Jólesz György

Tovább

Anton Bruckner (1824–1896) munkásságát még zenész körökben is szokás úgy megítélni, hogy egysíkú. Hogy aki egy szimfóniáját ismeri, az ismeri az összest. Ez az állítás természetesen nem igaz, még akkor sem, ha tekintetbe vesszük, hogy Beethoven vagy Mahler szimfóniatermése jóval sokszínűbb képet mutat. Izgalmas volna kimutatni, egymástól mennyire eltérő három egyéniség az V., a VI. és a VII. szimfónia, ez azonban másik tanulmány tárgya lehetne. Ám a VI. szimfónia méltó figyelmünkre a tudattalan hatások kutatásánál is.

Az 1881-ben keletkezett mű hangneméül Bruckner a közmegegyezés szerinti egyik legderűsebbet, az A-dúrt választotta, ez Mendelssohn IV. (Olasz) szimfóniájának is a hangneme.  Megpróbálunk szemügyre venni néhány furcsa hasonlóságot, esetleg analógiát a két alkotás között.

Tovább

Az egyik legnagyobb hatású irányzat, a szürrealizmus sikeresen teret hódított a képzőművészetben, de az irodalomban már jóval kisebb súllyal és rövidebb ideig volt jelen, a zenében pedig semmi esélyt nem remélhetett. Itt fontos tisztáznunk, hogy szürrealista szövegek megzenésítése természetesen nem hoz létre zenei szürrealizmust, mint ahogy a verista operák sem a zenéjük, hanem a cselekményük okán veristák.

Mégis, a szándékot, amellyel Gustav Mahler VII. szimfóniájában az éjszakát, ezt a szürrealizmus által különösen kedvelt toposzt járja körbe, tekinthetjük egyfajta – nem is feltétlenül tudatos – kísérletnek a szürrealizmus zenébe történő integrálására. Kísérletnek, melynek során a szerző megpróbál az éjszakára, az álomra, a tudattalanra hivatkozni saját hangzó univerzumában, illetve ezekről saját befogadói közegének valamit közölni. (Mint ahogy jelen írás is kísérlet arra, hogy zenéről essék szó nem szakmai közegben.)

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2020