► Virginie Despentes: Vernon Su­butex I–II–III. Fordította Tótfalusi Ágnes. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2022, 367+357+375 oldal, 7999 Ft

Az ember belekezd az 1969-ben született, eddig kilenc regényt közreadó Virginie Despentes trilógiájába (ezek közül a Vernon Subutex immár a harmadik könyv a szerzőtől magyarul), és hosszú ideig, úgy nagyjából az első kötet végéig úgy érzi, az „év könyvét” tartja a kezében. A másodikban aztán mintha leülne a kezdeti, egy teljes köteten át kitartó lendület, a dolgok kicsit ellaposodnak, hogy a harmadikban valamilyen fokon majd újra életre keljenek, de a záró darabban mintha már nem egészen azt a regényt olvasnánk, ami magától értetődően következne az elsőből. A Vernon Subutex távolról sem az, amire determinálva van, aminek egy darabig látszik, és amit minden kezdeti eleme előlegez – nem felemelkedéstörténet, éppen ellenkezőleg; de ez, klasszikuson, modernen és posztmodernen túl, mindezek birtokában a 2010-es évek második felében talán éppen így van rendjén.

► Hernán Díaz: Bizalom. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Bu­da­pest, 2022, 399 oldal, 4990 Ft

Mindenképpen érdekes helyzet lett volna, az itthoni könyvkiadási viszonyokhoz, ahol az újnak, a frissnek szembetűnő primátusa van, feltétlenül illő: egy az évi Booker-díjas előbb jelent volna meg magyarul, mint hogy október 17-én megkapta volna a londoni elismerést.

Ráadásul a zsűri igazán rendhagyó, ízig-vérig posztmodern szellemű, elemeiben mégis a leggondosabb klasszikusságra törekvő irodalmi művet díjazhatott volna az 1973-ban Argentínában született, előbb Svédországban, aztán az Egyesült Államokban nevelkedett, felnőttkorát idestova három évtizede Brooklynban élő Hernán Díaz második regényének kiemelésével. Olyan regényt, ahol a posztmodern és a klasszikus jelleg közötti átjárás az olvasó számára nem különösebben nehezen megoldható feladat, továbbá a regény végére érve sem a posztmodern, sem a klasszikus olvasói énje nem sérül, és nem hoz áldozatot az egyik vagy a másik rovására. Arról van szó, hogy a Bizalom teljes szövege négy különálló részre, voltaképpen négy önálló, külön címmel ellátott, más-más szerző jegyezte „könyvre” tagolódik, és ezt a négy részt semmiféle szerzői kommentár nem kíséri vagy választja el egymástól, miközben a négy rész egymásutánja (egymáshoz való viszonyuk és saját helyük az egészben) mégiscsak a Bizalom jelentásadásának, vagy régebbi fogalmazással, megfejtésének kulcsa.

James Joyce: Stephen Hero. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Kappanyos András. Helikon Kiadó, Budapest, 2022, 375 oldal, 4699 Ft

És épp ez, az egyszer már kiírt szöveg és a végleges redukció között ott lévő különbség a Stephen Hero legfontosabb hozadéka. Hiszen azon túl, hogy teljes jogában színre lépteti a referenciális szerzői alteregót, a sok tekintetben a hús-vér James Joyce-szal azonos, bizonyos vonatkozásokban tőle eltérő Stephen Dedalust (a Stephen Hero írásmódjában még Daedalusként), az Ifjúkori önarckép, és aztán az Ulysses főszereplőjét, számtalan, máshonnan nem tudható aprósággal világítja meg nemcsak az alakmás főhős, hanem az élete második, nagyobb felét szülőhazájától távol töltő, emigráns írói életet folytató James Joyce eszméinek kifejlődését és az ír világból való távozásának belső indítékait. A Stephen Hero megformálása inkább még klasszikus, a korabeli angol nyelvű próza eszményeihez illeszkedő változat (bár időkezelése már ennek az első változatnak is modernista, továbbá ugyanaz a nagyfokú topográfiai referencialitás jellemzi, mint későbbi leágazásait), átütővé mindez az Ifjúkori önarcképben, felülmúlhatatlanná pedig az Ulyssesben válik. De Kappanyos Andrásnak alighanem igaza van végső mérlegében: a Stephen Hero Joyce-hívőknek kötelező olvasmány, viszont nekik is érdemes a legvégére, az Ifjúkori önarckép és az Ulysses utánra tartogatni az életműnek ezt a különlegességét – erényei ily módon tárulnak fel a legsokatmondóbban.

John Updike: Emlékek Gerald Ford elnökségéről. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 377 oldal, 4990 Ft

Magát a szöveget nem is tagolják klasszikus belső fejezetek és fejezetcímek, egységeit a szükséges helyeken pusztán egy egyszerű soremelés választja el egymástól, a szerkesztőségnek küldött válasz -- amelybe szögletes zárójelekben rendre a szerkesztőségnek címzett, a szövegre vonatkozó kérések, reflexiók, pontosítások stb. ékelődnek -- ugyanis egészen határozottan két, egymással váltakozó szálra bomlik. Az egyikben Alf végigmeséli saját zaklatott életét, kitekintéssel az előzményekre, illetve a későbbi fejleményekre, a középpontban a Ford-kormányzat idejére eső szakasszal, a másikban pedig végigmondja annak a végül elvetélt történészi szakmonográfiának az elképzelését (kezdetben szó szerinti idézetekkel, aztán lassan a vázlatokra és a meg nem írt tervekre hagyatkozva koncepcionálisan), amelyet a Ford-éra éveiben James Buchananról (1791—1868), az Amerikai Egyesült Államok 1857 és 1861 között hivatalban lévő 15. elnökéről tervezett írni.

Christian Oster: Az én nagy la­kásom. Fordította Seláf Levente. Gondolat Kiadó, Budapest, 2022, 201 oldal, 3400 Ft

Az 1949-ben született Christian Osternek, aki első regényét viszonylag későn, 1989-ben publikálta, ám azóta összesen tizenkilencet írt (a nyolcvanas évek közepén, még ismeretlenül három krimit, 1998-tól, többé-kevésbé már megállapodott, a pályán lévő íróként a 2010-es évek első harmadáig huszonöt gyerekkönyvet is), ez a hetedik regénye; ez nyerte el számára az első komolyabb francia irodalmi elismerést, a Médicis-díjat, és ez egyben az első magyarul megjelent műve. Nem is kell huszonhárom évet visszaforgatni az idő kerekén (egyébként is sokféleképpen, sokféle időrendben, és még sokfélét is olvasunk), hogy feltáruljon a könyv kiterjedt és szinte iskolapélda-szerűen ismerős irodalmi rokonsága.

Richard Flanagan: Első személy. Fordította Kada Júlia. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022, 480 oldal, 4499 Ft

Az Első személy legfontosabb vonása, egyúttal legnagyobb érdeme, hogy ezt a fent röviden vázolt alaphelyzetet nem hagyja meg felütésnek vagy a későbbi cselekményt egzotikusan színező háttérnek. Közbeszúr ugyan néhány, az egyes szám első személyben megszólaló főszereplő múltját, viszonyait megvilágító flashbackszerű epizódot, de a regény háromnegyede kizárólag erről a teljességgel reménytelen, monoton küzdelemről beszél. Különböző vetületekben, a tapodtat sem mozduló alapállapot újra- és újra felidézésével az írás lehetetlenségét, a nem-írást járja ilyen és olyan oldalról körül, Kif egyre kétségbeesettebb próbálkozásait a munka elvégzésére, menekülőutak és alternatív megoldások keresésére, a helyzetben benne rejlő lélektani, írói, emberi, végső soron két egyéniség közötti buktatók és zsákutcák kikerülésére

Sándor Iván: Szakadékjátszma. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2022, 194 oldal, 3699 Ft

A Szakadékjátszma igen rövid terjedelme ellenére (a regény szellősen tördelt, önálló fejezetcímekkel vagy számozással nem ellátott, de egységekre bontott szövege nem tesz ki egészen kétszáz nyomtatott oldalt) bonyolult narratív eljárásokkal operáló, sok szereplőt életre keltő, gazdagon felrakott, a részleteiben mégis inkább szándékosan visszafogott, nem a konkrétumokat és a referencialitást, inkább egyfajta atmoszférát kiaknázó epikai mű (ebben a hónak, a havazásnak, a behavazottságnak különleges jelentősége van), olyan irodalmi alkotás, ahol a ki beszél? eldöntése egyben a mű értelemadásával egyenlő.

James McBride: King Kong diakónus. Fordította Pék Zoltán. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2022, 423 oldal, 4499 Ft

A King Kong diakónus valójában szívből szóló, szemkápráztatóan színes és könnyed mese egy olyan író előadásában, aki a világát testközelből ismeri, regénye mégis a fantázia diadala a maga mesebeli igazságaival és végső, a jó diadalára kihegyezett, ugyancsak mesebeli és világos elrendezettségével.

Colum McCann: Apeirogon. Fordította Sepsi László. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021, 523 oldal, 4499 Ft

A közvetlen tárgy, az alaptörténet viszonylag könnyen átlátható és köznapian referenciális -- megtörtént eseményeken, valóságos szereplőkön, a főszereplők saját nyilatkozatain alapul. 2016-ban járunk, a történet a világpolitika fél évszázad óta bizonyosan leghevesebb konfliktusának helyszínén, a Közel-Keleten, Izraelben, illetve a fallal körülvett Ciszjordániában, a Palesztin Hatóság területén játszódik, és két férfira összpontosít: a hatvanhét éves Rámi Elhánánra, izraeli zsidó tervezőgrafikusra, aki anyai ágon hét generációra tudja visszavezetni izraeli illetőségét, illetve a negyvennyolc éves Basszám Araminra, palesztin arab kertészre, aki a nyolcvanas évek közepétől hét évet terrorcselekmények elkövetése miatt börtönben töltött, és akinek felmenői ugyancsak hosszú generációk óta Palesztinában élnek. Kettejükben az a közös, hogy mindketten elveszítették egy lánygyermeküket, mindketten az izraeli-palesztin konfliktusnak a következtében: Rámi néhány nap híján tizennégy éves lánya, Szmadar 1997 júniusában többedmagával három öngyilkos palesztin merénylő robbantásának áldozata lett Nyugat-Jeruzsálemben, Basszám tízéves kislányát, Ábírt 2007 januárjában anátái iskolája mellett a békés, néptelen utcán találta el egy izraeli katonai dzsipből kilőtt gumilövedék. Létezik-e nagyobb gyász, van-e súlyosabb feldolgozandó trauma, akadhat-e bosszúvággyal telibb életesemény felnőtt szülő számára, mint ártatlan gyermekének szánt szándékkal előidézett halála?

Georg Klein: Miakro. Fordította Me­sés Péter. Gondolat Kiadó, Bu­­da­­pest, 2021, 260 oldal, 3600 Ft

Nyilvánvaló az is, hogy falon, pusztaságon, kiürültségen, végpusztuláson ma mást ért egy angol, egy amerikai, egy orosz vagy egy német író, és olvasóik is más-mást várnak el tőlük. Georg Klein páratlan érdeme, hogy a Miakro világát úgy teremti meg, hogy abban a múlt század német történelmi tragédiái még csak érintőlegesen, utalásszerűen sem sejlenek fel, miközben például a fal metaforája erre beláthatatlanul nagy teret adna – a generális fátum helyett a részletekben gyakran artikulálódik az irónia, a bevett formák kifordítása, végső soron valamilyen minimálisan derengő ontológiai remény.

David Schalko: Nehéz csontok. Fordította Győri László. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2021, 399 oldal, 3990 Ft

A történet valamikor az 1930-as évek közepén veszi kezdetét és az 1960-as évek elejéig tart, középpontjában egy négytagú, „a” Krutzlerból, a bandavezérből, „a” Wesselyből, a kártyalapok csínját-bínját ismerő játékosból, „a” Sikorából, akire a többiek varázslóként tekintenek, és az egyetlen polgári szakmával bíró, felmenői nyomába lépve a hentesmesterséget kitanuló „a” Praschakból összeverbuválódott, nagyjából egyívású társaság áll, akik még fiatalon sírig tartó szövetséget, kvázi vérszerződést kötve megalapítják bűnbandájukat, az Erdbergi Spedíciót – a név onnan jön, hogy mind a négyen Bécs harmadik kerületének ugyanabból a negyedéből, Erdbergből származnak, és egy-két lehúzásos csaló trükk mellett legkedvesebb rablási módszerük a „költöztetéses” lopás, amikor a kiszemelt lakást egy szállítóautó segítségével az utolsó szegig kipakolják. Már az Anschluss után azonban túlságosan nagy halba (újdonsült náciba) akadnak, megbuknak, és hárman közülük (Krutzler, Wessely és Sikora) köztörvényes elítéltként, egymástól elszakadva koncentrációs táborba kerülnek. Mind a hármójukból munkafelügyelő, kápó lesz, túlélik a táborok megpróbáltatásait, és hazatérve, újra összeállva módszeresen hozzákezdenek, hogy uralmuk alá hajtsák az egész fővárost.

Colson Whitehead: Harlemi kavarás. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2021, 313 oldal, 4690 Ft

Az 1950-es évek végétől az 1960-asok közepéig haladunk előre a regény három egymásra épülő nagy epizódjában, a környék kisstílű tolvajai orgazdájukként tekintenek a férfira, ő pedig különböző embereknek rendre átnyújtja azokat a borítékokat, amelyekről azt gondolja, biztosítják a nagyváros olajozott működését és saját életének háborítatlanságát. Többnyire a legális, de néha az illegális határán evickél tehát Carney, hogy fennmaradjon a hullámok hátán, de mivel a környezete nagyjából ugyanígy él, ez egészen addig nem okoz különösebb problémát, amíg tudtán kívül, Freddie unokatestvérének az áldatlan közbenjárására bele nem keveredik egy ellopott tévé viszonteladásánál jóval komolyabb ügyletbe, igazi, az életét veszélyeztető nagy balhéba.

Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj. Fordította Patat Bence. Typotex Kiadó, Bu­da­pest, 2021, 243 oldal, 3500 Ft

Az Izlandon 2005-ben közreadott Nyári fény, aztán leszáll az éj az 1963-ban született Jón Kalman Stefánsson hatodik könyve, mindazonáltal az utóbbi három évben magyarul megjelent Jón Kalman-könyvek között időrendben a legelső, két évvel megelőzi az Izlandon egymástól kétévnyi távolságra lévő darabok sorozataként kiadott Menny és pokol-trilógia címadó nyitó regényét. Hiábavaló lenne keresni benne vagy számonkérni rajta a trilógia lételméleti nagyszabásúságát, az ezutáni párregény, A halaknak nincs lábuk vagy A mindenséghez mérhető megbocsátó nosztalgiáját, akár még az Ásta kísérletező fejlődésregény-dekonstrukcióját sem. Kicsit mégis olyan ez a többiekkel összevetve vékonyabb Jón Kalman-könyv, mintha egy nagy, európai rangú, velünk kortárs elbeszélő az írói műhelyébe engedne bepillantást.

Annie Ernaux: Évek. Fordította Lőrinszky Ildikó. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 260 oldal, 3499 Ft

Az Évek ugyanakkor távolról sem szabályos curriculum vitae, noha, ha még nem lenne, meg lehetne szerkeszteni belőle egy szabályos Wikipédia-cikket Annie Ernaux-ról, még csak nem is az Évek megírásának, az ötlet felmerülésének és megvalósításának öntükröző naplója, annak ellenére, hogy jó néhány erre, a megírásra, az elbeszélés közismert nehézségeire vonatkozó reflexió olvasható benne, és egyáltalán nem szabályos Franciaország-történet, jóllehet különböző mélységben rengeteg minden kerül elő benne Franciaország a háború utáni hatvanvalahány évéről. Inkább impressziók, benyomások, emlékek, visszaemlékezések, a hétköznapi francia apróságokból, irodalmi szövegekből, tévéműsorokból, vicclapokból, slágerszövegekből, reklámokból visszamentett efemériák, alkalomadtán a dolgokat nevén nevező frivolitások tömkelegének egy különleges tudaton áteresztett szőttese, hogy az Esterházy Péter Termelési-regénye kapcsán Bojtár Endre által egyszer már átköltött klasszikus megfogalmazást használjam, a XX. századi, XXI. század eleji „francia élet enciklopédiája”, ahol a „francián” és az „életen” is külön hangsúly van (az „enciklopédiáról” nem is beszélve).

Philip Roth: Engedd el I–II. For­dí­totta Nemes Anna. 21. Század Kiadó, Budapest, 2021, 382+565 oldal, 5490 Ft

A regény lapjain lényegében teljes fegyverzetében előttünk áll a későbbi Philip Roth, fiatalkori élességgel érvényesül benne egy-egy mozzanattal aztán mindig eltávolított önéletrajzi referencialitása, erőteljes lélektani realizmusa, a fentet és a lentet egyaránt ábrázolni tudó szenvedélyes társadalmi érzékenysége, a szexualitást soha véka alá nem rejtő szókimondása, rendíthetetlen zsidó azonosságtudata és az egész világát hallatlan öniróniával és nevettető humorral érzékeltetni képes látásmódja. Az Engedd el, ha feltétlenül rövidre akarjuk zárni, az „átrendezésről”, az emberi viszonyok szüntelen átalakításáról szól, ahogy ezt az egyik passzus a könyv vége felé összegző tanulságként kifejti, és micsoda a Roth-életmű, ha nem ez, a párkapcsolati, családi, társadalmi viszonyok átrendeződésének különböző emberi életszakaszokban regényekként megörökített változatai?

Giovanni Catelli: Camus halála. Fordította Mátyus Norbert. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2021, 236 oldal, 3499 Ft

Catelli most magyarul is megjelent könyvének a tárgya egyetlen határozott tézis melletti érvelés: az Albert Camus halálát okozó autóbaleset 1960. január 4-én a Petit Blevinhez közeli országúton nem véletlenül következett be, hanem a szovjet titkosszolgálat beavatkozásának az eredményeképpen. A balesetet nem műszaki hiba, a bal hátsó kerék anyagfáradás vagy a túlságosan nagy terhelés miatti durrdefektje okozta, amire a korabeli rendőrségi vizsgálat jutott. A kereket, állítja Catelli, egy szerkezet segítségével a KGB emberei manipulálták, és a Szovjetunió számára főként az 1956-os magyar forradalom ügyében tett gyakori megnyilvánulásai miatt egyre kényelmetlenebbé váló francia írót ezzel az előre kitervelt, hosszasan és körültekintően megvalósított merénylettel tették el láb alól.

Árvai Mária–Véri Dániel: A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött. Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre, 2020, 200 oldal, 7990 Ft

A könyvbe belefoglalt történet pedig olyasmi, ami az alapját adó, 2019 szeptemberétől a Szentendrei Képtárban megrendezett kiállítás óta köztudott tény, előtte azonban hatvan éven át inkább feledésre ítélt, kellemetlen áthallásokkal kísért epizódnak számított: 1959 késő őszén, október 24-én a Műcsarnokban francia könyvkiállítás nyílt (a háború óta az első ilyen volumenű kulturális szemle), és két héttel később, mikor november 8-án a példátlan számú, a Hősök terén kígyózó sorokban várakozó látogatót vonzó kiállítást bezárták, a több mint háromezer kiállított könyv nagy részének, egyes visszaemlékezők szerint a felének, mások szerint a nyolcvan százalékának lába kelt. A látogatók a kabátjuk alá rejtették, a zsebükbe vagy a táskájukba dugták őket és kisétáltak velük, tömeges méretben saját tulajdonukká tették, ellopták a kiállított könyveket. Nem volt nehéz dolguk: egy-két üvegtárló alatt őrzött bibliofil kiadvány kivételével az anyag szabadon, nyitott polcokon állt vagy széles asztalokon hevert, hozzáférhetően, kézbevételre, lapozgatásra, végső soron valóban „lopogatásra” szánva. Teremőr sosem mozdult, a kijárati portaszolgálat tétlen maradt, rendőri közbeavatkozás is csak elvétve fordult elő, és a legenda hamar lábra kapott Budapest-szerte: a francia szervezők nem rendelték meg a kiállított anyag hazaszállítását.

Stefan Hertmans: A fordult szív. Fordította Fenyves Miklós. Helikon Kiadó, Budapest, 2021, 413 oldal, 4499 Ft

Eddigre világossá válik, hogy az 1951-ben a belgiumi Gentben született flamand író, Stefan Hertmans második magyarra fordított regényében ugyanazt valósítja meg, mint amit a 2016-ban ugyancsak Fenyves Miklós fordításában, de még az Európa Könyvkiadónál napvilágot látott elsőben, a Háború és terpentinben, ebben a nagyapja ráhagyott első világháborús feljegyzéseit kommentáló és közreadó regényében tett: elsőosztályú modern esszéregényt írt ezúttal is, amelynek fő vezérfonala a XXI. századi intellektuális tudat folyamatos működtetése, közösnek gondolt kulturális élmények és tapasztalatok legalább pillanatokig tartó játékba hozása Camus-től Kavafiszig számtalan apró mozzanaton át, egyszerre, párhuzamosan a regény különféle alkotóelemeinek önreflexív megalapozásával és magyarázatával.

Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub. Fordította Orosz Anna. Agave Könyvek, Budapest, 2021, 367 oldal, 4480 Ft

Jó krimihez méltóan A csütörtöki nyomozóklub elsősorban nem a „ki” és a „mit”, hanem sokkal nagyobb lendülettel a „hogyan” kérdéseit feszegeti, és a bűnügyi vonatkozásokat lehántva róla, regényként is a dolgok „hogyan”-ja áll az érdeklődése középpontjában. A szerző, a debütáló írónak éppenséggel már nem annyira fiatal, 1970-ben született, a regény megjelenésekor ötven éves, Nagy-Britanniában 2020 őszéig, a regény megjelenéséig leginkább televíziós személyiségként, tévés kvízműsorok vezetőjeként számon tartott Richard Osman a duplafenekűség tekintetében példamutatóan vetette papírra vagy ütötte számítógépbe első könyvét.