(A Talált tér című kiállítás május 22-ig látható a Telep Galériában.)

(Tarr Hajnalka Tárgykapcsolat című kiállítása február 1-ig látható az acb Galériában.)

(Bacon, Freud és a Londoni Iskola című kiállítás 2019. január 13-ig látható.)

Ami most leginkább furcsa érzéseket kelt, az maga a tény, hogy itt és most elsősorban erről beszélgetünk; hogy a magyarországi művészetről folyó – szakmai és szakmán túli – közbeszédben az elmúlt hónapok legnagyobb visszhangot kiváltó eseménye a Magyar Nemzeti Galéria egyik Facebook-reakciója lett. Tulajdonképpen csak akkor láthatjuk mindennek a különösségét, ha képzeletben kicsit kilépünk az itt és most kötelékéből, és például 10–15 évvel ezelőtti nézőpontból próbálunk ránézni a jelenségre.

(A Leverkühn-képlet című kiállítás január 19-ig látható a Budapest Galériában.)

(Az aktív ábrák című kiállítás 2019. március 31-ig látható a Kassák Múzeumban.)

A kihívás valóban nagy, hiszen kevés dolog tűnik kiállíthatatlanabbnak; nem is térkép született belőle, hanem egy áttekinthető tárgygyűjtemény a falakon, amelyet a Rudas Klára által konstruktivista előképekből kiindulva szerkesztett vonalrendszer, nyilak és rajzolt keretek vesznek körül. Egy ennyire kevéssé vonzó témára nyilvánvalóan nem ültethető rá a blockbuster kiállítások designvilága vagy egy komputeranimációs tűzijáték, hiszen valójában nincs itt semmi látványosság: a cél egy olyan befogadható és megjegyezhető – ugyanakkor a dinamikát is érzékelhetővé tevő – ábrarendszer lehetett, amelyben a nevek és a helyszínek a helyükre kerülnek.

(Andreas Fogarasi Kettő című kiállítása a Vintage Galériában november 2-ig látható.)

A cím szellemében a kiállításon mintha minden megkettőződne: a megjelenített városi homlokzatok és struktúrák, anyagok és színek relief- és monitorpárokon, egymásra tükörképként felelő bútor-műtárgyak felületein hívódnak elő; mintha a térben mindennek a színe és a visszája egyszerre válna láthatóvá. Az egyszerű labirintusban lelassul az idő – még két pad is van, ahová le lehet ülni. Lassan peregnek a befelé irányuló képernyőn a Budapest különböző pontjain készült filmetűdök képei.

(A Fototaxis című kiállítás szeptember 22-ig látható a veszprémi Csikász Galériában.)

A művek megközelíthetőek a valóság és a képzelet világának határvonala felől, az absztrakció és a realizmus régi ellentétpárjából vagy az érzékelés és az illúzió még régebbi fogalmaiból kiindulva, egy új emberképet, egy újfajta időképet vagy térfelfogást tételezve, illetve feltételezve. Bármerről közelítünk, tágas horizontokra nyílik kilátás.

(Szemző Zsófia Melléktermék című kiállítása július 20-ig látható a Hidegszoba Studióban.)

(Yoko Ono Yes, You című kiállítása szeptember 2-ig látható a szentendrei Kmetty Múzeumban.)

(A Fake News című kiállítás június 16‑ig látható a Deák Erika Galériában.)

(Minden nem látszik. Türk Péter életmű-kiállítása június 24-ig látható a Ludwig Múzeumban.)

Nagyobb távolság talán nem is lehetne két kiállítás között, mint most a Ludwig Múzeum két emeletén. Míg a mai ukrán képzőművészet keresztmetszetét nyújtó tárlat valamennyi pontján a közelmúlt politikai-történelmi eseményeihez köthető, s a művek elválaszthatatlanul összefonódnak a korral, amelyben keletkeztek, addig a Türk Péter életmű-kiállítás összes eleme mintha éppen ellenkezőleg, elszakadni akarna mindentől, ami helyhez és időhöz kötné. Türk munkáinak keretét olyan általános fogalmak jelölik ki, mint a látás és a tér, a variáció és a ritmus, vagy a struktúra és a sorozat, s a csaknem fél évszázad során keletkezett művek nagy része elemelkedik saját korától. A teljes eloldódás persze nem lehetséges: a hetvenes évek magyar szakmunkásképzőjének diákarcai még akkor is helyhez és időhöz kötöttek, ha a képek a művészi szándék nyomán matematikai szabályszerűségek szerint bomlanak fel és épülnek újra – a médiumok vagy a művészi megközelítésmódok pedig szintén minden esetben korfüggőek.

(Csörgő Attila Ütközések című kiállítása május 12-ig látható a Glassyard Galériában.)

A kortárs magyar képzőművészek között kevés olyan alkotó akad, akinek a pályája, az életművének alakulása annyira pontosan követhető lett volna a hazai közönség számára, mint Csörgő Attiláé. Az évek óta Lengyelországban élő művész munkáiból néhány évvel ezelőtt retrospektív kiállítást rendeztek a Ludwig Múzeumban, de korábban is csaknem minden nagyobb műve vagy műcsoportja látható volt egyéni vagy csoportos tárlatokon Magyarországon. A követhetőségnek még legalább két oka van: az egyik, hogy Csörgő nem tömegtermelő, egy-egy nagyobb művén akár évekig is dolgozik. A másik, hogy a munkák általában egymásba fonódnak, sorozatokba illeszkednek, sokszor régebbi (saját) alkotások parafrázisai. A Glassyard Galériában most látható Ütközések című kiállításon megjelenő darabok – bár Magyarországon korábban még nem szerepeltek – ezért is tűnnek ismerősnek.

(Az elmúlt évben felállított köztéri szobrok)

Ha a magyarországi köztéri alkotások listáján ötven évet visszatekerünk, akkor jól látszik, mennyire összezsugorodott mára a kísérletező művek aránya, s mekkorára nőtt a konzervatív megoldások száma – paradox módon a hivatalosan absztrakcióellenes hatvanas években sokkal több volt a nonfiguratív mű. Más paradoxonokban sincs hiány. Hiába a globalizáció, hiába nyíltak meg a határok, a köztéri szobrok tekintetében mintha folyamatosan szűkülne a magyar világ. Akár csak a középkorban, több megyében is csaknem kizárólag a helyi mesterek kapják a megbízásokat: a Köztérképen megrajzolható lenne az egyes alkotók felségterülete.

(A felejtés emlékei című kiállítás március 25-ig látható a Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay Termében.)

(Az AES+F csoport Inverso mundus című kiállítása január 27-ig látható a Knoll Galériában.)

Georg Baselitz életművében a hatvanas évek végén jelentek meg a fent és a lent megszokott helyét felcserélő művek; jellemzésükre egy alkalommal a „feje tetejére állított fordított világ” kifejezést használta. A fordított világ fogalmának illusztrálása a középkorban vált elterjedtté, a legborzongatóbb képek még ma is Hie­ronymus Bosch több mint ötszáz évvel ezelőtt készült művei nyomán jelennek meg a képzeletünkben, olyan „rend” formáját öltve, amelyben a jó erkölcsök helyét a bűnök foglalják el, ahol a disznó vágja le az embert. Három évvel ezelőtt a művészeti világban nagy feltűnést keltett az orosz AES+F művészcsoport Inverso mundus című alkotása. Filmjüket, amelyben minden képzeletbeli vagy első pillantásra hétköznapinak tűnő alak lassítva mozog, szürreális lények népesítik be. A furcsa, egyszerre hipermodern és szennyre épült környezetben az emberi és állati szerepek szuggesztív álomképekben cserélődnek fel. Nem egyszerűen a középkori fordított világ folytatásáról van szó, sokkal inkább egy saját jelenkori félelmeinkből felépülő disztópia rajzolódik ki a szemünk előtt; tulajdonképpen mindenki megtalálhatja benne a saját poklát.

(Keretek között –Magyar Nemzeti Galéria, Egy/Kor – Műcsarnok)