Radnóti Sándor

Említettem már hogy Pilinszkytől hallottam, a mellőztetés mélyén egyszer azt mondta: mi olyan ártatlanok vagyunk, hogy az már bűn. Elképzelem, hogy ez a paradoxon mennyire felpaprikázhatta Nemes Nagyot, hiszen – valóban – milyen etika is következhetne ebből. De megdöbbentő, hogy az érzés előtte sem lehetett ismeretlen.1958-ban vagy ’59-ben keletkezett egy verse, amelynek – persze – a költő világrendje szerint kiadatlannak kellett maradnia: „Bár megszereztem az undok jogot, / hogy úgy lássam magam: gáncstalan lovagot, / kit a világ bemocskol – / elirtózom e jogtól, / gyanús, gyanús, villámló hősi arcom: / gyanakszom. / A végeredmény? én tiszta vagyok, / s mindenki más mocsok? / Az lehetetlen. Istenem, ne engedd! / Adj más eredményt az egyenletemnek.”

Tovább

Néha, nagyritkán más történt. Egyszer Alföldy Jenővel egyesült erővel áttörtük az unalom falát, és játékot javasoltunk. Rímeket adunk föl, amelyet Weöres majd versbe illeszt. Fejben költött, mi lelkesen körmöltünk. Jó lenne most példákat mondani, de csak arra emlékszem, hogy későbbi publikációiban felismertem néhányat ezek közül az improvizált sorok közül. Megint máskor eszébe jutott, hogy én filozófiával foglalkozom, s ezért kijelentette, hogy az egész német klasszikus filozófiából csak Hamann ér valamit. Ha máshonnan nem, Lukács Esztétikájából ismertem Észak mágusának, Kant königsbergi kortársának nevét, és dióhéj-esztétikájának gyönyörű sorait („A költészet az emberiség anyanyelve… Őseink nyugalma mélyebb álom volt; és mozgásuk tántorgó tánc. Hét napig a töprengés vagy a megdöbbenés csendjében ültek; – és szájukat kinyitották – szárnyaló példabeszédekre”), s azt olyan találónak éreztem Weöres költészetére, hogy eszem ágában sem volt vitatkozni vele. Mindenesetre szeretett provokálni, s amikor egyszer amerikás magyarokat vittünk el hozzá, akik ájult tisztelettel és fényképezőgépük sűrű kattintgatásával akarták a Mestert beilleszteni az élő magyar panteonba, akkor ő ritka élénkséggel vette sorra e panteon alakjait (Juhászt, Nagyot, Pilinszkyt, Illyést), és mindenkiről volt magvas, találó, keresetlen rossz-szava. Nem volt ebben semmi személyes: egyszerűen élvezte látogatói hüledezését.

Tovább

Tovább

Donáthtal 1970-ben barátkoztam össze. Ekkor jelent meg recenzióm a II. világháború utáni magyar földreformról írott könyvéről Közvetlen demokrácia Magyarországon címmel, s hogy ezt a címet az első mondatban meglepőnek minősítettem, abban – úgy hittem – valami radikális társadalomkritikai üzenetet fogalmazok meg, körülbelül azt, hogy mivel ma nincs közvetlen demokrácia, következésképpen demokrácia sincs Kádár Magyarországán. Ezt némiképp ki is bontottam az írásban, amely nem is a recenziók között, hanem a vitarovatban jelent meg a Kritikában. Ma nyilván érzékenyebb lennék a Donáth által híven bemutatott és általam is leírt jogtiprásokra, a kettős hatalomra és önkényeskedésekre, de azt hiszem, helyesen rekapituláltam Donáth – haláláig megőrzött – 45-ös és 56-os forradalmi álláspontját. A képviseleti demokráciával szemben mindig is erős fenntartásai voltak, és sokat gondolok arra, hogy mit szólt volna annak helyreállításához, ha nem hal meg három évvel korábban

Tovább

Föltételezzük, hogy a művészetet valamiféle szenvedély tartja mozgásban. S azt is föltételezzük, hogy ha ezt a szenvedélyt föl tudjuk tárni, akkor megközelítő értelmezést tudunk adni a művészre és a művészetére. Ha Oláh Mátyás műveit faggatjuk ki erről, akkor bizonyára a vallásos szenvedély lesz a keresett válasz. Nem tudom, és nem is hiszem, hogy ez egybeesne valamilyen ismert vallás dogmatikájával, de azt látom, hogy művei valamiféle transzcendens elrendezettséget sejtenek és sejtetnek, amelyet kiegészítenek egy álomrelígió hol érthető, hol érthetetlen igéi, valóságos vagy képzeletbeli kegytárgyai. Idegenség ez a modern világ abszolutizált e világiságától, de persze a modern elutasítása, egy tradíció kitalálása és az ahhoz való ragaszkodás is a modern egy arca.

Másodszor a képzőművész szenvedélyének köze van a kéz állandó működéséhez és működtetéséhez. Oláh különös pasztellrajzain feltűnik két adottság, amelyet a művész választott. Az egyik az egész felület pontozott, szálkázott textúrája, a másik a keret, amely mindig világosan jelen van, akkor is, ha a kép egy-egy részén azonos az ábrázolt tárgy körvonalának részletével. Ez az a hely, amelyben alkotója otthon érzi magát, s amelyet benépesít, berendez. A kéz sétára indul, s nem is bizonyos, hogy a szellem előre meghatározott terve szerint. „Merre jár a gondolat és rajzolója” – teszi föl a kérdést az egyik cím, máskor meg a teátrumos mondóka (teátrummal – teát rummal) ismételt fölhasználása szinte hangsúlyozza az esetlegességet. Az érett művészet jellegzetessége, hogy nem kell már annyira akarni. Benne van a kézben a motivika, és benne van az újdonság is. Talán azért, mert föntről diktálják. A rajzolás, a festés, a faragás aszketikus gyakorlattá válik, a kéz munkájává.

Harmadszor – és ez mindig és régóta föltűnik Oláh Mátyás munkáin – a humornak jelentős szerepe van. Ez ritkaság; a képzőművészetben nincs a komédiának műfaja, vagy ha igen, a karikatúra ritkán válik grand arttá. Kevés az olyan festő, akinek a humora kitetszik a művészetében; hirtelenjében a nagyok közül csak Klee-t, Lyonel Feiningert tudnám említeni, s persze a mindenoldalú Picassót. Oláh művei gyakran humorosak, viszont sohasem ironikusak. Ezt nem nehéz megmagyarázni: az irónia minden mögé kiteszi a kérdőjelet, a végtelen és a véges viszonyában is. De maga az Örökkévaló, a Mindenható, ha valaki komolyan veszi ezeket a fogalmakat, nem válhat irónia tárgyává. Márpedig Oláh Mátyás komolyan veszi, ha nem is kell Ábrahám, Izsák és Jákob istenére gondolnunk, és semmilyen más istenre, amely megjelent a történelemben. De szemmel látható, hogy úgy véli, egy végtelen szellem rendezi el vonásait a papíron, a vásznon, a kövön, s ebben mint sorsában megnyugszik. Mi pedig, hívők és hitetlenek, élvezzük ezeket a vonásokat.

Tovább

Tovább

Aczél Márta Schlesinger Mártának született, de apja magyarosította a nevüket, méghozzá nem a monogramok szokásos megőrzésével, hanem beszélő névként: ugyanis gazdag szerszámgépgyáros és vaskereskedő volt; azt hiszem, a magyar ipartörténet meg is őrizte az emlékét. Nem volt jó családfő, feleségét és lányát itthon hagyva vészelte át a vészkorszakot Egyiptomban. Aczél Erzsi – Márta édesanyja – állítólag nagy zongoristaígéret volt, Bartók tanította, Weiner Leó baráti köréhez tartozott, és nevét Fischer Annie-val együtt emlegették, de hát e szóbeszédek alapjáról semmit sem tudhatunk. Mindenesetre tény, hogy 1940. január 3-án Beethoven c-moll zongoraversenyét játszotta a Zeneakadémia nagytermében Fricsay Ferenc vezényletével.

Tovább

Tovább

Donáth Mirjam: Mások álma. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2017, 318 oldal, 3499 Ft

New York drága, Manhattanből kiszorul az ember, mihelyt el kell hagynia egyetemi szállását, vagy csak nagy szerencsével és baráti szívességgel lehet ott fedelet találni. A lakóközösségek kényelmetlenek, rágcsálók és bogarak látogatják, mindenféle nehézségek és feszültségek adódnak, de megvan ennek az írói előnye: a helyről helyre vándorlás sokféle figurát dob föl, legtöbbször olyanokat, akik maguk is meg akarják vetni a lábukat New Yorkban, mindenféle náció fiai és lányai, gyakran magyarok. Tükröt tartanak az írónak, akinek egyik legfőbb erénye az eleven karakterizálás, amelynek nyomán kialakul valamiféle laza tipológia abban a tekintetben, hogy ki nyeri el és ki nem a város kegyeit.

Tovább

A magányt kompenzálta a fontosságtudat, az pedig Feri képzeletének a műve volt. Részben reális elemekből állt: a század egyik legnagyobb gondolkodójának jelenlétéből, saját tehetségükből, hitükből, munkaképességükből, erkölcsi integritásukból. De a Budapesti Iskola nincs az ő képzelete nélkül (mint ahogy szétesésében is kulcsszerepe volt). A fontosság lesugárzott rám is, Feri nyomán úgy éreztem, hogy egy világáramlat része vagyok. Nagy erénye volt, hogy ki tudta szabadítani az embert a – hogy úgy mondjam – „kis pont”-tudatból, és meg tudta világítani gondolatainak, megírt vagy tervezett dolgainak összefüggését „a nap követelményével”, méghozzá világméretű összefüggésekben. Kikerestem, ezt írtam róla szóló nekrológomban: „Fehér kezében a világ dolgai ügyek­ké váltak. Ez talán ijesztően hangzik, s volt is, akit megi­jesz­tett. Voltak, akik lerázták az erkölcsi kényszert, amely Fehér elánjában és retorikájában testet öl­tött, s nem tagadom, lehettek olyanok is, akiket megroppantott.”

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Az ÉS könyve decemberben - Parti Nagy Lajos: létbüfé (őszológiai gyakorlatok). Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 246 oldal, 3499 Ft

Minden jelentős költő különbözik, és a legtöbb különbözni is akar. Lírai forradalmak jönnek, de amíg a sorozat tart – mondjuk Csokonaitól Tandoriig és tovább –, működik, és újra meg újra működésbe lép az abszorpció is. Parti Nagy érdekes döntése, vagy érdekes költői sorsa, hogy nem lázad az ellen a magas gyönyör ellen, amit a magyar költészet kínál, hanem fenntartja és felmutatja – a háttérben. Ahhoz azonban, hogy ez ne váljék üressé vagy giccsessé, élni kell a poetica licentiával, a költői szabadsággal. Az a tompa szellem, amit „Dumpf Endre” jelöl, és a körülötte lévő minimális tér megalkotása nem egzisztenciális, hanem poétikai természetű, s éppenséggel a költői szabadság szinte végtelenbe való kinyújtását szolgálja. Így aztán megtörténhet, hogy a boldog órák szép emléke így tűnik fel: „kis esti kecs / kis esti égtej / infravörös éden / boldog órák szép emlők / e fénye-fedte képen / vajh mit néztek rám / elömlő őszi felhők / ti mindkét térfelen / piperetömlő / bimbahány / kebelnők”.

Parti Nagyot a nyelvrontás, a szövegrontás mesterének szokás tartani, s való igaz, hogy ezek – a nyelv hihetetlen tudását és érzékét föltételező – költői üzelmek prózáját és líráját egyként jellemzik. De a létbüfében nem a rontás vagy javítás a lényeges, hanem valamifajta szelíd anarchizmus, amely a költői szabadságba beleérti az értelmetlent, az oda nem illőt, vagy a gátlástalan társítást, a viccet.

Tovább

Göncz nemcsak a népi emlékezetben volt a legjobb elnök – különösen első terminusában –; hiába volt utódai közül az egyik kiváló jogász, a másik nagy tudós. (A svihákról és a „pártkatonáról” ne beszéljünk, de hát ők már nem is tartoznak a III. köztársaság történetéhez.) Az egyik, ami szeretetre méltóvá tette, civil téblábolása volt a nagy stallumban. A bokafixes zokni, a testőri kísérettel való szemétlevitel az óbudai monstrum-lakóházban, amíg még nem kellett rezidenciára költöznie, vagy szigligeti nyári magánlátogatása, ahol találkoztunk, és ő részben gyerekes örömmel, részben magát kívülről néző hüledező göcögéssel mutogatta a nagy elnöki autót: mindez, és sok minden más a modorosság, a merevség hiánya miatt volt olyan rokonszenves.

Tovább

(Nagy Barbara: Eredeti másolat. Kiállítás a Vajda Lajos Stúdió Pincegalériájában. Szentendre, Péter Pál utca 6. A kiállítás november 5-ig tekinthető meg, péntektől vasárnapig 14–18 óra között.)

Tovább

Tolnay végigkalauzolt bennünket a Casa Buonarrotin, s utána ebédre hívott bennünket, s bemutatott egy angol hölgynek, házvezetőjének, későbbi feleségének. Dolgozószobáját a Ferenczy Noémi-gobelinekkel, emlékezetem szerint, nem mutatta meg. Az ebéd alatt Fülep Lajosról beszélgettünk. Én akkor már olvastam Tolnay Hieronymus Boschról szóló doktori disszertációjának második, bővített kiadását. A könyvet a Művészettörténeti Intézet könyvtárából kölcsönöztem, ahová Fülep hagyatékából került. Bele volt nyomtatva a hódoló ajánlás a Mesternek, Fülepnek. S kissé hökkenten láttam Fülep apró ceruza-bejegyzéseit, amelyek kicsinyesek, kekeckedők, mondhatni irigyek voltak. Persze erről óvakodtam Tolnaynak beszélni.

Tovább

Megragadott egy rövid verse, amelyet most emlékezetből idézek. „Legyek kismester inkább, dolgaértő, / ki ha-mit tesz, tisztességgel csinálja, / mintsem titánok zagyva, pofatépő, / ál-egekig sötétlő / paródiája.” Ezek a dühös, gőgös sorok nagyon rávallottak Imrére. Ott volt mögöttük a kiadói tapasztalat, az elbírálásra százával kapott verseskötetek, amelyeknek túlnyomó többsége Juhász Ferencet, vagy még inkább Nagy Lászlót próbálta majmolni. Messze volt még az a fordulat, amely mindenek előtt Vas István propagandájának, majd Tandori és Petri költészetének hatására gátat vetett a titanizmusnak a magyar költészetben – annak a „lírai fényűzésnek”, amelynek végét ugyan Nagy László jelentette be a Zöld angyalban, de tette ezt a magyar irodalom egyik legfényűzőbb versében.

Tovább

Tovább

Egy nap meglátogattuk New York mellett Király Béla tábornokot, 1956 fontos szereplőjét. Sokan voltunk magyarok, Harasztira emlékszem. Gyuri az úton whiskyt szopogatott az autóbuszban, s mire megérkeztünk, alaposan szüksége volt az ágynyugalomra. Király elragadóan fogadott bennünket, élénk beszélgetés kezdődött, melybe néhány óránként bekapcsolódott Gyuri is, aki – mint egy szellem – ilyenkor megjelent és lebotorkált az emeletről. Megint tapasztaltam, hogy alkoholbetegsége nem kezdte ki eszét: másodpercek alatt megértette, miről folyik a szó, s elmésen, találóan hozzászólt. A tábornok és a költő között kivételesen gyöngéd kapcsolat alakult ki, amire én azt találtam mondani, hogy megképződött Bem és Petőfi viszonyának – paródiája.

Tovább
Élet és Irodalom 2021