Králl Csaba

(All We Can Do & Parallel Művészeti Alapítvány: Overground, Dancing Cities – Budapest)

A francia szervezésű All We Can Do nemzetközi táncfilmprojekt 2012-ben indult, és Párizs, Brüsszel, London után érkezett Budapestre a Pintér Gábor vezette Parallel Művészeti Alapítvány meghívására. Mint mindenhol, itt is a város adja az utólag sorba fűzött egysnittes spontán szólók élő hátterét, de ezek nem képeslap-romantikát idéző helyszínek, hanem személyes kötődésű terek, amelyek kirakatlátványosságok helyett Budapest alternatív, de húsba vágóan valóságos (ezért nem is mindig vonzó) arcát villantják fel, kezdve a Podmaniczky úti gyalogos aluljárótól a Nagytétényi és Soroksári úti gyártelepeken át a Városmajorig vagy az Orczy térig. Tíz helyszín, tíz szereplő: több generációból, hibátlanul válogatva, csupa olyan előadó-koreográfus, akikről sejthető, nem jelenthet gondot nekik a saját tudásukat, érzékenységüket a kiválasztott helyszín kisugárzásával egyesíteni.

Tovább

(Dimitris Papaioannou: Inside)

Nem kell megijedni, nem vagyok őrült. Azok a nézők sem voltak őrültek, akik élőben látták, igaz, Papaioannou némi könnyítést is tett azzal, hogy a közönség bármikor szabadon érkezhetett-távozhatott az előadás nem szokványos időtartama alatt. Ezt online megtekintésnél a beletekerés helyettesítheti. Érdemes beletekerni? Nyilván nem. Vagyis igen, annak igen, aki nem monotóniatűrő, mert már fél órából is sok minden leszűrhető, főleg a darab civil cselekvések sorozatából kimintázódó koreografikus szerkezetére vonatkozóan. De jobb nem beletekerni, ha valaki arra kíváncsi, hogyan működik a színház: drogként. Ami nem kártékony, de feltölt.

Tovább

(Újvári Milán: Show – Nemzeti Táncszínház)  

Tudtuk, hogy a finanszírozási rendszer rossz. Azt is tudtuk, hogy ez a rendszer csak a táncszakma egy vékony rétegének nyújt megközelítőleg tisztes jövedelmet, és a többiekkel nem törődik. De azt nem tudtuk, még csak nem is sejtettük, hogy eljön az idő, és az most van, amikor ezek a szakmailag semmiképpen sem megindokolható egyenlőtlenségek ennyire feketén-fehéren kiütköznek.

Tovább

(Pataky Klári Társulat: Kis esti vakság – Nemzeti Táncszínház)

Pataky Klári a cselekményes balettektől és a radikalizmustól egyaránt messze távol, következetesen és hangyaszorgalommal építi a saját világát. Hagyományosan táncban, mozdulatokban gondolkodik, nem hagyományosan azonban szakít a mozgás áramlásának és folytonosságának ábrázolásával. Sűrűn egymásra rakódó, megtört, szaggatott mozdulatsorokból szövevényesen kialakított előadásai végig az absztrakció és az érzéki kifejezés határán billegnek.

Tovább

(IZP-estek:  Lukács Levente–Rácz Réka: I don’t have OCD és  Dömötör Judit: CHNGNG / MU Színház)

Lukács és Rácz ugyanis nemcsak saját előéletükről, szakmai hezitálásaikról és bukfenceikről, vágyaik és a realitás összehangolásáról ad számot maximálisan személyesre hangolt duettjében, de fellebbenti a fátylat a professzionális táncoktatás árnyoldalairól is: nem másokra mutogatnak, magukban vájkálnak-mélyfúrnak, a saját érzéseiket, élményeiket boncolgatják, még ha ez olykor esetleg kellemetlen is. De ettől, ezért hitelesek.

Tovább

(Meg Stuart & Jompet Kuswidananto / Damaged Goods: Celestial Sorrow – Tanzquartier Wien)

Meg Stuart Celestial Sorrow-ja az érzékekre hat, olyan, mint egy bomba, ami hol itt, hol ott csapódik be; egyszer jeges vízben fürdünk, máskor heves tűzben égünk, szánkázunk riasztó mélypontok és üdítő magaslatok között, mint a való életben. Már magában a színpadképben is van némi disszonancia, mert a társalkotóként feltüntetett indonéz képzőművész, Jompet Kuswidananto installációja – sok száz, a térbe lógatott, különböző nagyságú és különböző fényerejű villanykörte – több mint szép, egyszerűen varázslatos, noha ezek a fogalmak mára teljesen kikoptak a kortárs művészet szótárából.

Tovább

(Pécsi Balett: Rómeó és Júlia – Nemzeti Táncszínház / Carmina Burana – Müpa)

Vinczének sikerül Markó dagályosságát, az ExperiDance ízlésficamát és a hetvenes-nyolcvanas évek űrhajós tévésorozatainak vizualitását egy előadásba sűrítenie. Szereplői bábok, akiket, mint egy óriási terepasztalon, kénye-kedve szerint tologat ide-oda. Ha szeretnek, ha gyűlölnek, hiteltelenek, mert ez nem szeretet vagy gyűlölet, hanem klisé. Érzelmi klisé: arc, karakter és személyiségjegy nélkül, amelyben nincs árnyalat, nincs motiváció, nincs semmi élet, csak műviség. És megint a táncosok járnak pórul, akik nem tehetnek semmiről.

Tovább

(Collective Dope: [D]OPEN your move – Trafó, október 4.)

A tánc sohasem tud akkora flow-élményt nyújtani, mint amikor jó kezekben van az improvizáció, és itt szinte kivétel nélkül jó kezekben volt, nem is tudom, hogy élhettünk eddig a [D]OPEN your move nélkül, az az igazság. Volt selejtező, középdöntő, döntő és győztes páros is (a cseh Kristián Mensa és Esterházy Fanni személyében), de persze nem ez a lényeg. A lényeg sokkal magasztosabb: megélni táncban a pillanatot a szó legteljesebb értelmében, benne lenni lábujjtól fülcimpáig a mozgás legsűrűjében, áttörni a határokat, kilépni a komfortzónából, reakciókat kiváltani, interakciókat kezdeményezni, elfogadni és méltányolni a másikat, a mást, együttműködni, összecsiszolódni, közös hullámhosszra kerülni a partnerrel, és őrizni a kialakult kémiát. Ez a valami.

Tovább

(Somló Dávid: Drift – Placcc Fesztivál, szeptember 22.)

A 2008 óta működő Placcc Fesztivál – már a neve is beszédes – a színház fekete doboza helyett a helyszínspecifikus előadásokat és művészeti projekteket részesíti előnyben. Úgy is lehetne fogalmazni, nem becsalogatja a nézőt a hagyományos kulturális intézményekbe, hanem odaviszi a színházat (a kortárs művészeti eseményeket) az emberek orra elé – közterekre, rendhagyó helyszínekre –, ahol amúgy is sokan megfordulnak. Így talált magának a szakmai érdeklődőkön túl véletlenszerű közönséget Somló Dávid Drift című hangkoreográfiája is a hétvégenként sem elnéptelenedő Széll Kálmán téren. A szabadtéri projektek, utcai performanszok, kulturális célú villámcsődületek, történjenek bármennyire random is, az esetek döntő többségében kifejezetten tüntetnek önnön jelenlétükkel, hiszen a céljuk is ez: a figyelemfelkeltés. A Drift nem ilyen. A Drift rejtőzködik.

Tovább

(Lisbeth Gruwez / Voetvolk: The Sea Within – ImPulsTanz, Bécs)

 A Royal Ballet stúdiójából induló, később a kortárs táncoktatás egyik nemzetközi fellegvárában, a brüsszeli P.A.R.T.S.-ban pallérozódó Gruwez a tavaly bemutatott és idén nyáron Bécsben vendégeskedő The Sea Withinnel, úgy látszik, kétszeresen is átlépte a saját árnyékát. Ez az első koreográfiája, amelyben nem táncol, másrészt először adta át a pontosan rögzített koreográfiai struktúra helyét a véletlennel is kalkuláló szervezett káosznak, melyet tíz különböző karakterű táncosnő organikus csapatjátéka mintáz.

Tovább

(Tanztheater Wuppertal: Masurca Fogo – Bécs, ImPulsTanz)

A Wuppertali Táncszínház jobbára hagyományt ápol, csak megfontoltan újít. Kívülről úgy látszik, a teljes bauschi életművet bekebelezendőnek és újrahasznosíthatónak tartja. A Masurca Fogo azonban – Almodóvar-filmidézet ide vagy oda – több szempontból is nehéz eset. A Bausch-oeuvre-ön belül rutindarabnak számít, és a rekonstrukciója sem sikerült a legjobban. Hangulatában napfényesebb, könnyedebb és életvidámabb, mint a repertoár (általam látott) több darabja, ez a könnyedség és életvidámság azonban sokszor felszínességbe és a jelenetek túlzott egyolvasatúságába csap át, melyből rendre hiányzik az izmosabb Bausch-művekre jellemző költői mélység és érzéki szenvedély.

Tovább

(Szerpentin Táncfilm Fesztivál)

Kurátora válogatja persze, ki mennyire merész és ki hogyan értelmezi a táncfilm fogalmát, mindenesetre Pintér Gábor, a volt EDIT, jelenleg Szerpentin Táncfilm Fesztivál szervezője számára a határvonalak rugalmasak és bátran kitolhatók. Ezt a megengedő hozzáállást az idei több napos mustrán legkarakteresebben Asimis Alexiou eredetileg kiállító térbe tervezett Re_Build című videóinstallációja képviselte, melynek rövidfilmverziójában emberek nem, ellenben megsemmisítésre ítélt, éppen felrobbanó és kártyavárként összeomló több tízemeletes lakóépületek, valamint robusztus ipari létesítmények annál inkább szerepelnek.

Tovább

(Shahar Binyamini: I Will Do What I Want / Ballroom; Ohad Naharin: Deca­dance – St. Pölten, Festspielhaus, május 18.)

A Gaga ugyanis hagyományos értelemben nem táncstílus, amelynek kialakult mozgásrendszere van, hanem tréning, pedagógia módszer, amely közelebb vezet a testhez és a testi folyamatok megértéséhez, összeköti a fizikalitást az érzésekkel, a pillanatra és a változás törvényszerűségére treníroz, ezáltal pedig új lehetőségeket nyit az önkifejezésben. Az egyik szabály, hogy a Gaga-tréningek sosem balett-tükör előtt zajlanak, a másik, hogy végig, megállás nélkül mozogni kell, a harmadik, hogy senki nem lehet kívülálló, csak résztvevő, ami eleve lehetetlenné teszi a külső szem pozíciójából fakadó ítélkezést. Saar Harari, a Gaga Movement Language művészeti vezetője filozófiai háttérrel is rendelkező fizikai kutatásként írja le a Gagát, mely hozzáférést biztosít a képességeinkhez. Binyamini szerint a Gaga eszközkészlet: tudnod kell, mit kezdesz vele, mert ezen múlik, barátod lesz-e az ismeretlen.

Tovább

(AKKOR – Kortárs tánc 1989 / Trafó, április 28.)

A szervezők – Pintér Gábor és Péter Petra moderátor – a rendszerváltást tették meg az esemény hívószavának (AKKOR – Kortárs tánc 1989), a táncban lezajlott rendszerváltás azonban jócskán megelőzte a politikait, tehát közel sem 1989-ben kezdődött, hiszen már a nyolcvanas évek első felétől – és Közép-Európában elsőként – új alternatívát kínált a két nagy bevett és államilag jól kistafírungozott táncműfaj, a balett és a néptánc hegemóniájával szemben. Vannak mérföldkövei ennek a kezdeti időszaknak –például az első független táncelőadásként (mozgásszínházként?) számon tartott Tükrök (1982) –, ahogy letagadhatatlan kulcsfigurái is, mint a Tükröket jegyző és a beszélgetésről (ki tudja, milyen okból, de érthetetlenül) hiányzó Angelus Iván.

Tovább

(Góbi Rita Társulat: Freestyle – MU Színház; Artus: A Szél kapuja – Nemzeti Táncszínház)

Ahonnan csurran-cseppen valamiféle kihívás a Tavaszi Fesztivál táncprogramjába, az a hazai függetlenek, de hogy miért Góbi Rita és az Artus az idei két kiválasztott, az a korábbi fesztiválok ismeretében épp annyira provizórikusnak tűnik, mint a BTF felhajtóerejét a magyar táncművészetre bármilyen tekintetben megjósolni.

Tovább

(Willany Leó Improvizációs Táncszínház – Új Gödör Klub)

A Willany Leónak – és ezáltal az improvizációnak – megvan az a varázsa, hogy pillanatok alatt képes meghódítani a közönséget; ha valaki eddig félt is a kortárs tánctól, most jó eséllyel belehabarodik, mert nem létezik, hogy függetleníteni tudja magát a játék elemi erejű szívóhatásától. Ha tehetném, beavatási szándékkal nem is feltétlenül kész műveket, hanem a (minőségi) táncimprovizációt vinném közelebb a közönséghez. Itt sokkal inkább elcsíphető és megérthető a mozdulat, a jelenlét súlya és jelentősége, mint sok pozdorjaszáraz invenciótlan tömegkoreográfiában.

Tovább

(Biczók Anna: Egy lehetséges jövő előzményei / MU Színház; Stern Lili: Loop Pool / Bethlen Téri Színház)

De kár is tovább elemezni, mert ez az előadás igazából Stern Lili karizmatikus előadói alakjától az, ami. Kénytelen vagyok elhinni neki, amit nyilatkozott, hogy a próbák során többször le kellett állni, mert megijedt saját magától. Ez a zsigerekig hatoló önátadás ott van a színpadon és hat.

Tovább

(Liquid Loft: Models of Reality – Tanzquartier Wien, február 23.)

A társulatot 2005-től művészeti vezető Chris Haring ugyanis a szó valódi értelmében nyughatatlan lélek, akit űz, hajt a kíváncsiság, a felfedezés öröme, ezért olyanról, hogy Liquid Loft-stílus, nem is beszélhetünk, mert minden darabjuk más és más; előszeretettel vonnak be új technológiákat a táncalkotásba, dolgoznak együtt a társművészetek, különböző tudományágak képviselőivel, lépnek ki a hagyományos színházi keretek közül, hoznak létre tematikus sorozatokat, bolyonganak a képzőművészet, a performansz, az installáció határvidékén.

Tovább

(Budapest Táncfesztivál / Győri Balett: PianoPlays és Passage – Nemzeti Táncszínház, február 16.)

Ha a Győri Balett mostani kétrészes estjéből szeretnénk bármiféle következtetésre jutni, akkor igen rosszul járunk, mert a sugallt kép roppant elszomorító a Nemzeti Táncszínház jövőjére nézve. Azt erősíti ugyanis, hogy itt az ég adta világon semmi nem fog változni, az új épület dacára sem, hanem marad az NT az, ami volt: a lobbierős „nemzeti táncszakma” (alias Magyar Táncművészek Szövetsége tagjainak) játszóhelye, vele pedig jórészt kort és célt tévesztett táncesztétikák múzeuma, a népfrontos műsorpolitika fellegvára, a közönségbarátság temploma – a békesség kedvéért néhány (dísz)kortárssal felpántlikázva.

Tovább

(Cuhorka Emese–Molnár Csaba: Pandóra szelencéje és Vadas Zsófia Tamara–Gryllus Ábris–Tóth Márton Emil: Nibiru – NEXTFESZT3 / Trafó)

Mindenesetre Gryllus ezen estén két különböző alkotói oldaláról mutatkozott be: Cuhorka Emese és Molnár Csaba darabjában (Pandóra szelencéje) klasszikusokat – Saint-Saënst (Requiem), Albinonit, Sosztakovicsot, Ernesto Cortázar feldolgozásában Beethovent (Silence) – remixelt, míg Vadas Zsófia Tamara Nibirujában komplex és atmoszférikus hangzó univerzumot teremtett középpontban egy jól táncolható, dinamikus elektronikus zenei betéttel.

Tovább
Élet és Irodalom 2020