► BIFF 2. Budapest International Film Festival, október 25. – november 2.

Bár az első BIFF programja is színvonalas és gazdag volt, a második tudatosabb kurátori koncepcióról tanúskodik. Ha a válogatók az időszak nemzetközi terméséből reprezentatív mustrára törekszenek, két út áll előttük. Az első: megszerezni lehetőleg mindent, ami a nagy fesztiválokon jelen volt, nyert, borzolta a kedélyeket. Nevezzük ezt a koncepciót FOMO-nak, nagyjából így áll össze a miskolci Cinefest Csákvári Géza válogatta jó mezőnye. A másik, az első szempontokat nem figyelmen kívül hagyva, nem a sikert, a médiavisszhangot, a fesztiválszerepléseket helyezi a középpontba, hanem a minőséget.

► A mihaszna. Angol–amerikai film. Rendező-forgatókönyvíró: Harris Dickinson. A magyarhangya bemutatója.

Egyszerű film A mihaszna, az ilyenkor elkerülhetetlen pszichedelikus álomjelenetek sem ízlésbántóak. Erénye a londoni külváros népének hiteles ábrázolá­sa, anélkül hogy olyasféle társadalomjob­bí­tó prédikációba fordulna, mint a ha­son­ló témájú jótékony mozidarabok. Frank Dillane kiváló a kisfiús alkatú, seb­zett Mike szerepében, méltán kapta meg Cannes-ban a legjobb alakítás dí­ját, s igazi felfedezés a szerelmét játszó Megan Northam is.

► Random. Magyar film. Forgatókönyvíró-rendező: Salamon András.

Bravúrosan kapcsolódnak egybe a film különböző rétegei, stílusa és nyelve, a mágikus realizmustól a naturálisig, s hasonlóan harmonikusan illeszkednek egymáshoz a történet szétváló, majd megint egymásba akaszkodó szálai. Az epizódok olyan gördülékenyen váltakoznak, hogy észre sem vesszük a moziban pergő filmidőt, a jeleneteken belüli vágások üteme is taníthatóan pontos. Rég láttunk magyar filmben – s nem csak magyarban – ilyen kiérlelt forgatókönyvet.

► 21. Cinefest. Miskolc, szeptember 5–13.

A rosszkedvű mezőnyben egyszerűségével és tiszta stílusával tűnt ki a megérdemelten fődíjat nyert Joachim Trier-­film, a Cannes-ban is díjazott Érzelmi érték. Nem nagy mű, de legalább nincs benne görcsös nekifeszülés, eredetieskedés, erőltetett „mondanivaló”. Kamaradráma két nővér és híres filmrendező apjuk kapcsolatáról, Bergman szellemében, ám a svéd mester filozófiája és lélektani mélységei nélkül – mintha Bergman forgatókönyvét Liv Ullmann vagy Lasse Hallström vitte volna a vászonra.

► Orlando. Angol–francia–holland film, 1992. Rendező: Sally Potter. Felújított kópia. A Cirkofilm bemutatója.

Volt nekünk is filmmúzeumunk, előbb egy nagyobb, majd egy kisebb – már egyik sincs, a jó ízlésű forgalmazókra, mint most a Cirkofilm, maradt, hogy a hiányát pótolják, s egy-egy időtálló remekművel örvendeztessék meg az ínyenc publikumot. Bár többször tennék, a mai zsibvásárban visszaadva az exkluzív mozizás meghitt élményét-hangulatát.

Sally Potter Orlandója erre tökéletesen alkalmas, mert semmit nem öregedett az elmúlt bő harminc évben. Nem fogott rajta az idő, miként hősnőjén, a modern irodalom egyik legtitokzatosabb alakján sem.

► Gaucho Gaucho. Argentin film. Rendező-operatőr: Michael Dweck és Gregory Ker­shaw.

A gauchókról készítette el az utóbbi idők egyik legszebb filmjét a Michael Dweck – Gregory Kershaw rendező-operatőr páros. Dokumentumfilmnek mondják, ekként is díjazták fontos fesztiválokon, Locarnóban, Tromsøban és a Sundance-en, ám ez csak annyiban jogos, hogy a gaucho közösség tagjai önmagukat játsszák, a saját életüket élik a többnyire megrendezett epizódokban. Ettől még lehetne dokufilm, elvégre a műfaj legtöbb és legjobb darabjaiban jelen van a rendezői irányítás-szervezés. Ám az alkotópárostól mi sem áll távolabb, mint a témából kézenfekvően adódó szociográfiai-antropológiai megközelítés.

► Egy nyár Párizsban. Francia film. Rendező: Valentine Cadic. Főszereplő: Blandine Madec.

Egynyári film az Egy nyár Párizsban. Könnyű, akár egy laza fröccs a kánikulai teraszon. A lassan rövidülő, de még forró augusztusi napokra ajánlott, megbújni vele két órára a mozi léghűtött sötétjében. Feledtető és feledhető léha lektűr, azzal a fecsegő, édes semmitmondással, amilyet csak a francia mozi tud és tudott, már Renoir, Pagnol, Rohmer és Sautet óta.

► Aranyláz. Amerikai film. Író-rendező-zeneszerző-főszereplő: Charlie Chaplin. Felújított 4K kópia.

„Chaplin bajuszkái / őriznek ma mindent, / mi Európa arcán / még európai” – írta a nagy amerikai filmesről egy nagy orosz költő, Majakovszkij. „…még európai…” Száz éve drukkolunk neki.

► 39. Il Cinema Ritrovato. Bologna, 2025. június 21–29.

Il paradiso dei cinefili, azaz a cinefilek paradicsoma a jelmondata minden évben a bolognai Cinema Ritrovatónak (lásd Az újra felfedezett mozi, ÉS, 2022/28., júl. 15.). Ha létezik a mozibolondok mennyor­szága, az a nyarankénti két hét ebben a patinás itáliai városban. Több száz remekmű a filmtörténet eddigi száz­harminc évéből: Lubitsch, Hitchcock, Kubrick, Wilder, Sternberg, Ophüls, Godard, Truffaut, Ford, Chaplin, s mellettük fölfedezések, mint Jean Seberg a hollywoodi Szent Johannában (három évvel a Kifulladásig előtt), az iráni Dariush Mehrjui Postása, a japán Mikio Naruse és az amerikai Lewis Milestone életműve, sorolni is nehéz, végignézni lehetetlen.​​​​​​​

► Köln. Német–lengyel–belga film. Rendező-forgatókönyvíró: Ido Fluk. Pink Floyd: Live at Pompeii 4K. Belga–francia–NSZK film. Rendező: Adrian Maben.

A hetvenes évek elején, amikor Jarrett Európában az első nagy sikerű szólókoncertjeit adta, a Pink Floyd a pompeji amfiteátrumban lépett föl. Film készült erről is, dokumentumfilm, eredeti felvételekkel, egy rövidebb és egy hosszabb változat, nálunk most a rövidebb – egyórás – felújított verziót mutatták be. Jól tették, semmi lényeges nem maradt ki belőle, pusztán a londoni Abbey Road stúdióban fölvett próbák, kajálások, szövegelések, amelyek megtörik az amúgy koncepciózus mű egységét.

► 17. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál. Május 27. – június 1.

Az alkotók, műhelyek továbbra is megbízható, magas színvonalon teljesítenek, csak éppen hiányzik az új hang, a meglepetés, amely mindig a motorja volt a műfaj fejlődésének. Vigyázó szemünket ezúttal is a rövid versenydarabokra vetjük, az ad megbízható képet a helyzetről. Bár mostanában az egész estés animációk több izgalmat kínáltak, előbb a Ruben Brandt, majd a Kojot, a Műanyag égbolt, s most a Kék Pelikan – ám belőlük mindössze kétszereplős, jelképes versenymezőny áll kétévente össze (az idén az összes induló, a Kék Pelikan és a Csongor és Tünde is díjat kapott). A tendenciák a rövidekből rajzolódnak ki, s ebben nem látszik elmozdulás.

► A hajfonat. Francia–kanadai–olasz–belga film. Író-rendező: Laetitia Colombani.

A hajfonat története, s vele a film véget ér, ám a rendezőnő nem zárja le az epizódokat: nem tudjuk meg, segítettek-e az istenek Smitán, a tökéletes paróka Sarah-n, csak az itáliai szál végződik happy enddel. A három sorsból töredékeket látunk csupán. Külön-külön egyik sztori sem állna meg a lábán, de erre nincs is szükség. Az egybefonódó dramaturgia lényege a hasonló mintázat: női sorsok, tragédiák fénytörésében.

► Grand Tour. Portugál–olasz–francia–német–japán–kínai film. Rendező: Miguel Gomes.

Gomes filmjében nem a kapcsolat az érdekes, hanem az út. Különös érzelmi zarándoklat ez, keresztül-kasul Ázsián, a legkülönbözőbb helyszíneken, életeken és kultúrákon. Nem annyira road-movie (ennek megvannak a maga szigorú szabályai), hanem pikareszk, azaz kópéregény, vagy ha lenne ilyen: kópéfilm. De még ez sem pontos – nehezen meghatározható a műfaja –, mert a dupla fedelű szerelmi kalandtúra a vásznon metafizikai utazássá változik.

Goebbels, a manipuláció művészete. Német–szlovák film. Forgatókönyvíró-rendező: Joachim Lang.

Joachim Lang korabeli dokufelvételekkel egybeszerkesztett játékfilmjének középpontjában nem a tömegmanipuláció technikája, pszichológiai rejtélye áll, hanem a Führer és hűséges famulusának kapcsolata. A forgatókönyv alapjául a náci vezetők beszédei, írásai, mindenekelőtt Goebbels Naplója szolgáltak. Többet nem tudunk meg belőle, mint a grafomán Doktor bő lére eresztett írásaiból – talán nem is lehet erről többet tudni, s ha mégis, ahhoz egy játékfilm kevés.

► Fekete táska. Amerikai film. Rendező-operatőr-vágó: Steven Soderbergh.   

Hollywoodi mércével viszonylag olcsó mozi ez – Soderbergh, mint rendesen, most is megkapta a legdrágább sztárokat. George szerepében Michael Fassbender elegánsan hűvös és titokzatos, akár Michael Caine késői reinkarnációja. A máskor lenyűgöző Cate Blanchett unottan hozza a kötelezőt, láthatóan nem érdekli a figura.

► Bird. Angol–amerikai–francia–német film. Forgatókönyvíró-rendező: Andrea Arnold.

A filmet Andrea Arnold és Yorgos Lanthimos kedvenc operatőre, a többszörös Oscar-jelölt Robbie Ryan fényképezte: rugalmas kézikamerás hosszú követései, mikroközelijei, horizontot fürkésző tágas totáljai és mobilfelvételei a mozgóképművészet magasiskoláját mutatják. S ezt – a szakma magasiskoláját – képviselik a játszók is.

► Keserű igazságok. Angol–spanyol film. Forgatókönyvíró-rendező: Mike Leigh.

Leigh minden művének középponti kérdése, miért boldog vagy nem boldog az ember. A boldogságot keresi a Hajrá, boldogság! derűs hősnője, aki nem érti, gépkocsioktatója miért olyan végzetesen-agresszívan megkeseredett. A Még egy év a következő pszichológusi kérdéssel indul: „Egytől tízig terjedő skálán hány pontra értékelné a boldogságát?” (Tom és Gerri, ÉS, 2011/45., nov. 11.). „Hol van a boldogság?” – a létezés alapkérdését intonáló bárgyú slágerszöveg az összes filmjének a mottója lehetne.

►Sehol se otthon. Amerikai film. Rendező: James Mangold.

„No one could say it, like you said it” (Joan Baez: To Bobby)

A részletes dokumentumfilm és kongeniális játékfilm után nehéz újat mondani. James Mangold ezt meg sem próbálta: hagyományos hollywoodi biopicet készített, amelynek több köze van más életrajzi mozikhoz, mint Dylan életéhez. Mintha mesterséges intelligencia írta és forgatta volna, amelybe betáplálták a biográfiai adatokat és a műfaj kliséit. Ha valamit Dylan megvetett, az ez a rutinos középszer.

► Sünvadászat. Rendező: Schwechtje Mihály. be- ki- le- fel- szét- meg- át-. Rendező: Csoboth Dorka. A 44. Magyar Filmszemle bemutatói.

A szemle az újraéledő magyar film ünnepe volt. Nem a kurzuslovagok divatbemutatója, mint az utóbbi időszak legtöbb filmes eseménye, hanem valódi szakmai találkozó, amilyet már régen láttunk, amelynek nyüzsgésében jó volt elvegyülni.
Korsó sör áráért újra lehetett nézni az utóbbi két év szinte minden fontos játékfilmjét, mellé bő, bár korántsem teljes válogatást a dokukból, animációkból, kísérleti- és rövid játékfilmekből. Akadtak ősbemutatók is, hajdan azok jelentették a filmszemlék izgalmát.