Amiről nem tehetsz, nem kell szégyellni. Így lettem tanítva, nevelve, mindegy. És most mégis, nem érzek semmi mást, sem félelmet, sem haragot, csak szégyent. Szégyellem a betegséget. Szégyellem, hogy elromlottam, szégyellem, hogy nem ez vagy az romlott el bennem, hanem a minden, pontosabban az, amitől függően a minden van vagy nincs. Hogy kukacos lettem. Az ilyet, ha gyümölcs, az ember nem eszi, ott sem eszi, ahol nincs a kukac. Ráadásul az egészben nincsen semmi grandiózus, semmi drámai. Nem halálos. Nem most az. A helyzet úgy áll, hogy nem lehet nem lenni. Akárhogyan, de valaminek lennem kell, még akkor is, ha alig ismerem azt, ami maradt. Mondanám csöndesen, belőlem. Lehetne kicsit könnyebb.

Nagy vagy Báró, ahogy állsz a fényben, kiáltotta át valaki a tér túloldaláról, a Báró pedig látta magát, ahogy áll a fényben, és azt gondolta, igen, talán valóban nagy vagyok, ahogy állok itt, ahogy támaszkodom a napsütésben. Ki is húzta magát azonnal, hogy egész biztosan megfeleljen az átkiabált dicséretnek, és így, egyenes háttal, kezét a combja mellé leengedve fújta ki a füstöt a térre. A déli hőségben most csak a Báró támasztja a sárga oszlopot a Gesztenyefa presszó előtt, keményen tűz a nap, a Kendét be is húzták hátra a kisterembe, nehogy már beköpjék a legyek, korán elgyöngült a vegyes gyümölcstől. A Gesztenyefához, hivatalos nevén presszó, becézve Gesztenye, három lépcső vezet fel, akár egy szökkenéssel is meg lehet oldani, amikor megy az ember, kifelé viszont már tud bonyodalmakat okozni. A lépcsők tetején a bejárat, mellette apró terasz, ott az oszlop, amit a Báró támaszt most, ez nagy szokása egyébként is, amikor rákérdeznek, miért nem ül le, azt szokta válaszolni, hogy őrzi a kocsmát, el ne lopják. Tudta mindenki, hogy miből él a Báró, lopások, betörések satöbbi, most sem rég’ engedték ki Kalocsáról, mondják is neki mindig, hogy akkor vigyázzon nagyon arra az oszlopra.