Csabai László

Bevonuláskor ezzel biztatták a tisztek az újoncokat: „Örülhettek, most már az állam gondoskodik rólatok, az ad ruhát, zsoldot. Meg ennivalót. Nem a család éléskamráját fogjátok apasztani! Lesz szalonna, kenyér bőven, a fületeken is az fog kifolyni!” – ilyeneket mondtak a tiszt urak. Nem minden honvédnak tetszett ez. Pósa Pista azt dörmögte Kruták Bandinak:

– Ezzel akarják kiszúrni a szemünket? Kenyérért, szalonnáért nem érdemes bevonulni. És mit érnek a golyók meg az aknák ellen? Inkább gyorsan töltő géppisztolyokat, pontos légvédelmi ágyúkat meg vastag páncélzatú tankokat hozzanak, hogy ne tudják a ruszkik megpörkölni a seggünket.

Tovább

Jenőnek sosem volt kapcsolata az ellenkező nemmel. „Született agglegény” – ezt tartotta róla a család, az utca. Az egész Városmajor.

– Minek születik meg az ember, ha úgyis meghal? – kérdi most Jenő fáradt bölcsességgel, miközben nyársra húzza a gusztusos császárszalonna-darabot. – Azért, ha már világra jöttem, igyekszem élvezni is valamennyire az életet, de hogy utódokat nemzzek, akik majd szintén rádöbbennek az élet végességére... Á, az ki van zárva. Mindig így gondolkodtam.

– Jenő bácsinak igaza van – helyesel Ervin, és egy hagymával gazdagon megrakott kenyérszeletet tesz nagybátyja nyársa alá. – Ha az ember nagyon igyekszik, vagy különösen szerencsés, úgy érheti öröm az életben, ám az igazi öröm a szenvedéstől való megszabadulás, ahogy azt Buddha is megmondta, s a szenvedéstől az szabad, aki meg sem születik.

– Én nem tudom, miket mondott Buddha – ellenkezik Nelli –, de az életedet kísérő társ megkeresése, az utódnemzés és az utódok felnevelése adja a legnagyobb boldogságot. Ezekről kár és ostobaság lemondani.

Tovább

Igor Sevcsuk egy fél üveg snapsz benyakalása után szünetet tart. A partizánvezér, miután felszabadította a falut, kijelölte főhadiszállásának a volt kolhozirodát. Második dolga volt behívatni három éve nem látott menyasszonyát, Mása Szokolovát, akit az asztalon rögtön magáévá tett. Aztán ital után kezdett kutatni. A snapsz a helyiek nyelvén köménymaggal ízesített denaturált szeszt jelent. Undorító. De meg lehet szokni. Sevcsuk viszont a hosszú erdei évek alatt elszokott tőle. Öklendezik. Könnye, nyála egybefolyik. Ezért nem hallja meg, hogy kopognak. Az ajtó kinyílik, és belép Szerhij Pitra.

– Mit akarsz!?

– Egy listát hoztam. 

– Mutasd! – és a partizán tanulmányozni kezdi a neveket. Néhányat ismer, hisz ő maga is a környékről származik. A szüleivel gyakran jött a jurovói templomba, aztán meg komszomolistaként itt volt az ideológia szeminárium. Azon ismerte meg Mását is. Sevcsuk még csak huszonnyolc éves, és már partizán ezredparancsnok. Igaz, hogy sok, fölötte álló parancsnokot likvidáltak a megszálló németek és magyarok, meg a velük szövetséges Ukrán Milícia. Néhányan meg átszöktek az utóbbihoz. Ilyenkor új rejtekhelyet kellett keresni a partizáncsoportnak.

Tovább

"Az alfőtörzs újra az szabadban. Nedves az őszi levegő, de kedélyesen kisütött a nap. Jó lenne üldögélni a dohányzóhely lócáján, csak ne lenne benne az állandó félelem a leleplezéstől. Járkálni kell hát, hogy mindenki azt higgye, ügyet intézni megy. Vagy beülni valahová. De idővel mindenünnen kinéznék. Mint az előbb a törzsön. Mondott valamit, azon röhögtek, és ha újra meg akart szólalni, mégis leintették. (Az szóba sem került, miért rendelték föl.)

Mordul valaki mögötte. Haptákba vágja magát és szabályos hátraarcot csinál. Nincs ott senki. A morgást mégis hallja. Figyeli az épületek ablakait. Hiába. Elmegy a belső őrség tárazójáig, az őrszobáig. Itt már ritmusossá válik a hang, nem morgás az, hanem horkolás. Felnéz. Hát persze, elaludt a toronyban az őr. Feje az orifon mellett, a vegyvédelmi felszerelésen. A toronyajtó tárva-nyitva. „A laktanya főbejáratánál, a szovjetek látogatása idején horkolva alszik az őr! És nyilván a kapuügyeletes is, mert különben már rég beszólt volna az ügyeletes tisztnek. Vagy azt is elnyomta a buzgóság? Mit gondolnak a Néphadseregről, a nép hadseregéről a laktanya melletti forgalmas úton közlekedő civilek, ha látják? Vagy a szovjetek!” Kovás III igazán felháborodik, és már tátja ki a száját, hogy fölkiabáljon a toronyba, mikor eszébe jut, hogy a város másik honvédségi laktanyájában, a Vorosilovban nemrég éppen így ébresztettek fel egy alvó őrt, mire az ijedtségében össze-vissza lövöldözni kezdett. Isteni szerencse, hogy senki nem sérült meg.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tárcatár 2012 – a finis

TEMATIKUS PRÓZAÖSSZEÁLLÍTÁS

Az Élet és Irodalom minden évben három szerzőt kér fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. Az idei csapat ezzel az összeállítással búcsúzik, Térey rendhagyó prózaverseit Tompa Andrea néhol személyes, néhol egészen közéleti tárcái követték. A hónapot rendre Csabai László zárta, aki a háború idején magát is megtipró tirpák világról küldött írásokat.

Jövőre, 2013-ban – Darvasi alteregója mellett – Kiss Judit Ágnes, Kántor Péter és Szilasi László számít a figyelmükre.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

A hőség fehéren csillogtatja a macskakövet, megfonnyasztja az ecetfák leveleit, felkunkorítja az első szabad választás plakátjait. Meggyűrődik a parlamentbe törekvők homloka. De a Sztankov-rezidencia ölnyi vályogfalai mögött kellemes hűvösség honol. Mintha a robosztus ónémet bútorok sugároznák, melyeket Sztankov Dimitár 1912-es Nyárligetre érkezésekor vásárolt. Barnult horgolások vannak rajta és a sok törölgetéstől kifakult nippek.

Korhadó fa, dagadó kenyér, öreges vizelet, izzadtság meg keleti csemege szülte mély, édes illat terjeng. A magyarok szultánkenyérnek, a macedónok, így Sztankovék is, lokumnak hívják a dohányzóasztalon zöld szemekkel mosolygó ánizsos, rózsavizes süteményt. 

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2020