyítva a maastrichti előírás alatt maradt, és várhatóan mérséklődik az államadósság rátája is. Bővült a foglalkoztatás, csökkent a munkanélküliség, nőtt a nemzetgazdaság termelékenysége, a beruházások dinamikája két számjegyű volt.

Tovább

Tovább

Tovább

Fantasztikus eredményeket mutatott a hetvenes években (1978-ig!) a magyar gazdaság. A bruttó hazai termék a pannon tigris álmát megközelítően, évi átlagban hat százalékkal emelkedett, főként a beruházások dinamikájának köszönhetően. Nem volt munkanélküliség, sőt, háromszázezer fővel gyarapodott a munkában állók száma. S miközben a kapitalista világ a nyersanyag- és olajárrobbanások két számjegyű inflációjával birkózott, nálunk az árszint csak 3-4 százalékkal nőtt. Ám a reáljövedelem és a háztartások fogyasztása még így is négy százalékkal szaporodott, és 89 ezer lakás épült – évente, átlagban.  Merte volna valaki mindezek alapján, amikor minden a legnagyobb rendben lévőnek látszott, azt mondani, hogy vigyázat, rossz úton jár a magyar gazdaság? Nyilvánvalóan nem. A gyülekező viharfelhőket csak azok vizionálták, akik abba is beleláttak, hogy mi húzódik meg a háttérben (a titkosított adatok miatt ez keveseknek adatott meg): az ország eladósítása.

Tovább

Noha Orbán Viktor nem írt alá semmit Paks 2-ről, mégsem moshatja le magáról a felelősséget a magyar jövőt évtizedekre súlyosan megterhelő projekt útjára indításáért, hiszen ő döntött. Döntött a szakmai vélemények negligálásával, a társadalom háta mögött. Az oroszokkal való megállapodás hazugságban fogant: az első aláírást megelőző napon Giró-Szász András kormányszóvivő arról tájékoztatott, hogy Orbán azért utazik Putyinhoz, mert áttekintik a gazdasági eredményeket. Ezzel szemben 2014. január 14-én – kinevezhetnénk ezt a napot Magyarország XXI. századi gyásznapjának is – Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin jelenlétében Szergej Kirijenko a Roszatom, Németh Lászlóné a magyar kormány részéről aláírta azt a megállapodást, ami a paksi atomerőmű két blokkal történő bővítéséről szólt. Továbbá arról, hogy ehhez 10 milliárd eurós hitelt nyújt az orosz Vnyesekonombank – akkor még teljesen ismeretlen feltételek mellett. Az oroszok ünnepeltek, a magyarok meglepődtek és ledöbbentek, még Kövér László is morgott a történtek okán. Korábban ugyanis egészen másról volt szó.

Tovább

„Közép-Európa, aztán majd később egész Európa legversenyképesebb gazdasági rendszerét szeretném Magyarországon látni” – jelentette ki Orbán Viktor 2010. szeptember végén. Biztos vagyok benne, hogy komolyan gondolta, és komolyan hitt – nem évtizedes távlatokban – a kormányprogramja részeként is elhangzó üzenet megvalósíthatóságában. Hihette is, hiszen óriási társadalmi támogatottságot tudhatott maga mögött, kiállt mellette szinte az egész magyar vállalkozói kar, és a nagy nemzetközi intézmények, befektetők is tőle várták azoknak a magyar gazdaság megújulását jelentő reformoknak a végigvitelét, amelyekhez az előző kormányoknak nem volt elég erejük.

Tovább

Tovább

A kérdés nem is elsősorban mennyiségi, hanem hogy bekövetkeznek-e olyan pozitív intézményi, szerkezeti változások, amelyek megállítják leszakadásunk folytatódását, és tartós konvergenciát garantálnak az előttünk járókhoz. 

Tovább

Ha csak egy kicsit is megkapargatjuk ezt a jobban teljesítést, akkor a felfeslő kép koránt sem ennyire megnyerő. Hosszabb távú, előre is tekintő összefüggéseiben nézve pedig bőven van ok az aggodalomra. Nem hiszem, hogy a differenciáltabb elemzést nem végzik el az erre a feladatra hivatott kormányzati műhelyekben. Nem hiszem, hogy nem látják a felemás sikerek másik felét. Ám az lehetséges, hogy a belső kommunikáció is politikai, azaz őszintétlen, és ekkor nagy a baj.

Tovább

A politikai rendszerváltás előestéjén készült közvélemény-kutatás szerint a magyar lakosság felének nem volt egyértelmű orientációja arról, hogy milyen gazdasági-társadalmi modellt szeretne (A politikai közvélemény néhány általános jellemzője, Magyar Közvélemény-kutató Intézet, 1989. Magyarország Politikai Évkönyve 1990). Másik felének negyven százaléka továbbra is szocializmusban akart volna élni, de nagyjából ugyanennyien szavaztak az ellenkezőjére is. Abban viszont a többség egyetértett, hogy jobb lenne az országnak, ha a „Nyugathoz” tartozna. A társadalom zöme ekkor már nem ahhoz viszonyított, hogy a szocialista táboron belül nálunk a legjobb a helyzet, a „legvidámabb barakk” vonz- és megtartó ereje eltűnt, hanem Nyugat-Európát tette meg elvárásainak, követeléseinek mércéjéül. Ezen belül is annak jólétét, jóval kevésbé a szólásszabadságát, plurális berendezkedését. A kutatás szerint a demokrácia fogalmába a többség a nyugati jóllétet is beleértette.

Tovább

Orbánék megint begurították a görögdinnyét a belpolitikába, akárcsak 2010-ben. Akkor a velük szemben támasztott csodavárást akarták hűteni azzal, hogy Magyarországot a csőd felé tántorgó Görögországhoz hasonlították. Kósa Lajos államcsődközelinek minősítette a magyar helyzetet, amit Szijjártó Péter és Varga Mihály is megerősített. A piacok e beszéd nyomán úgy felbolydultak, hogy a Fidesz vezető közgazdászai valóban vészhelyzetközeli állapotokat generáltak, aminek egyébként nem volt reális alapja. A Morgan Stanley hatalmas pr-katasztrófának nevezte a történteket, a Financial Times kontároknak minősítette a turbulenciákat kiváltókat. Olli Rehn, Manuel Barroso és Jean-Claude Trichet az unió részéről védte Magyarországot, hangsúlyozva, hogy Magyarország jó úton halad, és nem lehet egy napon emlegetni Görögországgal.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2019