Selyem Zsuzsa

Nadya Tolokonnikova: Lázadj! A Pussy Riot útmutatója aktivistáknak. Fordította Garamvölgyi Andrea. HVG Könyvek, Budapest, 2019, 288 oldal, 3500 Ft

Tolokonnikova a mondandóját 10 lázadási szabályban osztja meg olvasóival, és ez a forma máris jól dinamizálja a helyzetet, hat egymásra a kétféle alapminőség, buli van! Ezen belül meg mind a tízben ugyanaz a szenthármas szerkezet variálódik: szavak, tettek, hősök. A Szavak leginkább arról szólnak, hogy egy végtelenül korrupt és ostobaságát erőszakban szublimáló hatalmi rendszerben hogyan lehet az ember szabad. A Tettek-szál meséli el, hogyan alapították meg a Pussy Riotot (egy konferencián az orosz feminista punkról vállaltak előadást, csak hirtelen kiderült, hogy még nincs ilyen), milyen akciókat terveztek, és milyeneket vittek véghez (40% szokott a tervezettekből sikerülni, de a rendőrök megakadályozta 60% is ezer okból értelmesebb volt, mint ha nem tesznek semmit, hiszen legalább edztek, megvitatták a dolgokat, együtt voltak).

Tovább

Michel Houellebecq: Szerotonin. Fordította Tótfalusi Ágnes. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 356 oldal, 4299 Ft

A humlebæki Louisiana Modern Művészetek Múzeumának irodalmi fesztiválján 2019 augusztusában a szerző azt mondta, hogy már a Behódolás is egy áruló regénye lett volna, de volt egy mondata, amibe beleszeretett (számomra nincs Izrael, ahová menekülhetnék), és emiatt nem tudta megoldani, hogy az elbeszélő hagyja el Myriamot, és ne fordítva. Na de most! Az új Kiábrándult Értelmiségi két szerelmét is elárulja egy csapásra. Amivel azt a szinte megoldhatatlan feladatot is megoldotta, meséli az említett fesztiválon, hogy egyszerre legyen erotikus és komikus.

Tovább

Kovács András Ferenc: Requiem tzimbalomra. Örömzene – darabokban. Megjelent Kovács András Ferenc hatvanadik születésnapjára. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 81 oldal, 2999 Ft

Első olvasatra a szép hangzás mögött felsejlő elmúlás fölötti jól ismert szomorúság van megénekelve, de annyira más, mint amit unásig ismer az ember e témában, hogy újra elolvassa, és akkor a vers egy-egy pontján megáll, vesz pár lélegzetet, és megkérdi magától, mert ki mástól, hogy milyen is a „fénypárás ég”, aztán rájön, hogy pontosan tudja, hogy milyen, csak azt nem tudta, hogy így is lehet mondani. Az efféle ahák csak úgy bele vannak tékozolva a sorokba, és már megyünk is tovább, és a tizenvalahányadik olvasatnál megajándékoz a vers annak a szándék- és moralizálásmentes érzékelésével, hogy a civilizáció milyen otromba tud lenni a nem-emberi, örömteli létezők iránt. Pusztán azzal, hogy szó- és ritmuskapcsolatokat talál, amíg el nem jut a nem találhatóig. És egyszercsak fölvillan, teljesen váratlanul, mondjuk egy versolvasás utáni sétán, hogy Mozart Varázsfuvolája is ezt érzékeltette a Monostatosnak szerzett bájos, bumfordi dallamokkal.

Tovább

Horváth Márk–Losoncz Márk–Lovász Ádám: A valóság visszatérése. Spekulatív realizmusok és újrealizmusok a kortárs filozófiában. Forum Kiadó, Újvidék, 2019, 376 oldal, kb. 4000 Ft

Az öt spekulatív realista, akiket Horváth Márk és Lovász András bemutat: Graham Harman, Timothy Morton, Quentin Meillassoux, Ray Brassier és Iain Hamilton Grant. Graham Harman volt, aki az objektum orientált ontológia (OOO) terminust bevezette, szerinte minden létező úgy működik, mint a fekete lyuk, a valóságot tűzfalak veszik körül, a dolgokat kölcsönös visszahúzódás jellemzi, és a világ nem tiszta immanencia, minden dolog tartalmaz egy transzcendens oldalt. Timothy Morton a hipertárgy fogalmával segít: „minden entitás, amely az emberhez viszonyítva – vagy más objektumokhoz képest – térben és időben nagyságrendekkel nagyobb hatóképességgel bír”. (Mint például a klímaválság.) De aztán a metaforikus nyelvhasználat olyan kalandokba húzza, mint annak állítása, hogy a hipertárgyak rosszindulatú, kiterjedt kísértetként szippantanak minket magunkba, és nincs mit tenni, a környezetvédelem széplélek-szindróma, némiképpen és elég sajnálatosan Trump (vagy legalábbis Elon Musk)-konform sötét ökológiája „a természet alantasságát, rettenetes jellegét hangsúlyozza”, és megint: nincs mit tenni, „meg kell tanulnunk szeretni az undorítót, az érzéketlent és a jelentés nélkülit”.

Tovább

Mészöly Miklós: Sötét jelek. 2. kiadás. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 462 oldal, 3999 Ft

A kötet az életműkiadás részeként 2019-ben jelent meg másodszor, úgy, ahogyan 1957-ben Mészöly összeállította, 15 elbeszélés Agyagos utak, és 9 mese Az elvarázsolt tűzoltózenekar címmel, nem időrendben, de mindenhol feltüntetve a keletkezési évszámot. A legkorábbi írás az Állatok, emberek, 1948-as, első könyvének, a Vadvizeknek megjelenési éve. Ez az első olyan szöveg az életműben, amely érinti a mészölyi antropológiát meghatározó háborús tapasztalatot. Mint azt a Szigeti Lászlóval készített beszélgetőkönyvben elmondja, Mészölyt nem a háború mint „puszta, lecsupaszított téma és históriai tény” érdekelte, hanem a háború előállította „személyes iszonyat és rettenet”. A bűnrészesség foglalkoztatta egy életen át, hogy a fronton, fegyverrel a kezében bizonyára ő is ölt. Nem keresett fölmentést. Elbeszélései föltárják a mindennapi helyzetekben is megjelenő gyilkos diszpozíciókat anélkül, hogy a kínálkozó humanista föloldozást vagy ellágyulást megengedné magának.

Tovább

Horváth R. Gideon, Süveges Rita, Zilahi Anna (szerk.): Extrodæsia – Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz. Typotex Kiadó, Budapest, 2019, 152 oldal, 3200 Ft

Losoncz Márk az előszóban fölvázolja, mit vállalt a kötet: az integratívabb valóságképre törekvést, az alá-fölérendeléseket megszüntető lapos ontológia gyakorlatát, ember és világ korrelacionista viszonya helyett az esetlegesség belátását és kibírását, valamint OOO-t (objektumorietált ontológiát). Vagyis nem kerekíteni le a világ komplexitását, még ha „a komplex rendszerek pontosan az instabilitásukból élnek [is], erejük sérülékenységből, kontrollálhatatlan gazdagságukból fakad”. Az enciklopédia mint választott forma lehetővé teszi a teremtő kapcsolódásokat, kiszabadítva az olvasót/nézőt mind a szaggatott monotonitás, mind az akciósított dualitás bágyasztóan önelégült konstrukcióiból.

Tovább

Jesús Carrasco: A föld, amelyen állunk. Fordította Mester Yvonne. Typotex Kiadó, Budapest, 2019, 218 oldal, 2900 Ft

A kolonialista logika is felszínes csupán: a tiltások ellenére ugyan lesz valamiféle kommunikáció a kolonializáló Eva Holman és a kolonializált Leva között, de a szerzőnek arra már nem terjed ki a figyelme, amit Gayatri Chakravorty Spivak olyan világosan megfogalmaz: ha valakin uralkodni akarsz, mondd el helyette a történetét. Eva Holmant úgy találja ki Carrasco, hogy lebénult férjével él, a háborúban elveszítette fiát, és azzal vigasztalja magát, hogy az apjától örökölt töltőtollal (amit többre tart – és sorolja rendületlenül – mint az udvarházat, földeket) írogat, leveleket és történetet, s mivel Leva nem beszél, a történetét ő írja meg, tényeket keverve fikcióval. Ezt mondja, mikor erre reflektál: „amit arról az emberről tudok, az részben képzeletem szüleménye.” Az önkéntelen önparódia szerintem ott jár csúcsra, amikor azt írja le, hogy egy éjszaka Leva bement a házukba, és Eva a szocializációs drilljének megfelelően lelövi a fikcióját. (Nem találja el, csak éppen horzsolja, hogy ne novella legyen belőle).

Tovább

Nádas Péter: A szabadság tré­ning­jei. Jelenkor Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2019, 152 oldal, 2999 Ft

Nádas Péter szabadságtréningjei egyre kíméletlenebbek. Pedig ez a kis könyv egyáltalán nem fenyeget azzal a kelet-közép-európai viszonyrendszer- és emberiállag-elemzéssel, aminek a végeredménye az a híres „Nagyon sajnálom” volt; a szabadságharc szűkölő dinamikáját se dörgöli felnőtt, demokratikus arcunkba, mint a Párhuzamosokban; forgácsok, szilánkok, műhelymorfondírozások az íróasztal széléről, gondolhatnánk. És akkor bevillan egy fotó vagy egy mondat Nádas íróasztaláról. De hiszen nincs is neki perifériája. Abban a rendben, ami ott van, az alaposan meg is lesz vizsgálva.

Első ránézésre négy rész van, négy részecske négy különböző időben: az Észrevételek 1976-ból, a Hírek 1974-ből, az Álomháztartás 1991-ből és A szabadság tréningjei 1999-ből. 2019-ben harminc éve lesz annak, hogy szétrohadt a Szovjetunió, és az általa uralt és kontrollált országok akkori lakóinak egy látványos része azt hihette, végre eljött a szabadság vagy valami ilyesmi. Aztán látjuk, mi van. Persze a harminc év is jó alkalom arra, hogy tisztázzunk pár dolgot e körül a szabadság körül, ahogy jó alkalom volt 1999‑ben a tíz év, de akkoriban nem jelent meg kötetben ez a hosszabb írás, 2000-ben a Magyar Narancs közölt belőle részletet, 2003-ban az Élet és Irodalom (2003/40., október 3.), majd a Hátországi napló 2006-ban. De nem ugyanaz a szöveg, ha a főbb történetek, leírások meg is egyeznek.

Tovább

Clara Royer: Kertész Imre élete és halálai. Fordította Marczisovszky Anna. Magvető Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2019, 480 oldal, 4999 Ft

Pontosság és spontaneitás – Clara Royer életrajz-esszéjét jól jellemzik Nádas Péter jelzői a Helen című esszéjének az Henri-Pierre Roché „franciaságát” kifejtő részéből. Lenyűgöző a hivatkozások sokasága és sokszínűsége, megtaláljuk közöttük a korszakra vonatkozó legkeményebb történeti munkákat, a soáról szóló filozófiai és történelmi tanulmányokat, ugyanakkor egy-egy korszak efemer cikkecskéit is. A bevezetőben a szerző megemlíti, hogy Kertész egy adott ponton „kis ávósomnak” nevezi őt. Amiben benne van az a mérhetetlen sok információ, amit egy professzionális megfigyelő összeszed egy személyről, ami többnyire meghaladja a megfigyelt személy saját magáról való ismereteit, ugyanakkor benne van ebben a „kis ávósban” Kertész gyilkos humora, amit Clara Royer pontosan ért, és spontánul röhög rajta.

Tovább

Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze. Fordította Todero Anna. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2018, 216 oldal, 3499 Ft

Ishiguro kedélyes stílusa végül is egy iskolás fogalmazás erényeiből táplálkozik, aminek legfőbb szabálya: ne vegyél semmit túl komolyan, és ne csinálj semmiből se viccet. Ez a mondat jó példa rá: „Bizonyos hónapokban pedig a rovarok és a molyok olyan tömegben árasztották el a házat –hozzátapadtak mindenhez, ami fából volt, bebújtak minden résbe –, hogy az ember attól félt, előbb-utóbb összeomlik miattuk az egész épület.” Annyira általánosító és meglévő szókapcsolatokra hagyatkozó, hogy az olvasó szinte biztosra veszi, hogy semmi baj nem történhet. Vagy ha mégis, például Ono mégiscsak elvesztette a háborúban a fiát és Micsikót, a feleségét is, akkor úgyis jön valami vigasztaló/ ironikus szósz, mint a regény befejező mondata: „Az ember csak a legjobbakat kívánhatja ezeknek a fiataloknak.”

Tovább

Nyáry Krisztián: Írjál és szeressél. 125 szerelmes levél és történet. Corvina Kiadó, Budapest, 2018, 280 oldal, 4500 Ft

Persze velem is szembejött a Nyáry-jelenség tanári munkám során, az alávetettség évszázados hagyományaira szocializált bölcsészlányok hivatkoztak az Így szerettek őkre mint az irodalom kapudrogjára (hogy örültem volna, ha ezt a szót használják, jelezve, hogy nem áldozatai, hanem urai a helyzetnek), és volt a válasz zavart hallgatás, mikor azt kérdeztem, hogy mit olvastak el mondjuk Füst Milántól annak hatására, hogy szerelmi életével ily szerencsésen módjukban állt megismerkedni. A zavart hallgatás a szemináriumon most szóra sem érdemes, amit problémának tartok, az a zavart hallgatás az abúzus megtapasztalásakor, vagy az, hogy nagyjából a teljes magyar társadalom szerelmi kultúrájába, „udvarlási” kódjaiba belefér a hatalmi visszaélés és a zaklatás. Ezt a felelősséget nyilván eszem ágában sincs a sikeres könyvkiadó-igazgató és nagyvakációzó irodalomtörténész nyakába zúdítani, hiszen ő csak szórakoztatni kíván épületesen, nem tehet nagytermészetű hőseiről. Kivéve, hogy ő is – akaratlanul, könnyedén – hivatkozási alapot szolgáltatott a magyar #metoogyors elsikálásához. („[...] ott van takarónak a zseni kulturális fölényére való hivatkozás, mert hát mégiscsak más, ha Kassák Lajos töri be hites felesége orrát, mint ha Damu Roland teszi ugyanezt.” (konyves.blog.hu/2012/10/20 - kiemelés tőlem).

Tovább

Max Blecher: Áttetsző test. Ro­mán nyelven írt versek Balázs Im­re József fordításában. Il­luszt­rál­ta Darvay Tünde. Lector Kiadó, Ma­ros­vá­sárhely, 2018, 52 oldal, 3000 Ft

A könyv címe az 1924-ben megjelent nagyhatású Thomas Mann regény, A varázshegy tüdőszanatóriumában kibontakozó szerelemre utalhat, aminek magyarul is van tökéletes sűrítése: „Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, / hadd lássunk át magunkon itt ez estén.” Az Áttetsző test címet viselő kötet viszont se nem szerenád a szó klasszikus értelmében, se nem áttetsző, leginkább József Attila meglepő képzettársításokat halmozó Medáliák ciklusához hasonlítható. Blecher élénk káosza hordozza a tudatosság terhét. Nem lehetett könnyű feladat a fordítás, de Balázs Imre József pontosan és elegánsan oldotta meg. A kötetnyitó vers Előszó helyett címmel körülírja a szavak helyét a teremtésben, ami érthető és követhető gesztus. A tartalom viszont ömlik, árad, elborít, színes és anyagi, és még helyenként sem áttetsző.

Tovább

Röhrig Géza: Angyalvakond. Menhely Alapítvány–Fedél Nélkül, Budapest, 2018, 97 oldal, 2290 Ft

Hasonlatairól írta Nádas Péter a kötet utószavában, hogy fordítottak, „nem a természetit hasonlítja a mesterségeshez, a művihez, hanem a művit, a mesterségest a természetihez.” Nem az ismeretlent hasonlítja az ismerthez, a vadat a megszelídítetthez, hanem fordítva: „szabad s oly tiszta / mint egy dugihely / ha meghalt az alkoholista” (lackó) Ezek a hasonlatok – legyen itt még egy a nyitóversből: „a hold meg úgy tespedt moccanatlan / akár a vécésnénik üres tányérjára / pillanatragasztózott euró” és még egy a pöcök megtorpanból: „ő mint szagot kapott őz áll egy kereszteződésben” – jelzik a versek nézőpontját. Kint vagyunk, elhagyatott helyen, ahol a rutinos létező alig is figyel, maximum átvág konvenciókkal zárt érzékszervekkel.

Tovább

Ketten egy új könyvről - Bödőcs Tibor: Addig se iszik. Helikon Kiadó, Budapest, 2017, 207 oldal, 2999 Ft

Hemingway kapcsán [az olvasó] a Férfi definíciójaként ezt olvassa: „részegen afrikai nagyvadakra lövöldöző, egy kissé mindig tripperes emberi lény”. Vagy hogy A férfi meg a nő cím angolul nála: The Man and that Thing. Vagy amikor Róbert Gida Irimiásként nyomja: „A Világ egy zuhanó tégla, s mi alatta állunk, barátaim... elrontottpalacsinta-fülű hivatalnokok »packázásai«  tompa fényű hátsó udvarokon... pántlikás  zombioperett egy vilagvégi kultúrház recsegő színpadán; a lassan kimúló világegyetem mord koreográfiája; a destrukció szomorú algebrája; furcsa okádhatnékok belső szimmetriája […] Oda tartanak, hol a szivárvány fekete-fehér, és alvadt vérdarabokat adnak uzsonnára.”

Amivel szerintem koncepcionálisan nagyobb baj van, az az orwelles rész, és ennek ellensúlyozására kevés a Mr. Macho Hemingway paródia. Persze akik valamilyen rejtélyes oknál fogva a feminizmust úgy értik, hogy akkor most a nők lesznek az elnyomók, azok számára felszusszanás lesz a feszkót kiengedni egy olyan disztópia kapcsán, melyben a magától értetődően hím elbeszélő arról számol be, hogy „először csak krumplit hámozott, aztán már ő főzött, mosogatott, takarított, horgolt és pilatesezett a nő helyett”. A mai Magyarországon (is) az efféle beszéd a legfőbb hatalom birtokosait jellemzi, ergo a humornak egy eléggé kezdetleges szintjét éri el, amelyet a szakirodalom a spártai nevetés kategóriájába sorol. A spártai nevetés brutális gúnyolódás a legyőzött, alávetett vagy egyszerűen csak kiszolgáltatott emberen, akkoriban rabszolgákon (ma már ezt a szót nem használjuk). Ha Bödőcs azt írja a nők vezérelte jövőről, hogy „a horoszkópot államvallássá emelték”, egy olyan társadalmi csoportot leplez le ostobaként, amely óvodás korától arra van szocializálva, hogy hallgasson a gyülekezetben és aktívkodjon a konyhában, valamint hogy a sikerhez nem elég szépnek lenni, hanem idiótának is kell látszani.

Tovább

Július 21-i számunkban Reményi József Tamás nyílt levelet intézett írótársaihoz, melyben határozottan bírálta a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség Íróakadémiájának minden hasonló intézménnyel szembeni kivételezett helyzetét, és ezen keresztül a közreműködésre felkért írók cinikus hozzáállását: „Látom, nem is olyan lassan a pénzzel együtt egyre többen elfogadjátok majd, hogy a Tőletek elvett és egy bábukézben megnövelt összegeket, mindazt, amit a Ti kivéreztetett írószervezeteitektől, pályázó társaitoktól, kiadóitoktól, lapjaitoktól, Tőletek magatoktól zároltak, megcsapoltak, megvontak, immár megjuhászodva itt visszakaphatjátok” – írja Reményi, kérve a felkérteket, hogy személyükkel ne legalizálják a torz és aránytalan támogatást.

A Népszava július 29-i száma összeállítást közölt, amelyben Szőcs Géza, aki az ÉS-ben válasz nélkül hagyta Reményi levelét, a napilap megkeresésére általánosságban reagált, mondván, „a tehetséggondozó, vagy akadémia, vagy kft., bárhogyan nevezzük, azért szúrja sokak szemét, mert az uralkodó véleményformáló centrumok, kánongyártó műhelyek, megmondó monopóliumok érdekeit sérti”.

Vita kerekedett az Élet és Irodalomban, melyben megszólalt Krusovszky Dénes (A közép széle és vége, 2017/32., aug. 11.) és Grecsó Krisztián (Menekülő helyőrség, 2017/33., aug. 18.). E heti számunkban Demény Péter, Fehér Renátó, Kőrössi P. József és Selyem Zsuzsa írását közöljük.

Közléseinkre felhívtuk Orbán János Dénes és Szőcs Géza figyelmét véleményük megírására kérve őket.

Tovább

Tovább

Tovább

„Volt, hogy nem szólt hozzám napokig, nem vetkőztem le, sötét tárgyak úsztak a hajnali derengésben. Mit képzelsz te magadról, kiabáltam vele, letoltam a nadrágom, morajlottak a befilcesedett vatelindarabok. Hallgatott, és ettől csak még inkább elöntött a düh, így szoktam meg, ha bokor alatt dugok, üldözött a véres, napverte sáv, kövekre vágta szét a szívemet. Mások legalább nem vertek át, gyűlöltek, el akartak pusztítani, de legalább nem mondták soha, hogy szeretlek, Teri, sipítoztam, ő meg nyugodtan levette zakóját, és ledobta a földre, mocskosabb vagy mint a föld, üvöltötték körülöttem a tárgyak. Most mi van, lírai te, lenézel engem, azt hiszed, erre se vagyok jó, meg másra se vagyok jó, soha, semmilyen téren, kértem, csókolj meg, hátha befogom ezzel a sötét tárgyak pofáját. Bezzeg régebb, zúdultak ki a csontig koptatott szavak a számon, a nyála kicsit megnyugtatta felhorzsolt ízlelőbimbóimat, kések, láncfűrészek, pengés szerkezetek indultak felém, hogy elvágjanak. Soha nem szerettél, motyogtam erőt gyűjtve a következő támadásra, ő meg nevetni kezdett, a pengék vigyorogva közelítettek. Nincs is szeretet, János, te találtad ki, hogy különbnek érezhesd magad, vágtam hozzá élesen, nevetett és folytak a könnyei az arcomra, próbáltam koncentrálni arra, hogy mennyire kívánom, de a sötét tárgyak szívtak el, magukba, többfelé, darabokban.”

Tovább

Gideon Greif: Könnyek nélkül sírtunk. Az auschwitzi zsidó Son­der­kom­mando tanúskodik. Fordította Szántó Judit. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016. 601 oldal, 3990 Ft


A szolgaság, a kényszerhelyzet mélypontját járja körül Gideon Greif hét mélyinterjúja a Sonderkommando túlélőivel, az Auschwitz-Birkenau-i gázkamrák és krematóriumok rabszolgáival, akik két váltásban, napi 12 órán át terelték a foglyokat, kutatták át a hátramaradt ruháikat, húzták ki a holttesteket a gázkamrából, rakták a liftre őket, majd gazdaságosan – a kevés zsírt tartalmazó férfi hullák közé nőkét és gyermekekét (a nácik szava rá: Zulage, pótlék) illesztve – a kemencébe tolták, húsz perc után a hamut és a pár el nem égett csontot összeseperték, a csontokat porrá törték, s a Visztulába lapátolták.

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2020