Herczog Noémi

(Luchino Visconti: Rocco és fivérei, r.: Vidnyánszky Attila, Nemzeti Színház)

Vonzó dekadencia árad a Nemzeti Színház Roccójából. Hiába, Vidnyánszky Attilának a magyar színházi mainstreammel ellentétben van saját színpadi világa, nyelve, nem másolja a filmet (!), és ezt a nyelvet már társulata is egységesen beszéli. A díszpáholyból fáradtan figyelő Áder János viszont aligha azt kapta, amiért jött. Nem lehetett könnyű estéje, annyi szent.

Tovább

(Lev Tolsztoj: Anna Karenina, r.: Roman Polák, Pesti Színház)

Mivel egy egér memóriájával rendelkezem, én is csak lassan jövök rá, hogy tíz éve már láttam ezt az előadást Nyitrán (az ottani remek – egyébként nemzetközi – fesztivál hazai programjában). Akkori jegyzeteim szerint azóta legalább másfél órával rövidebb lett a rendező és Daniel Majling eredetileg (?) négy és fél órás adaptációja, és a rövidülés feltétlenül a javára válik. A kölcsönzött Anna Karenina ugyanakkor beleillik a Vígszínház nagy orosz klasszikusok sorozatába is A Mester és Margaritától vagy a Háború és békétől kezdve a Bíborszigeten át a Bűn és bűnhődésig vagy épp a Félkegyelműig. A kulturális hierarchiában ezek a művek magas polcot foglalnak el, és járulékosan jut ebből a rangból a patinás intézménynek, a „klasszikusok korszerű színrevitelét” ígérő Vígnek is. Hogy ez az ígéret mit takar valójában, annak szemléletes példája egy gyakorlatilag készen átvett előadás.

Tovább

(Feridun Zaimoglu–Günter Senkel–Luk Perceval: Molière – the passion, r.: Hegymegi Máté. Radnóti Színház)

Az előadásban egy ponton elhangzik a szólelemény, hogy „szélsőközép”. Ilyennek látom a Molière-t is: a csomagolás radikalitást ígér a nagy lélegzetű szövegfordítástól kezdve Keresztes Tamás sejtelmes zenéjén át egy híres előadás kiindulópontul választásáig. A hatások mögött viszont egy truvájt látunk: klasszikusokat, tömören.

Tovább

(Gerhart Hauptmann: Bernd Róza. R.: Tarnóczi Jakab, Thália Színház, Arizóna Stúdió; Kosztolányi Dezső: Édes Anna. R.: Szenteczki Zita, Örkény Stúdió)

A Tháliában nem nevetünk, bár a tólószékhez kötött feleség szerepében Schell Judit szellemes. De ez most a tragédia terepe: Mentes Júlia Virginia drámai tehetségű címszereplő. Alighanem sokat fogunk még róla hallani. Romantikus hős, aki mindent magába fojt: játékában és szerepe szerint egyaránt.

Tovább

(Henry Farrell regénye és színdarabja alapján: Mi történt Baby Jane-nel? R.: Alföldi Róbert, Hatszín Teátrum)

Hiába tér el a színészi játék sok ponton a kisrealizmustól, az előadást valami vissza-visszavonzza oda. Rengeteg a pszichológia, de még ki is mondatik minden: hogy Jane bizony csak az apukájának szeretne megfelelni. Már az első „szeretlek, papa” is sok, és akkor még hány jön. Ráadásul az irigység jóízű karikatúráját totálisan háttérbe szorítja a szépelgő tébolynarratíva. Baby Jane itt nem féltékeny, hanem félkegyelmű. És ez a konyhapszichológia helyettesíti az előadás elmulasztott tétjét: hogy legyen egy kikacsintás a valóság felé. A közönség nem nevet, mert úgy áll előtte a vígjáték irigykedő színésznője, mint Dosztojevszkij idiótája. Bravúr, hogy Hernádi még így is képes magát megszerettetni. Velem mindenképpen.

Tovább

(F. Scott Fitzgerald műve alapján Kovács Adrián–Vecsei H. Miklós–ifj. Vidnyánszky Attila: A nagy Gatsby)

A pörgős partimusicalben, a világégés utáni nihilben, ahol felfújható cápák, talán metaforikus tőzsdecápák röpködnek a levegőben, furcsán hat a szeretet parancsát kissé szektásan szánkba rágó finálé. A téridegen tanulságjelleget próbálja enyhíteni, amikor Tom rákérdez, hogy ez az volt-e. Miközben világos, hogy a múltat a jelen fölé helyező Gatsby ebben a produkcióban nem más, mint ifj. Vidnyánszky és alkotótársai. Nem először teszik le voksukat a múlt értéktöbblete mellett, különösen a reformkorban játszódó Kinek az ég alatt… illeszthető ebbe a sorba. A színházi kihívás tehát az, hogy sikerül-e hitelesen beépíteni az erkölcsi tanulságot a showbusinessbe.

Tovább

(W. Shakespeare–Mohácsi testvérek: A velencei kalmár. Miskolci Nemzeti Színház)

Visszatérve a szintén társadalompedagógiai fogantatású előadáshoz: aki látta 2013-ban, tudja, hogy a darabban csak nemes egyszerűséggel „a zsidó” néven emlegetett, könyörtelen Shylock Mohácsiéknál sem egy szent. De az újraírás célja 2019 Magyarországán, úgy látszik, csak az lehet, hogy kizárjuk az eredetiben még sokak szerint nyitva hagyott (bár szerintem inkább csak a harmadik birodalomban tendenciózusan félreolvasott) antiszemita értelmezést. Pusztán azáltal, hogy, hogy is mondjam – az előadás a megszokottnál jobban kibontja, mit kibontja, ránk ömleszti az előzményeket.

Tovább

(Kiss István: Csütörtököt mondok? R.: Tóth Géza. Thealter Fesztivál, Szeged)

Kisspista teremtett figura. Nyilván izgalmas, hogy tisztában van Kiss István személyes emlékeivel, így ezeket meglehetősen autentikusan adhatja tovább. De a figyelmem azért nem lankad egy pillanatra sem, mert Kiss István hitelesen van jelen a színpadon – írom, miközben előre tudom, hogy lesznek kritikustársak, akik nem szeretik az ilyet. Én sem egyszerűen azt gondolom, hogy ebbe a „csoportos szereplőnek sem kellett kellékes figurába” a világ minden esetlensége és profizmusellenessége belefér. Hanem egyenesen azt, hogy Kiss István eleinte kicsit megilletődött, majd egyre oldottabb játéka a maga nemében: profi.

Tovább

(Molière: Don Juan. R.: Herczeg T. Tamás–O. Horváth Sára. Újszegedi Szabadtéri Színpad, Szeged)

Zsótér még a pár mondatos koldusszerepben is szellemes – szenvtelen, mint rendesen. Közben kezében tart egy plüss édesgyökeret (de ez az öröm összesen, ha két percig tart). Bodrogi lubickol a nagyszínpadon, saját magát játssza, mint egy Honthy Hanna. Rövid jelenetei kis életet hoznak a holt színházi esztrádba. Poénjai pedig jót tesznek az apa–fia moralizáló jelenetnek, de hát viccelni könnyebb is a szemerkélő esőben, mint drámai mélységeket játszani. A végére nem születhet meg az a színházi helyzet, aminek súlyt adhatna a néma kőszobor jelenléte. Kulka persze nem játssza túl, mint Bodrogi, és nem is rajta múlik, hogy belépője kicsit kontextuson kívüli, nem következik az előzőekből. Geréb Ágnes csak asszisztál, és feltör pár jobb sorsra érdemes dinnyét – közvetlenül a fingós jelenet után. Mégsem a rottyantgatástól, inkább a nagyotmondástól vált számomra végül ellenszenvessé a szegedi Don Juan. Ha már mindenáron ördög, akkor a démoni kőszobornál szembeötlőbb volt a drámának álcázott marketing.

Tovább

 (Sztalker Csoport – Gyulai Várszínház: Vízkereszt, de amúgy mindegy. R.: Ifj. Vidnyánszky Attila. Shakespeare Fesztivál, Gyula)

Viszont úgy látom, két izgalmas, új elem is feltűnt ebben a pop-Shakespeare-ben. Az egyik rögtön a melegtematika, amely talán még sosem volt ennyire jelen a mind ez idáig jellemzően tradicionális nemi szerepeket favorizáló fiúbanda munkásságában. Mondjuk a nemcserés, keresztbe öltözős – eredetileg persze a nőnek öltöző férfiakat is férfiakkal játszató – Vízkereszt ehhez a témakörhöz valóban magas labda.

Tovább

(Milo Rau és a társulat: Oresztész Moszulban/Orestes in Mosul, NTGent, Wienerfestwochen, Bécs)

Okos és ritka gazdagsággal rétegzett mű RauOreszteiája. És ami a legszokatlanabb benne, korunk trendjeivel ellentétben nemhogy vállalja a tragikus hangvételt, de képes is megvalósítani (csak a Mad world visszatérő, nyálas dallamát tudnám feledni). Így az előadás elbizonytalanít abban a vigasztaló élethazugságunkban is, hogy az erős színházkultúra előfeltétele a diktatúra.

Tovább

(Kerekes János–Barabás Tibor–Darvas Szilárd–Gádor Béla: Állami Áruház. R.: Benkó Bence–Fábián Péter. Kecskeméti Katona József Színház, Városmajori Szabadtéri Színpad)

Tehát ez a többszörös cenzúrával sújtott előadás, amely a zászlójelenetben sikerrel dacol erőszaktevőivel, alapvető kérdéseket vet fel. És nem egyszerűen arról, hogyan és mennyiben alkalmazható a hetvenes évek kettős beszéde mai színpadon. Hanem ezen keresztül leginkább arról, mit jelent, ha egy előadás rendszerkritikus. Szerintem a k2 számára azt jelenti, hogy beidegződéseinkben akarnak megingatni minket, mármint ezesetben elsősorban a kecskeméti közönséget.

Tovább

(Tennessee Williams: A vágy villamosa. R.: Michael Thalheimer, Berliner Ensemble. Nemzeti Színház, MITEM)

A döntött terű színház sosem realista. A lejtő lényege a színészi alakítás. A játék pedig egyre vehemensebb, mintha az előadók motorját beindítaná az ívelt padló, a fizikai megerőltetéstől egyre eltúlzottabb és energiadúsabb mindenki. Ráadásul Thalheimer a szokásosnál derűsebb: Stanley már az első jelenetek egyikében a színpad fölső ívére támaszkodva érvényesíti hónaljpamacsának teátrális erejét, sokkolva kényeskedő sógornőjét. De igazán a bohócérzékkel megáldott Peter Moltzennel érkezik meg a tréfa, aki Mitch szerepe szerint megemeli vágyott Blanche-át, mire utóbbi elővigyázatosan hajtja le fejét (nehogy beverje az extravagáns dőlésszögű plafonba). Körülbelül innen kezdek figyelni és nem csak nézni.

Tovább

(Adorjáni Panna, Raul Coldea, Csala Hermina, Radu Dogaru, Petro Ionescu, Bogdan Olarson, Ötvös Kinga, Oana Mardare, Adi Tudoran: 99,6 %. Reactor de creaţie și experiment, Kolozsvár, Románia)

Úgy látszik, képes, pedig minden fapados a 99,6%-ban: induló díszlettervezők, színészek, dramaturgok, zenészek alkotása, és mindenki vállaltan annyit ad bele, amennyit tud. Nem próbálnak megfelelni semmilyen színházi elvárásnak, amely részükről több profizmust igényelne, nincs kőbe vésve semmi. És ezért egyszer csak – na jó, csak egy pillanatra, de – elhiszem nekik, hogy tényleg bármi megváltoztatható. Még a román–magyar etnikai konfliktusok is.

Tovább

(Dale Wasserman: Kakukkfészek. R.: Zsótér Sándor, Radnóti Színház)

Expresszív előadás a Kakukkfészek. De korántsem csak a tobzódó látványtól (McMurphy rabruháját például az Orange Is the New Black című tévésorozat ihlette). Hanem azért, mert a végén nem kell párna a gyilkossághoz (ugye klasszikusoknál nem merül fel a kortárs kritika ellehetetlenítője, a spoiler-veszély?). Itt tehát elég kihúzni a gumimatracból a dugót, hogy a lobotómia áldozatává lett McMurphyből is elszálljon a lélek, amint az indián átsegíti őt a túlvilágra. Mert nem a párna a fontos, hanem ahogy ez a két nagy színész, Csomós Mari és Vilmányi Benett nézik egymást.

Tovább

 (Sacra Hungarica. R.: Urbán András, Stúdió K)

De minden a világon arrafelé tol-paszíroz minket, hogy feketén-fehéren gondolkozzunk (a hazafiasság kérdésében végképp), szóval jó látni, hogy létezik még egyformán politikaikorrektség-ellenes és Orbán Viktor politikájával is szembenálló, előadásukat hazafias tettként aposztrofáló rendező. Felmerül, hogy nem budapestiként honnan is tudná, miről érdemes színházat csinálni a budapesti nézőnek, de Urbán Andrásé kollektív műfaj, a színészek mondatain érződik, hogy ez közös alkotás.

Tovább

(Harold Pinter: A gondnok. R.: Alföldi Róbert, Radnóti Színház)

Totth Benedek fordításában A gondnok szövege jobb, maibb és mondhatóbb. Talán azért nehéz követni mégis (számomra), mert az újragondolás nem terjed olyan kérdésekig, mint például, hogy mit jelentettek a hatvanas évek Angliájában azok a nagyon is konkrét angol városnevek, amelyeket a szereplők emlegetnek. De amelyek társadalmi jelentésüket (vagy bevallom, nekem bármit) illetően annál is kevesebbet mondanak a magyar nézőnek, mint Mazsoláék tökháza vagy a Futrinka utca. Igaza van Alföldinek, ez nem politikus előadás. De nem is egzisztenciális abszurd. Inkább lassúcska burleszk.

Tovább

(Sarah Kane: Szétbombázva. R.: Bethlenfalvy Ádám. Debreceni Csokonai Színház, Horváth Árpád Stúdiószínház)

Az előbbiekből máris sejtheti az olvasó, mi volt a színpadi erőszaktól irtózó, de a valóságos lövöldözés lehetőségét kilátásba helyező képviselő kifogása a máris klasszikus kortárs szerző első darabjával szemben. Nem véletlenül szokás a huszonöt évesen öngyilkosságot elkövetett Sarah Kane-t a kilencvenes évek „újbrutális” irányzatával együtt emlegetni. Bár aligha több darabjaiban az erőszak, mint egynémely Erzsébet-kori drámában. Nálunk Zsótér Sándor a számon tartott Kane-rendező, ő fedezte fel ezeket a műveket a magyar színpadnak. Amelyek Bethlenfalvy Ádámtól sem idegenek, hiszen ő az apokaliptikus-antiutópisztikus Edward Bond hazai propagátoraként (is) ismert Kerekasztal Színházi Nevelési Társulatnál indult; Bond pedig egyáltalán nem áll olyan messze a Neil Simon társalgási drámáiból váratlanul beckettibe váltó Kane-től.

Tovább

(Fejes Endre–Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0. R.: Máté Gábor. Katona József Színház)

A fő kérdés, hogy vajon tényleg eleve készen állt-e egy (a Cigányokból és A mi osztályunkból átültetett) színházi nyelv a magyar közelmúlt elmesélésére. Amelyre egyébként tényleg nagy szükségünk volna, különösen, ami a ritkán színre vitt rendszerváltást illeti. Mindig jópofa, amikor öreget és fiatalt is kell játszani, de ez messze nem egyformán áll jól mindenkinek.

Tovább

(Bertolt Brecht: Baal. R.: Horváth Csaba, Pesti Színház)

Forgách András fordítása jó. Érzéki, testi, állatias. Pont, mint Baal, ennek a titokzatos és nehezen értelmezhető darabnak a romantikus szörnyeteg költőzsenije. Hajdan a megtestesült botrány. Ma inkább talán úgy jellemezhetnénk, mint Stockholm-szindrómás társadalmunk művészideálját.

Tovább
Élet és Irodalom 2019