Milbacher Róbert

Bagi Zsoltnak, az ötletgazdának

Nemrégiben egy kánonnal kapcsolatos, virtuális térben folytatott vita hevében azt a kijelentést találtam tenni, hogy Petőfi semmiféle újdonságot sem hozott a XIX. századi irodalmi kánon tekintetében, vagyis nem ő, hanem – gyanúsan Babits egykori tételét hangoztatva – igazából Arany volt a paradigmaváltó és valódi újító. Mint általában az effajta állítások – főleg, ha hevenyészett hozzászólás formájában történnek –, így nyilván ez is joggal tűnik átgondolatlannak. Itt most ezt a bombasztikusnak, valamint provokatívnak ható tételt próbálom kifejteni csupán a vita kedvéért, persze azzal a meghagyással, hogy mindezt majd tényleg meg akarom írni másutt egyszer alaposabban és pontosabban is.

Tovább

Már azokból a jelekből, amelyek kísérték váratlan felbukkanását, ahogyan szinte a semmiből előtűnve hívatlanul és némán belépett Zecharja házába, minden kétséget kizáróan tudhatta volna, hogy nem akármilyen vendég látogatja meg a szerény és egy ilyen vendég fogadásához mégiscsak méltatlan hajlékot.

De Mirjam, a kicsi szolgáló, aki akkor csupán egymaga volt odahaza, mit sem sejtve tette a dolgát.

A reggeli szokásos feladataival volt elfoglalva, a megszokott és gazdaságosan kimért mozdulatokkal látta el a konyhában teendőit. Semmi fölösleges lépés, fáradságos hajladozás, tudta, újabb hosszú napnak néz elébe. Talán épp befejezte a padló fölsikálását, legalábbis a napi rutin ismeretében erre lehet következtetni. Vizet már korábban hozhatott a kútról a takarításhoz, mert a maradékot éppen most készült föltenni a tűzhelyre, hogy megmelegedjék, mire asszonya a piacról megérkezik az aznapi ebédhez valóval. Lencsegombóc fokhagymamártásban ezúttal hús nélkül, nem volt mit ünnepelniük. Ekkor vette észre, hogy a reggel gyújtott tűz már jórészt kialudt, csak a gyengén pislákoló parázs emlékeztetett a korán kisült lepény melegére. Ezt is újra kell élesztenie, mielőtt egészen elhamvadna. Nem sok ugyan, de valamennyi maradt a lepényből, ma valahogy nem volt étvágya. Akadtak ilyen napok, amikor szinte semmit sem kívánt enni, különösen az utóbbi időkben, amióta úrrá lett rajta is az asszonyi természet. Rendszerint ez volt a reggelijük, kölesből készült, üres kásába, vagy, hogy rá ne unjanak, időnként kecsketejbe mártogatva.

Tovább

Az úgy volt a Jucikával, hogy egyszer csak azt vették észre a szentesek, hogy minden nagymise alatt ott térdepel a mosolygós Szűzanya szobra előtt. Még az Esperes se tudta rávenni, hogy üljön be a padba rendesen, mint a többi hívő, mert a Juci ilyenkor már nem volt magánál, nem hatottak rá a szép szavak. De már a csúnyák se.

Meg is ijedt az Esperes, hogy baj lesz a Juciból, ha ez így megy tovább. Az öregasszonyok mentek mindjárt panaszra hozzá, hogy csináljon valamit a Jucival, mert tisztára elrontja nekik a vasárnapi áhítatukat. Így mondták, hogy áhítatuk van nekik, és szinte nincs kedvük járni a misére, amióta ilyen cirkuszt csinál belőle a Jucika. És akkor meg is mondta a Jucikának az Esperes, hogy jobb lenne, ha nem jönne a vasárnapi misére, ha csak így tud viselkedni. Hiába sírt a Jucika, hogy nem akar ő viselkedni sehogy, de mikor van ez a betöltekezése neki, akkor olyan boldog lesz, hogy szinte el se tudja mondani, mennyire. És szépen kéri az Esperest, ne tiltsa ki a templomból, mert nincsen már semmi öröme a világon ezen a betöltekezésen kívül. Ráadásul otthon a Kálmánka mindig csak kiabál vele, sőt még el is szokta verni, amikor rájön ez a féltékenység. Pedig megesküszik a Jucika akár a Szentanya könnyeire is, ha kell, hogy nem ismert ő más férfit a hites urán kívül soha.

Tovább

Az ÉS könyve februárban – Szilágyi Márton: „Mi vagyok én?” Arany János költészete. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 320 oldal, 3500 Ft

A kötet nagyszabású értelmezése a Toldi-trilógia trilógiaként való szemügyre vétele, aminek legfontosabb és legeredetibb eredménye magának a Toldinak az újszempontú interpretálása. Magam Szilágyi Toldi-értelmezését, mely végre valahára szakított a hagyományos nemzeti szempontú és erősen kultikus Toldi-olvasatokkal, bátran ajánlom mindenkinek, aki szeretné új aspektusból szemügyre venni a túlságosan is „jól ismert” nemzeti „emlékezethelyünket”. Ugyanakkor azt is meg kell mondanom, hogy erősen vitathatónak látom Szilágyi nagyon is „átkatolizált” Toldi-olvasatát, amely a bűnös ember és az Isten közti kiengesztelődés folyamatának megmutatásaként láttatja Arany művét. Alapfeltevése szerint a bűnt elkövető (gyilkosságba eső), vezeklő Toldi és az őt folyamatosan szem előtt tartó Isten végül feloldozásba, megbocsátásba torkolló kapcsolatát követhetjük nyomon a bujdosástól a próbatételeken át a király színe elé járulásig. Csakhogy a vezekléshez bűntudat szükségeltetik, ami Toldi esetében nincs meg, merthogy a bűn elkövetése sem tudva és akarva történt a részéről, hanem fatális véletlen folytán; ha van bűne az ifjú Toldinak, akkor az a harag, amely a Toldi estéjében – amelyről Szilágyi nagyon helyesen állapítja meg, hogy a Toldi visszaénekléseként olvasandó – is visszatérő motívumként rombolja le nimbuszát. Toldi nem azért bujdosik, mert lelkiismerete elől menekül, hanem egyszerűen azért, mert bátyja emberei üldözik: a világ szemében bűnös, ami alól jellemző módon a világi hatalmat képviselő király és nem az Isten fogja föloldani.

Tovább

200 AranyLátó
24 Karát
„Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!”
„Óhajtom a classicus írók tanulmányát”

Tovább

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a Toldi nyomán olyan normatív irodalmiság-eszmény rajzolódik ki a magyar olvasó előtt, amelynek a kritériumai a következőkben állnak: (1) a mű nyelvhez való viszonya eleve kultikus legyen; (2) a cselekmény a hős mintaadó emelkedéstörténetét rajzolja föl, amely célját tekintve valamely magasabb célt szolgál; (3) a főhős tökéletesedésének folyamata mind a külső akadályok, mind a belső hiányosságok leküzdésében álljon. Mindez persze csakis a tragikusra hangolt komolyság jegyében gondolható el, a játékosság, az örömelv és a mindezeket önmagába foglaló nevetés nem méltó a komoly irodalmi műhöz, mint ahogy nem méltó az ember (közelebbről a magyar ember) méltóságához sem. Ez az irodalmiság-képlet az európai irodalom egy nagyon is domináns hagyományához kapcsolódik, amely a nevelődési regény átfogó narratívájának egyfajta nemzetiesített változataként azonosítható be. Az Arany-mű tehát a kor szellemiségének tökéletes és nagyon is korszerű kifejezője, ugyanakkor mintha az Arany-életműből a többi szöveg kárára kiemelt Toldi túlságosan is egyszólamúra hangolta volna a magyar irodalomértés kánonját.

Tovább

Igazság szerint Zecharjáról, az Abija rendjéből való papról ő maga is csak annyit tudott elmondani, amennyit a Mesterétől hallott. Azt meg sohase merte megkérdezni tőle, hogy neki ugyan milyen forrásból származnak az információi, mert azért annyit már akkoriban is lehetett sejteni, hogy alig maradtak fönn róla hitelesnek tekinthető följegyzések. Nem mintha utána akart volna járni bárminek is. És ha őszinte akart lenni magához, valójában a választ nem is szerette volna hallani, mert elég volt a Mester szava bizonyságnak, hogy úgy higgyen el mindent neki szó szerint, ahogyan azt elébe tárta. Mert az erős és igaz hit nem kíván bizonyítékot, hiszen a hit maga sem más, mint a remélt dolgok bizonyossága.

Tovább

Különösen a mindmáig népszerű balladák kapcsán figyelhető meg a hivatalos, kanonikus értelmezések dominanciája és a szoros olvasás között keletkező diszkrepancia. Talán nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy ezek a szövegek egyrészt jelentős téttel bírnak a nemzeti identitásunk felépítésében és fenntartásában (nemzeti balladák), másrészt pedig olyan tabutémákat feszegetnek, amelyeknek a megfogalmazása még a modern társadalomban sem feltétlenül egyszerű feladat. A kettős könyvelés már a balladaműfaj Greguss Ágosttól származó, és máig hatóan kártékony definiálásánál is ott munkálkodik. Greguss a „tragédia dalban elbeszélve” tökéletesen értelmetlen meghatározásával, és annak különösen a tragikum-fölfogásával észrevétlenül is a keresztény-sztoikus világrend keretei közé szorította az Arany-balladák értelmezési lehetőségeit, miközben Arany maga (éppen antik műveltségének és nem túl derűs világlátásának köszönhetően) inkább a görög fatalista tragikumfelfogás keretei között rajzolta fel hőseinek sorsát. A bűn-bűnbánat-kiengesztelődés koordinátái között élő hősök helyett inkább a vak és kíméletlen Sors csapásainak, a belső szenvedélyük végzetének kitett szenvedő ember érdekelte ezekben a szövegekben.

Arany születésének bicentenáriumát ülve még mindig az a legizgalmasabb, hogy az amúgy kissé avíttasnak és, valljuk meg, kicsit unalmasnak tartott szerző életműve mennyi meglepetéssel szolgálhat azok számára, akik nem egyszerűen a hagyományőrzés muzeológusi szándékával fordulnak oda hozzá. Csak akkor csodálkozhatunk rá újra Aranyra, vagy Móricz örökérvényű szavait parafrazeálva, csak akkor nyithatjuk fel a gyászházzá vált Arany-panteon ablakait, hogy friss levegővel árasszuk el, ha végrehajtjuk az Arany-korpusz szövegkánonján belüli hangsúlyáthelyezéseket, az értelmezési kánont pedig sikerül bővítenünk olyan jelentések felmutatásával, amelyek a mai ember számára is számot tarthatnak az érdeklődésre. Mindez persze már nem a kétszáz éves, „hunyt mesterünkön” múlik.

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2019