Agnes Callard filozófus 2008 óta tanít a Chicagói Egyetemen, PhD-fokozatát a kaliforniai Berkeley-n szerezte, szakterülete az antik filozófia és az etika. Az utóbbi években érdeklődése középpontjába az érzelemfilozófia került, és a haragról, illetve a féltékenységről szóló provokatív írásai mind a szakmai, mind a szélesebb közönség körében elismerő visszhangot keltettek: tavaly jelent meg egy általa szerkesztett esszékötet a harag filozófiájáról (On Anger, MIT Press, 2020), a chicagói The Point magazinba és a New York Timesba írt filozófiai írásai pedig a szélesebb nyilvánosság számára is ismertté tették. Az érzelmek filozófiai megközelítéséről, valamint a nem szakmai közönség számára írt filozófia fontosságáról beszélgettünk.

Tim Crane: A hit jelentése. A vallás egy ateista szemszögéből. Fordította Dranka Anita. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020, 272 oldal, 3999 Ft

Crane műve, mint minden jó filozófiai írás, nemcsak fontos fogalmakkal, de számos további kérdéssel is gazdagítja olvasóját. Például: ha az, amit Crane „azonosulás”-nak hív, szükségszerű része a vallásnak, akkor valóban nem tarthatjuk vallásosnak – a szerző példáját használva – a katolikus hívőt, aki már évtizedek óta nem jár templomba (138.)? Pontosan milyen értelemben nem az? Nem szoktunk-e már túlságosan hozzá, hogy a vallás magánügy?

Farkas Katalin egyetemi tanár a CEU Filozófia Tanszékén. Korábban tanított az ELTE-n, vendégkutatóként dolgozott Sydneyben, Koppenhágában, Canberrában és Cambridge-ben, vendégtanár volt Stockholm és St. Louis egyetemén, 2012-ben pedig tagjává választotta az Európai Akadémia. 2008-ban az Oxford University Pressnél megjelent könyvében egy Descartes-inspirálta, a szubjektum nézőpontja felől elgondolt elmefogalom mellett érvelt, jelenleg pedig A tudás egysége című ismeretelméleti könyvén dolgozik.

Sonnevend Júlia a New York-i New School for Social Research Szociológia Tanszékének oktatója. Korábban a Michigani Egyetemen tanított, valamint ösztöndíjasként kutatott Jeruzsálemben, Berlinben és New Havenben is. Érdeklődése középpontjában a kortárs társadalmakat meghatározó varázslatos elemek állnak: míg első könyvében azt vizsgálta, hogyan válnak egyes történelmi események globális mítoszokká, most készülő műve az emberi kapcsolatokban jelen lévő mágikus tulajdonságról, a vonzerőről szól.

Maria Kronfeldner egyetemi tanár a CEU filozófia tanszékén, kutatási területe a tudományfilozófia. Korábban a bielefeldi egyetemen tanított, valamint ösztöndíjasként kutatott Berlinben, Chicagóban, Pittsburghben és Sydneyben is. Az utóbbi időben vizsgálódásai középpontjában az emberi természet, a dehumanizáció és a tudományos kutatás szabadságának témája áll.

Mán-Várhegyi Réka első regényében visszatérnek a Boldogtalanság az Auróra-telepen (PRAE.HU–József Attila Kör, 2014) címadó novellájának fő témái: értelmiségi buli, szociológusszerelem, centrum és periféria közötti feszültség. A Mágneshegy (Magvető, 2018) úgy szól az ember meghatározottságáról, az újratermelődő egyenlőtlenségekről, az akadémiai életben jelen lévő szexizmusról, hogy a legkevésbé sem válik didaktikussá. Lehetek-e más, mint a szüleim? Áthidalható-e a szakadék, amely azáltal jön létre, hogy a társadalom tagjai különböző mennyiségű kulturális tőkét tudnak maguknak felhalmozni? Mit jelent értelmiségi nőnek lenni? Egyszerű válaszok helyett pazarul megírt regényt kapunk, amely égetően fontos társadalmi problémákat tár fel.

Han Kang: Nemes teremtmények. Fordította Kiss Marcell. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018. 220 oldal, 2999 Ft

A történet egyes szálai közötti összefüggések fokozatosan válnak világossá, egy-egy adott eseményt – ismét a Növényevőhöz hasonlón – sokszor több nézőpontból is megismerünk. Az időbeli ugrások (egyrészt a fejezetek között, másrészt a szereplők gyakori visszaemlékezéseiben: milyen volt a mészárlás előtti, örökre elveszett világ), a narráció fejezetenkénti megváltozása, valamint a szöveg elsöprő lendülete miatt (például a párbeszédet mindössze új bekezdés jelöli) nem mindig egyszerű felderíteni a kapcsolódási pontokat. Bár ezek alapján érthető, hogy az angol fordításban a fejezetcímeket az egyértelmű kronologikus rend és az elbeszélői hangok közötti tagolás céljából átírták, azt gondolom, jó döntés volt Kiss Marcell fordítótól, hogy kiváló magyar szövege hű maradt a dél-koreai eredetihez, s megtartotta a regény visszatérő szimbólumait tartalmazó címeket (Madárfióka, Vas és vér, A nyíló virágok felé stb.).

Kazuo Ishiguro: Noktürnök. For­dította Polyák Béla és Todero Anna. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2018, 272 oldal, 3699 Ft

A téma variációi közül a második történetet – Akár esik, akár fúj – tartom a legjobbnak. A Spanyolországban élő, középkorú angoltanár meglátogatja régi barátait Londonban, akiket még az egyetemen ismert meg. Hamar kiderül: küldetése, hogy rendbe hozza a házasságukat. Ebben a műben, illetve a negyedik, Noktürn című novellában (Steve, a tehetséges, de nem elég szép szaxofonos elhatározza, kés alá fekszik és új arcot varrat magának, hátha az elindítja a sikerhez vezető úton) Ishiguro komikus, már-már abszurd jelenetek sorozatával csillogtatja meg pazar humorát – úgy gondolom, ezek a kötet csúcsteljesítményei. A helyzetkomikumból fakadó viccek időnként kiszámíthatók, mégis hatásosak, olyan jól időzítettek.

Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk. Fordította Patat Bence. Typotex Kiadó, Budapest, 2018, 350 oldal, 3200 Ft

A halaknak nincs lábuk a hazatéréskor érzett fájdalom könyve: Ari egy apjától kapott csomag hatására visszatér Koppenhágából Izlandra, ahol felesége és gyerekei élnek, akiket két évvel korábban hirtelen felindulásból elhagyott.. A műben elmosódik a határ az emlékezést kiváltó hazaút története és a feltörő emlékek között – nehéz volna megmondani, van-e fő szál. Az út Keflavíkba, Ari gyerekkorának városába, mindössze egyetlen napot ölel fel, amelynek eseményei lineárisan haladnak előre, az emlékek azonban cikáznak, előre- és visszaugranak az évtizedekben, egészen a dédszülőkig.

Tóth Gábor Ákos: Ki(ny)írlak. 21. Század Kiadó, Budapest, 2017, 336 oldal, 3490 Ft

Finoman fogalmazok: a regény többször szeretne vicces lenni, mint amennyiszer sikerül. A mindentudó, harmadik személyű narrátor, valamint a négy főszereplő imádja a szóképeket. Az össze-nem-illés, a váratlan társítás lehetne akár valódi humorforrás, ehelyett csupán fárasztó erőlködés. Vég nélkül záporoznak a poénosnak szánt hasonlatok (találomra: „az irodalmi tevékenységük olyan a politikai múltjuk huszárcsákóján, mint holmi rácsomózott csokréta, ami – félő – állandóan a leesésnek, méltánytalan porba hullásnak van kitéve” [73.]), és mindenki túlontúl laza szeretne lenni („Egy genyófesztiválon feltehetően dobogós helyezést érne el” [99.]; „Mi ez az ótvar duma, faszikám?” [110.]). Valamiért még az irodalmi tisztogatókhoz csatlakozó hacker beszédstílusa is ugyanilyen: „mi a helyzet, öregfiúk? Úgy ülnek ott, mint a kóbor cicák, akik legszívesebben belenyalnának egy jó kis aludttejbe” (276.).

A Nem csak egy kaland sokkal egyszerűbb szerkezetű, mint a szerző előző könyve: elmaradnak a narratológiai bravúrok, a nagy térbeli és időbeli ugrások, az elbeszélő végig egyes szám harmadik személyben szól hozzánk. Ez jót tesz a műnek. És talán az is, hogy az alaptónus sötétebb. Élve elégetett egerek, rohadó lábú, ágyhoz kötött nagymama, „őrült” szexuális fantáziák: a nyomasztó hangulat forrása leginkább Szaszkó János, a tudóscsapat vesztese, „a megtestesült jelentéktelenség”. Ő már az első fejezetben találkozik egy szárnyas óriással. Ennek a környezetnek könnyebben lesz szerves része a sok bombasztikus mondat, az azonosíthatatlan óriásszázlábú, a „galaktikus ügynök” és a hallucinogén gomba, a „fekete hús”.

Kun Árpád: Megint hazavárunk

Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Szilasi László: Amíg másokkal voltunk

Márton László: Hamis tanú