Darida Veronika

George Szirtes: Előhívás. For­dí­totta Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa. Corvina Kiadó, Budapest, 2019, 236 oldal, 3990 Ft

George Szirtes Előhívása (eredeti címén: The Photographer at Sixteen) számtalan, az anyáról készült, képet közöl. A könyv megírásának módszerét itt is a fényképek rendezgetése adja, ahogy az albumként összeálló könyv szükségszerűen töredékes, szerkezete is ebből következik. Ugyanakkor két kép érezhetően és reflektáltan hiányzik: az első és az utolsó. Nincs kép sem az élet végső, sem a kezdeti fázisáról. A könyvben elsőként megmutatott, utolsó portré több mint egy évvel az anya halála előtt készült (a szerző felvétele), az utolsóként szereplő, első fotón pedig az anya (Magda) két éves.  A fényképek felé fordulás a fotográfus anyának szentelt „hommage”. A fényképfelvétel mind az anya, mind a fiú számára érzékeny anyag, csak míg az anya számára az előhívás és a restaurálás, addig a fiú számára a leírás tárgya.

Tovább

Michel Foucault: Az igazság bátorsága. Fordította Cseke Ákos. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2019, 480 oldal, 4995 Ft

Foucault részletesen kitér Szókratész enigmatikus búcsúmondatára („Tartozunk egy kakassal Aszklépiosznak”), melyben az önmagunkkal és a másokkal való törődés gesztusát, a hamis vélekedésekből való kigyógyulás bizonyítékát látja. Szókratész halála így lesz a parrhészia gyakorlása, mely egyúttal „olyan igazmondásformaként alapítja meg a filozófiát, mely kifejezetten a filozófus sajátja, a filozófusé, akinek van bátorsága ahhoz, hogy az igazság nevében az életét is kockára tegye, aki a halálra a lélek próbájaként tekint”.

Foucault Szókratész rendíthetetlenségéből talán önmaga számára is erőt merít, habár saját közeli halála (ahogy erről részletes leírást kapunk Hervé Guibert megrendítő halálnaplójában, a L’ami qui ne m’a pas sauvé la vie című regényben, ahol Muzil alakjában Foucault-ra ismerthetünk) legalább ennyire a testi fájdalom próbája lesz, melynek során csak néhány hűséges barátja és tanítványa marad mellette, a kórházi névtelenségben.

Tovább

Pálinkás György: Aer. Kijárat Kiadó, Budapest, 2019, 206 oldal, 3400 Ft

Amint átlapoztam ezt a különös „albumkönyvet” (ahogy Parti Nagy Lajos nevezte) Roland Barthes bekategorizálhatatlan életrajza, a Roland Barthes Roland Barthes-ról jutott róla az eszembe, mely a következő szavakkal indul (néhány, a gyermekkort felidéző, fényképet követően): „Íme, kezdetnek, néhány kép: abból az örömből fakadnak, melyet az író a könyve befejezésekor engedélyez magának. Ez az öröm az elbűvöltség.” Ehhez hasonló bűvöletet éreztem Pálinkás György könyvében a homályos, néhol alig kivehető, régi Pécs fotográfiákat látva. Ez volt az ő „tökéletes városa”, minden elmosódottságával, ködösségével, szemerkélő esőjével együtt. Thomka Beáta értő recenziójában a kötet „opálosságáról” beszél, kiemelve, hogy ennek a „prózából és képből, nyelvből és látványból szőtt világnak nem a burka a folyószerű homályosság, hanem a halmazállapota”.

Tovább

Simone de Beauvoir: Szelíd ha­lál. Fordította Takács M. József. Jaf­fa Kiadó, Budapest, 2019, 154 ol­dal, 3150 Ft

Beauvoir írói erejét az mutatja, hogy egészen távolságtartó, semleges leírást képes adni a fájdalmáról, önmaga tárgyilagos és pontos megfigyelőjeként. Erre jellegzetes példa a következő bekezdés: „Mama a hátán feküdve, nyitott szájjal aludt. Arca viaszsárga volt, orra kiegyenesedett. Húgom és egy ápolónő virrasztott mellette. Hazamentem, Sartre-ral beszélgettem, Bartókot hallgattunk. Aztán este 11 óra körül elkapott a sírógörcs, ami majdnem ideg-összeomlássá fajult.” Ehhez a feljegyzéshez még hozzáfűzi: „elvesztettem az ellenőrzést önmagam fölött, valaki más sírt bennem.” A mássá-válás az egész szöveget átható tapasztalat. A lány mintegy azonosul az anyjával, önmagára vetett tekintete már csak az anya vonásait látja.

Tovább

Robert Walser: Emlékszem, egy­szer. Fordította Báthori Csaba. Céd­rus Művészeti Alapítvány, Bu­da­pest, 2019, 64 oldal, 1990 Ft

Walser antihősei többnyire ez emberi kapcsolat lehetőségétől is elzárkóznak.  Ezt mutatja a szintén most megjelent, Elsüllyedt ösvény című kötet (mely az 1914-es Kleine Dichtungen anyagát tartalmazza, ismét Báthori Csaba fordításában), amelynek nyitószövegében egy költő lebeszéli lehetséges patrónusát arról, hogy meg akarja őt ismerni: „én ugyanis olyan ember vagyok, akit nem érdemes megismerni”. Ez a költő a walseri szereplők egyik prototípusának is tekinthető. Elzárkózva, egy lepusztult világban él: „egy sivár, ódon házban lakom, mondhatom, romok között. De ez boldoggá tesz.” Ugyanakkor a régi, ódon dolgok iránti, már-már rajongó lelkesedését fejezi ki: „Nézze, ez úgy van: már egy új öltöny egészen felkavar és boldogtalanná tesz; és ebből úgy gyanítom, hogy mindent, ami szép, új és finom, gyűlölök, és mindent, ami régi, rongyos és ütött-kopott, szeretek.”

Tovább

Esterházy Péter, Nádler István: Hét utolsó szó. Corvina Kiadó, Budapest, 2019, 96 oldal, 3990 Ft

A szenvedéstörténet a még felidézhető múlt valós jelenete: egy vallatás tanúi lehetünk. Ez emlékeztethet Nádas Találkozására (Mária kihallgatására, melyet élete szerelme rendel el) vagy akár Jeles András Szenvedéstörténetére, melyben Ámen alezredes (az ÁVÓ tisztje) szemszögéből követjük végig az általa levezényelt, kegyetlen kínzásokat, melyek során egyre jobban izgatja a szenvedés kérdése, egészen addig, hogy végül feláldozza (egy ablakkeretre feszíti) magát. Jean Améry A kínvallatás című, egyszerre teoretikus és megélt tapasztalaton alapuló, esszéjében arról ír, hogy a megkínzott számára az első ütéskor elveszik mindaz, amit a „világ iránti bizalomnak” nevezhetünk. Ezen túl nem marad számára más, csak az „álmélkodás a magát a kínvallatásban korlátlanul érvényesítő másik létezése fölött, és álmélkodás afölött, mivé lehet az ember saját maga: merő hússá és halállá.”

Ezt a határhelyzetet jeleníti meg Esterházy szövege, ahol csupán a másik oldalt, a kínzók beszédét halljuk. Ebben pontosan megfigyelhetők a megfélemlítés legkülönbözőbb eszközei, mindenekelőtt a testi agresszióval való fenyegetés: „Azt hiszed, patkány, hogy a fájdalom valami alsóbbrendű, testi dolog? Tévedsz.” De ugyanígy szerepet kap a szerettekkel való zsarolás is: „éjszaka behozatjuk az anyádat”. A nyomatékos terror („féljél / most igazán féljél”) célja egy név („egynévegynévegynévegynév”) kimondatása.

(...) Nádler absztrakt képkompozíciói egyszerre kapcsolódnak a zenéhez és a szöveghez, de egyiket sem illusztrálják. A festő a hét krisztusi kijelentést olyan tanításként értelmezi, mely lehetőséget nyújthat egy istenkép és istenhit nélküli transzcendencia élményre.

Tovább

Tandori Dezső: Nincs beszédülés. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2018, 211 oldal, 3990 Ft

Milyenek Tandori arcai? Számosak vagy inkább számtalanok (még ha nincsenek is hat milliárdan, ahogy szintén a képaláírásokban áll, de afelé tendálnak), nehéz megkülönböztetni őket, kvázi-hasonmások. Születésük vagy létezésük okára persze T. D. is ad egy evidensnek tűnő magyarázatot: „Jó együtt lenni ezzel a sok fejjel”. Még akkor is, ha kicsit később hozzáteszi: „nem lehet ennyivel együtt létezni; egy-egy részükkel mégis”.

Emellett a rajzok szükségszerűségének megrendítőbb oka is van: „Madárkáink mind meghaltak. Ezek a rajzok mintegy helyettük voltak. Beszédültek mintegy az életünkbe.” Ebben az értelemben a rajzok egy gyászfolyamathoz kapcsolódnak, az egykori madártársaktól való lassú eltávolodáshoz. T. D. már nem egyedi és helyettesíthetetlen verebeket, hanem sokaságban megjelenő, egymással bármikor felcserélhető arcokat (ember- vagy szellemfejeket) rajzol. „Az arcok: önmaguk, de nem titkok. Titkok, de nem önmaguk.”

Tovább

Ivo Andrić: Jelek az út mentén. For­dí­totta Radics Viktória. Forum Ki­adó, Újvidék, 2018, 557 oldal, 3000 Ft

Fő téma, ahogy erre a cím is utal, az utazás, a folyamatos úton lét állapota. „Az élet olyan, hogy senkinek sem javallott sokáig egy helyben maradni, sem szellemi, sem materiális értelemben.” Habár Andrić hangsúlyozza, hogy számára az utazás gyakran nehézségekkel és szorongásokkal jár együtt, mégis, ahogy mindenki más is, folyton utazik. A feljegyzések egy jelentős részét (különösen a harmadik szakaszban) útirajzok, tájleírások és hangulatképek adják. Az utazások betekintést nyújtanak a különböző társadalmak és kultúrák mélyszerkezetébe. „Utazni annyi, mint gyorsan váltogatni a helyeket, a szokásokat, az embereket, akikkel társalogsz, annyi, mint mélyebben az idő szakadéka fölé hajolni.”

Tovább

Ketten egy új könyvről – Földényi F. László: Az eleven halál terei. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 96 oldal, 2846 Ft

Az időtlennek tűnő színtér felett mintha egy kozmikus közönyű tekintet virrasztana, mely valószínűleg a szöveg legprovokatívabb mondatát is nyugodt szenvtelenséggel konstatálná: „Minden steril, minden csupa kő és márvány. Minden szabályos és rendezett. Akár egy krematóriumban.” Érintett olvasóként azonban feltehetjük a kérdést, vajon nem túl rövidre zárt ez az állítás? Párhuzamot vonhatunk ennyire eltérő terek között? Persze a szövegben, kétkedésünk legyőzésére, kezdettől fogva megjelennek az utópisztikus építészet negatív példái, mint a sztálini ötéves tervet dicsőítő „fény városa”, mely később összeomlik a bányák felett, vagy a hitleri megrendelésre készült Albert Speer-épületek.

Tovább

Ismerjük a mű életrajzi vonatkozásait: a Peer Gynt Ibsen utolsó nagy drámai költeménye, és egyben drámaírói karrierje kezdete. Harminckilenc évesen, önkéntes római száműzetése alatt dolgozik rajta, vagyis el kell szakadnia a szülőföldjétől ahhoz, hogy megjeleníthesse azt. A darab így válhat egyfajta önarcképpé: számos gyermekkori emlék felidéződik benne (például Aese anyó saját anyja vonásait őrzi). Peer Gynt alakja ugyanakkor már Ibsen előtt is létezett, népmesehősként, aki viszont kalandjai során sohasem hagyta el Norvégiát. Ez a változás is mutatja, hogy a szerző nagy szabadsággal kezeli a részben átvett anyagot. Ibsen azt írja leveleiben, hogy művét a formára való ügyelés nélkül, merőben szokatlan, vad és merész hangon alkotta meg, tiszta költészetként. Miközben azt is pontosan tudja, hogy ez a monumentális és ambiciózus dráma a létező színpadok igényein messze túllép. És valóban, közel tíz év telik el az 1867-es megírástól kezdve, míg 1876-ban (Grieg kísérőzenéjével és részben annak hatására) bemutatják.

Tovább

Losoncz Alpár: A ha­ta­lom­(nél­kü­li­ség) horizontja. Hommage à Új Sym­posion. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2018, 371 oldal, 2990 Ft

Losoncz Alpár nem kívülről ír, hanem a harmadik nemzedék tagjaként (mely korszak a lap 1983-as betiltásáig tartott), így végig az „elkötelezett insider” nézőpontját képviseli. Ugyanakkor, habár a portrék esetében nem titkolja gyakran eltérő véleményét, mindvégig megőrzi objektivitását, így a szöveg nem ölt semmilyen visszatekintő, nosztalgikus jelleget. Épp ellenkezőleg, a felidézett történet nem a múlt, hanem a jelen felől érdekes, hiszen megérhetjük belőle, hogy a meg nem valósult lehetőségek hogyan és miért korlátozzák a jelent. Már ebből is sejthető, hogy az Új Symposion története nem sikertörténet, hanem hasznos tanulságokat kínáló kudarc. Továbbá ez sajátosan vajdasági elbeszélés, mely nem képzelhető el táptalaja (a ’60-as és ’80-as évek jugoszláviai televényföldje és válságai) nélkül.

Tovább

William Morris: Kézműves esztétika. Fordította Keresztes Balázs, Kijárat Kiadó, Budapest, 2018, 232 oldal, 2900 Ft

Mitől lehet érdekes, a XXI. században ezeket a már saját korukban is korszerűtlen elmélkedéseket olvasni? Talán épp a korszerűtlenségük miatt. A design korában tanulságos az alkalmazott művészetek teóriájának megszületését látni, és a kézműves technikák visszatérésekor újra érvényt nyernek a kisebb művészetek anyagszerűségéről és a kézzelfoghatóságáról szóló szövegek. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy Morris művészetfogalma nagyon eltér a hagyományos esztétikai felfogástól. Szokatlan egyrészt a művészeti ágak hierarchiája, hiszen itt az építészet az, ami (ornamentikájával és berendezési tárgyaival) minden alkalmazott művészet valódi egysége és kiteljesedése. Másrészt nagyon hedonista szemlélet az, mely szerint művészetnek tekinthető minden élvezettel végzett tevékenység.

Tovább

Kortárs klasszikusok
Székely Csaba: Idegenek és más színdarabok
Lanczkor Gábor: Tájsebzett színház
Závada Péter: Je suis Amphytrion

Tovább

Jan Philipp Reemtsma: Bizalom és erőszak a modern társadalomban. Fordította Papp Zoltán. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2017, 658 oldal, 4695 Ft

Jan Philipp Remtsma,  német irodalomtörténész és társadalomkutató, nagyszabású művében egyrészt a társadalmi bizalom és bizalmatlanság kérdéseit vizsgálja, mivel ez alkotja azt a keretet, amelyben az egyéni bizalom működhet. Másrészt részletesen bemutatja – történeti példák, szociológiai reflexiók és filológiai elemzések segítségével –, hogy a modernitás hogyan szembesült a fennálló erőszak kérdésével, hogyan legitimizálta vagy delegitimizálta az alkalmazott erőszakot. Annak tudatában, hogy minden elkövetett erőszak jóvátehetetlen, vagy ahogy a Macbethben elhangzik, „minden gyilkosság feltépi a természetet”.

Tovább

Széplaky Gerda: Kant hátán a szőr. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2017, 252 oldal, 2490 Ft

A Széplaky Gerda által (is) gyakorolt radikális kritika azonban nem csak építészeti példákra érvényes. A kötet egyik nagy tanulmánya Bukta Imre művészetének változását követi nyomon, ahogy ebben a sajátos vidéki-paraszti univerzumban, a nyomorúság világában, a másik Magyarországon mégis megjelenik valami melankolikus szépség: „Bukta hősei is boldogok, mert bár pusztulásra van ítélve omladozó világuk, ők mégis hozzátartoznak: otthonra leltek benne, még ragaszkodnak hozzá.”

Tovább

Tengelyi László: Őstények és világvázlatok
Vincent Descombes: Az ugyanaz és a más
Vajda Mihály: Szög a zsákból
Lev Sesztov: A prófétálás adománya

Tovább

Földényi F. László: A melankólia dicsérete

Samuel Beckett: Echò csontjai

Elfriede Jelinek: Téli utazás

Al Berto: Tűzvészkert

Tovább

Seregi Tamás: A jelen. Filko – Filozófiai Kollégium Könyvsorozata, Kijárat Kiadó, Budapest, 2016, 236 oldal, 2600 Ft

A könyv talán legszebb tanulmánya mégsem ezen vitatkozó diskurzusok egyike, hanem A festészet egy napja, mely pontosan lefesti az esztéta egy elképzelt, ideális napját. Milyen ez? Nádassal kezdődik, az Emlékiratok könyvében olvasható, Egy antik faliképre ekphrasisa felett merengve, mely felveti a kép nyomába eredő nyelv lényegi kérdéseit. A nádasi képleírás mintát nyújt a nap folyamán végrehajtott írás- és látásgyakorlatokhoz, melyek tárgyai már valóban létező, kortárs művek.

Tovább

Esterházy Péter: Drámák

A felejtés ellen

Nánay István: Ruszt József

A második életmű

Tovább

Ketten egy új könyvről - Visky András: Ki innen. Hét színházi kísérlet. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2016. 347 oldal, 2500 Ft

Visky András új drámakötete, a Ki innen, a „hét színházi kísérlet” alcímet viseli. Hét lényegi kockázattal járó próbálkozást látunk a kitörésre, a szökésre, a hagyományos színházi nyelv és gondolkodás megújítására. Ezért lehet a könyv bevezető mottója egy Heiner Müllertől vett idézet, akinek a színész és a történet eltűnéséről, a színházról mint halálon túli tájról vagy mint elhalt emlékrobbanások terepéről szóló teóriái meghatározzák az itt kibontakozó ars poétikát. Ennek a színházi hitvallásnak ugyanilyen fontos alakjai közé tartozik még Beckett, Pilinszky, Kertész, Grotowski és Kantor; már ezek a nevek is sejtetik, hogy mire utal az emlékezés dramaturgiája. 

Tovább
Élet és Irodalom 2019