A legnagyobb csapást az állami egyetemek autonómiájára a 2013-as negyedik Alaptörvény-módosítás után bevezetett kancellári rendszer okozta. Nemcsak hogy nincs a szenátusoknak, rektoroknak semmi beleszólásuk abba, kiket választ ki a miniszter (és nevez ki a kormányfő), ami miatt a kancellár és hivatala gyakorlatilag idegen test lett az egyetem szervezetében, de olyan jogosítványokkal ruházták fel, amelyekkel munkajogi szempontból tulajdonképpen kettévágták az intézményeket, mert a rektor alá csak az oktatók és kutatók tartoznak, míg mindenki más fölött a kancellár rendelkezik.

Hatalmas tiltakozás kísérte az oktatási államtitkár kinevezését. Kifogásolták, hogy soha semmi köze nem volt az oktatásügyhöz, soha nem töltött be állami hivatalt, sőt még a gyerekeit sem íratta be állami iskolákba. Nemcsak politikusok, hanem egyetemi rektorok, továbbá szülők szervezetei fogalmazták meg kemény álláspontjukat, és a sajtó sem volt kíméletes vele. A legjobb 16 egyetem pedig pert indított egy rendelkezés miatt, amely az egyetemek törvényekben rögzített jogait sértette. Mindez persze nem nálunk, hanem a messzi Amerikában, a „legmagasabb világi hely” környékén történt, ahol egy többszörös milliárdos lett a szövetségi oktatásügy vezetője egy rendkívüli szenátusi szavazás után, illetve ahol az elnök megtiltotta a beutazások engedélyezését egyes országokból.

A BME már a ’30-as években is „műszaki és gazdaságtudományi egyetem” volt, és jóllehet a minden hazai egyetemet érintő szovjet mintájú nagy átalakítások után „műszakira” korlátozták, a mérnökök számára szükséges gazdasági képzés egyre fontosabb lett, így a ’80-as évek végére a műszaki oktatás „kiegészítő és háttérterületei” szervezeti keretet kaptak egy természet- és társadalomtudományi karban, amely azután 1998-ban vált széjjel a ma is fennálló két nem mérnöki karra, s lett a BME az ország egyik legnagyobb és legjobb felsőoktatási intézménye.