Fáy Miklós

(Mariss Jansons 1943–2019)

Mariss Jansons november utolsó napján meghalt. Lehetett sejteni, hogy baj van, sok koncertet mondott le, összeesett a pódiumon, aztán az egész nyarat kihagyta, de ősszel újrakezdte. Eddig tartott az ereje.

A nagy karmesterek között talán Mariss Jansons volt a legügyesebben eltitkolt nagy. Volt ennek politikai oka is, amikor Karajan hívta maga mellé asszisztensnek, a szovjet hatóságok egyszerűen nem adták át az invitációt. Karajan nyilván csodálkozott, de talált magának másik alkalmas embert.

Tovább

(Steve Reich: Music for Ensemble and Orchestra – Zeneakadémia, november 24.)

Persze, az is nagy hiba, ha összekeverjük Philip Glasst Steve Reichhel. Nyilvánvalóak a hasonlóságok, és talán nem annyira nyilvánvalóak a különbségek, remélem csak, hogy jól látom: Reich fontosabb. Zenébb. Tisztább. Egyenletesebb és talán bátrabb is. Nem akarom az 1984-es Akhnatent egy hároméves zenekari műhöz hasonlítani, vagy nem jobban, mint amennyire muszáj, de ma már voltaképpen nem is egyértelmű, hogy mi is a minimalizmus, mitől is volna repetitív ez a zene.

Tovább

(Paganini – Schubert – Warner, 2019)

Szép vállalás, ha ez volt Vilde Frang célja. Mindenesetre olyan, mintha ez volna, mert nem csak Schubert és Paganini, de a művek az ihletet énekelt dallamokból merítik. Schubert C-dúr dantáziája, amelyben elhangzik a Sei mir gegrüsst című dal, és a rá írott variációk, Paganinitől pedig két operaária hegedűs feldolgozása, az I palpiti és a Nel cor piu non mi sento. Persze az a trükk már nem sikerül tökéletesen, hogy Paganiniből Schubert legyen, Schubertből meg Paganini, mert ahhoz Vilde Frang maga túlságosan Schubert-barát.

Tovább

(Puccini: Pillangókisasszony – közvetítés a Metropolitan Operából, november 10.)

Minghella azt mondja egy, a bemutató körül készült filmen, hogy amikor dicsérik a rendezését, azt mondják, mennyire szép. Ennél rosszabbat nem is mondhatnának. Szívszakasztónak kell lennie.

De az is.

Tovább

(Bach: Csellószvitek – Zeneakadémia, október 31.)

Ez most nem leleplező jellegű írás, Várdai ezer okból megérdemel mindenféle tapsokat és hangos tetszésnyilvánításokat. Nem minden élmény zenei élmény, bizonyos értelemben a hat (mind a hat) szvit műsorra tűzése is mintha másról szólna, mint a művekről. Mondjuk így: állapotfelmérés, itt vagyok, eddig jutottam, innét lépek tovább, hogy feljebb vagy lejjebb, az más kérdés.

Tovább

Tovább

(Edin Karamazov – Zeneakadémia, október 25.)

Edinben, persze, az a jó, hogy kicsit sem tesz úgy, mintha ő lenne a világ második leghíresebb lantművésze, még a nagybetűs művészet jelenlétét sem akarja éreztetni, becsámborog a színpadra, bakancs, bő gatya, nadrágtartó villan a viseltes, barna zakó alól. Könnyelműen fog a húrok pengetésihez. Úgy értem, nincs a szokásos hangolás, csendesülés, és akkor most belevágunk, hanem már maga a hangolás is a műnek tűnik, mert értelmes futamokat játszik, és ugyan ki ismeri annyira Zamboni 9. lantszonátáját, hogy teljes biztonsággal fel tudná idézni, hogyan is kezdődik?

Tovább

(Puccini: Turandot – A Metropolitan Opera előadásának közvetítése a Müpában)

Negyedszer látom a Metropolitanből a Turandotot, úgy értem, többedszerre, de négyféle szereposztásban, és ez most a leggyengébb. Nem igazi panasz, szó sincs róla, soha ne kelljen rosszabb szereposztásban meghallgatni az operát, de Christine Goerke nem olyan döbbenetes kisugárzású, azt nézem csak, hogy vibrál a nyelve a szájában, ami mégsem jó nézői hozzáállás.

Tovább

(Claudio Abbado – Early Recordings, Warner Classics, 2019)

A lemezt három Tartini-hegedűverseny zárja. Abbado helyett a hallgató inkább Tartinire csodálkozik rá, hogy mennyivel több, mint szobor Piran főterén, és hogy nem csak az Ördögtrilla-szonáta szerzője. Hangszerközpontú szerző, de a virtuozitásnak jelentősége van. A virtuozitáshoz meg ott a szólista, Franco Gulli, aki sokkal jobban elfelejtett vagy talán meg sem jegyzett zenész, mint Claudio Abbado, pedig nagyszerű hegedűs, tisztán és, ha szabad így mondani, teli szájjal játszik, nagy hangon és nagy lélekkel, varázslatosan egyszerűen és keresetlenül.

Tovább

(Kálmándy 30 – Erkel Színhát, október 5.)

Ez most nem a főpróba, hanem maga az előadás, az ember egyszer ünnepli a harmincadik évfordulóját, egyszer ünneplik a Kossuth-díját, miért kell mindennek ilyen álmatagon lezajlania? Tudom, hogy ez a nulla vérnyomás a hosszú élet titka, hogy ezt így kell profin csinálni, így kell beosztani az erőt, de az operában épp az a jó, amikor felszakad a szertartásosság, hiába a bonyolult frizurák és fehér csokornyakkendők, azért ezek ketten megtépik egymást. Most nem tép senki senkit, gyeplő nincs a lovak közé dobva, a közönség is mintha elégedett volna, de nem lelkes.

Tovább

(Pavarotti – forgalmazza a Big Bang Média)

De még így is meglepett, Pavarotti mennyire él, hogy tizenkét évvel a halála után is arra kényszerít, hogy megváltoztassam az elképzeléseimet róla, és nemcsak róla és vele kapcsolatban, hanem általában a művészetről meg művészéletről. Lehet persze erre azt mondani, hogy ez nem az ő hatása, csak felhasználják a hangját és az arcképét, ezt nevezik dokumentumfilmnek, mégis van valaki a film mögött, Ron Howard rendező, aki valahogy oda tudott célozni és találni, hogy ez a film mindenkinek megfeleljen.

Tovább

(Ránki Dezső zongoraestje – Müpa, szeptember 21.)

Közben egy kicsit az is zavar, hogy miért nincs őrületes fogadtatás, hujjogás, őrjöngés, nevek skandálása és hetven ráadás. De ez is butaság, a közönség nem tombol, de csak azért, mert ez nem tombolós hangverseny, a fogadjisten olyan, mint az adjonisten, mindenki figyel, senki nem fészkelődik, nincs krákogás. Nincs ráadás, de Ránki már másfél órája zongorázik megállás nélkül, nincs szünet, a zongora félhalott, és egyébként is: mit lehetne még érdemben hozzátenni a C-dúr fantáziához? Legfeljebb a Liszt h-moll szonátát, de majd egy másik alkalommal.

Tovább

(MoZart – Sony, 2019)

Ami Daniel Behlét illeti, az ő jövője nagyon simának látszik, ilyen Mozart-hangra mindig szükség van, legalábbis nekem mindig szükségem van, hogy megerősítsenek, ezek a Mozart-tenorok nem zérók, hanem valóban hősök, csak a rossz beidegződések miatt kerülnek a második sorba a különböző Don Giovannik és Sarastrók vagy Papagenók mögött. Ha nem Mozartban, akkor ritkább operákban is van hely nekik, Händelt énekelhetnének vagy Gluckot – amennyire tudom, ezeket Behle meg is teszi.

Tovább

(Verdi-áriák – Deutsche Grammophon, 2019)

Abdrazakov nem szenvedélyes. Annyira nem is pontos, úgy értem, nem tökéletes énekes, mint Samuel Ramey, akinek nem kellett szeretni ahhoz a hangszínét, hogy ámuljon az ember a magasságain és mélységein, hogy minden hang azon a tűfoknál is kisebb helyen keletkezik, és mégis megszólal, tágul, betölti a hallgatót. Abdrazakov jobb helyről indul, mert, egyszerűen fogalmazva, szép a hangja. Aztán kiderül, hogy azért basszbariton, mert basszusnak bariton, úgy értem, csak erőltetve szólalnak meg a mélységei, baritonnak viszont basszus, mert a magasságokban van valami jaj, most jön ki a szemem a hanggal együtt. Ettől még jó is lehetne, de tényleg, adhatna élményt egy-egy ária. Csak pont nem ad.

Tovább

(A Berlini Filharmonikusok koncertje – Digital Concert Hall)

Ami engem zavart, az nem a monumentalitás hiánya, nem is az, hogy embermilliók helyett itt maximum százakról van szó, nem az, hogy a márvány Beethoven lejött az emberek közé, csak a levegő hiánya. Mintha Petrenko nem engedné lélegezni a zenét, úgy hajtja, annyira feszes minden, még a tételek közötti szüneteket is meg akarja spórolni, mintha a víz alatt kellene játszani, és ha nem ér időben a végére, mindannyian megfulladunk. De hát így is, csak más okból.

Tovább

(Janáček: Zongoraművek – Piano Classics, 2019)

Nem értem Janáčeket, amit már az operái hallgatásakor is tudtam, de ott volt segítség, történet, énekesek, színpad, hasonlók. A mostani elsősegély, Fejérvári Zoltán persze nagy segítség, választékos, átgondolt és technikás zongorista, belelát a darabokba, csak azt a szívességet nem teszi meg, amit a legnagyobbak tudtak vagy tudnak. Nem adja hozzá a maga elsöprő személyiségét, nem érzem azt, hogy ezt a művet szeretnem kell, mert ő is szereti, hanem játssza a fair playt, megmutat, bemutat, aztán döntsd el te, kedves hallgató, hogy osztozol-e az örömben.

Tovább

(Mozart: Die Zauberflöte – Deutsche Grammophon, 2019)

Adja magát a poén, hogy a próbatét maga a lemez, de ez azért túlzás. Kiemelkedő zenekari játék és pontosság, elfogadható énekművészet, és a megszokott tanulság: A varázsfuvola megoldhatatlan. Vannak jó és jobb felvételei, vannak rosszak és rosszabbak, de olyan nincs, amiben minden benne volna. Nem volt, és nem nagy kockázat megjósolni, hogy nem is lesz. A helyzet egyre nehezebbé válik, hiszen nem valami korszerű történet, a feketék gonoszak, a nők keveset tesznek és sokat beszélnek, ráadásul nagyratörők és szívtelenek. Nincs más megoldás, minél több változatot kell hallgatni, minél többször, és akkor talán egy centivel közelebb jutunk a lényeghez. 

Tovább

(Wagner: Lohengrin – Deutsche Grammophon DVD, 2019)

Választékos és értelmes rendezés, és van egy, talán nem is várt gondolat is benne. Mostanában úgyis szívesen tekintünk úgy magunkra, mintha nem a teremtés koronája volnánk, hanem valami szörnyű, túlszaporodott átok a földgolyón, kártékony kis rovarok a világmindenségben. Lehet, hogy igazunk van, mondja Yuval Sharon, de lehetünk akármilyen nyavalyás kis molylepkék, azért eljöhet értünk a szabadító villanyszerelő.

Tovább

(Parasztbecsület – Bajazzók – Margitszigeti Szabadtéri Színpad, augusztus 1.)

Előbb vagy utóbb, de inkább előbb a politikai korrektség meg fogja kérdőjelezni a Bajazzókat is, ahogy az idei nyárom megtámadta az Aidát, Veronában az amerikai címszereplő nem volt hajlandó feketére mázolni az arcát, dacára annak, hogy ez kifejezetten retró előadás volt, az első veronai színrevitelt ismételték meg. Egyre többet mondják, hogy az opera műfaja a maga nőverő, arisztokratikus, fehér központú múltjának rabja, amivel nehéz volna vitatkozni. Kétségtelen, hogy a Bajazzókat ma nem lehetne megírni, legfeljebb annak lehet örülni, hogy már megírták.

Tovább

(Telemann: Der geduldige Socrates – Hungaroton, 1987)

De A türelmes Szókratész bő harminc év után mégis fölkerült a slágerlistára. És ha lenne valami Székely András-sajtótájékoztató, akkor volna kérdésem: tényleg, ugye tényleg olyan nagy komponista Telemann, mint a két haverja? És ha igen, nem lehetne ezt valahogy tudatosítani az emberekben? Kilencven év, az végül is nem olyan sok, még nekiláthatna a népszerűsítésnek Székely András.

Tovább
Élet és Irodalom 2019